Wow... Nemsokára letelik a szerződésem fele. Ha nagyon okosat akarok mondani, akkor azt mondanám, hogy négy hónap másképp telik mint hat. Ráadásul kicsit változatosabb a dolog. A mexikói cruiseoknak vége. Nem jövünk többet vissza. Jövő szezon irány a Karib. Nem tudom mennyire jó ez. Sajnos Mexikó nem volt a legjobb. Erről írtam, hogy félnek a vendégek Mexikóba jönni, csak két kikötő van, vendégminőség és pénz szempontjából sem volt a legjobb. Mindenki abban bízik, hogy majd a Karib. Viszont már ott van a két új hajó. A Dream és a Fantasy. Ezt majd meglátják, hogy milyen lesz. Engem hosszú távon ez úgysem érint. A Fantasy – t kérvényeztem, ha elfogadják jó, ha nem fogadják el úgyis jó. Egy szerződésről van szó amúgy is. Az utolsóról. Mondják soha nem mondd azt, hogy soha. Hajón azt mondják, hogy soha ne mondd azt, hogy utolsó. Mexikót kicsit sajnáltam. Alaszkából nézve Mexikó csak egy szutyok, de már másképp látom. Valamiért hozzám nőtt. Nagyon szeretem a festett faragott népművészeti dolgaikat. Sokmindenben hasonlatos a magyarhoz. Vettem például egy kerámia tálcát. Megelepően hasonlítanak a színek és a motívumok egy festett korondi cserépedényhez. Nagyon vagány dolgokat csinálnak bőrből. Nekünk is szuper bőrdíszműveseink vannak. Ez nem a reklám helye de a felvidéki Bocsárszkyt és Varjút meg kell említenem. Viszonylag olcsón nagyon jókat lehetett kajálni. Valahogy a Corona, a tenger, a jó kaja (nem a turistákkal teletömött helyekre gondolok), a latino zene és a kedves emberek (eltekintve attól, hogy valamit mindig el akartak adni) egy egész kellemes konglomerátumot alkotott. Megmarad. Alaszka előtt volt egy hawaii cruisunk. Már nagyon rég erről beszéltek, hogy ez ilyen lesz meg olyan lesz. Főleg a vendégek miatt hisz 95% - uk repeater. Nem telt meg a hajó, de az összes szoba le volt foglalva. Ugyanis nem voltak gyerekek. Az átlagos gyerekszám kb. ezerkétszáz. Most még háromszáz sem volt. Viszont rengeteg volt az öreg és a meleg. Disney zsargonnal, csicsi. Ez nem feltétlenül pejoratív. Ha valaki csicsiboy akkor csicsiboy. És van a big time csicsiboy. Faramuci ugye, hogy a Disney mesehősökről gyerekeknek szól és az étterem tele van tolókocsikkal, görbebotokkal, elektromos háromkerekű biciklikkel meg nem is tudom minek nevezzem ezeket az eddig csak itt látott ötletesebbnél ötletesebb közlekedési eszközöket. Valahol OK, mert tudjuk, hogy az ember ahogy öregszik úgy kezd gyerekesedni. Ne mondjuk azt, hogy elhülyűlni de akár azt is mondhatnánk. Persze ebben a kontextusban ezért nem félyek a hülye szót használni mert aki szerintem hatvan – hetven éves létére ötvenedjére jön vissza Mickey Mousszal cruisolni az hülye. De mindenképp kicsit más. És ilyenekkel van tele a ladik. A hajó különböző pontjain fényképek vannak kitéve a big time repeater vendégekről. Márminthogy tudjuk kik ezek és figyeljünk rájuk. Ezek az emberek valószínűleg több pénzt fektettek a Disney – be mint a saját gyerekeikbe. Nagyrészük allergiás, lisztérzékeny.

Ilyen is van, de most nem viccelek, ennél kétszer hosszabb listát is láttam. Sokuk mikor rendel újraírja a menüt. Kell neki a csirke, de a krumpli az jöjjön a marhától és a szósz a sertéstől. Tudják mi jár nekik és mit kérhetnek hisz lehet jobban ismerik a hajót mint mi. Szóval nem egy könnyű buli de már nincs sok hátra. Azért is nehéz ez a hawaii út mert kilenc nap van a tengeren amikor reggel,délben, este kell dolgozni. Amint mondtam a hajó nincs tele tehát messze nem fogom azt pénzt megkeresni amiért megéri itt lenni. Pedig most már bevezette a cég a prepaid – es rendszert. Nekem huszonhárom vendégem van. Akinek harminchárom vendége van kb. hatszáz dollárral fog többet keresni mint én. Ugyanannyit dolgozunk. Persze kénytelen vagyok ezt is pozitívan látni, hisz eljutottam Hawaiira. Fel voltam egy kicsit háborodva ezzel az egész hawaii cirkusszal. Rengeteget dolgozunk, ezenfelül szopunk is egy csomót ezekkel a vendégekkel, a pénz se lesz olyan és egész Hawaii alatt adnak két szaros lunch off – ot. Aztán pozitívan sült el mert adtak egy extra lunch offot. Így jobban jártam mint azok akiknek eleve volt egy breakfast – lunch off – juk plusz egy lunch off – juk hisz ők kettő én meg három kikötőben tudtam kimenni. Tudom kicsit érthetetlen, de a hajós vájtülűek értik. Szóval a végén egyáltalán nem háborogtam, sőt boldog voltam. Az első sziget Hawaii. Belebotlottam a Palo – s exkollégáimba, autót béreltünk és egy jót csavarogtunk. Elmentünk egy aktív vulkánhoz és az egyik legérdekesebb beachre ahol valahol jártam. A vulkanikus kőzetek miatt teljesen fekete volt a homok. Ez volt a Black Sand Beach. A második szigeten (Maui) nem volt szabadom, nagyon fáradt voltam és ki se mentem. A harmadik kikötő Honolulu az Oahu szigeten. Ez döfi volt. Az utolsó mexikói utunkon egy honolului családot szolgáltam. Összebarátkoztunk, FB, satöbbi... Felajánlották, hogy szívesen elkalauzolnak majd amikor itt leszünk és én ezt szívesen el is fogadtam. Nagyon rég, még gyerekkoromban láttam egy filmet Tom Hanksszel, aki megérkezett Hawaiira és a reptéren rögtön a nyakába akasztottak egy virágfüzért amivel nem tudott mit kezdeni. Nagyon szép szokásnak találom ezt a virággal való fogadást. Amint behajóztunk egy reggel az egyik kikötőbe, egy helikopter körözött felettünk és szórták a virágot a hajónkra. A rengeteg víz után föld és virág. Szép, ugye? Namármost vásárolni is lehet ilyen füzéreket kikötőkben, reptereken. El is döntöttem, hogy fogok magamnak venni. Időközben kaptam egy itteni dióféleségből készült füzért és vaciláltam, hogy vigyem - e magammal vagy sem amikor a vendégeimmel mentem találkozni. Úgy döntöttem, hogy nem viszem, mert szinte biztosra vettem, hogy ezzel fognak várni. Úgy is volt és az egész honolului kiruccanásom alatt a nyakamban virított és végig velem volt az illat. Még egyszer, ez egy gyönyörű szokás. Elmentünk két kilátóhoz, a világhírű Waikiki beachre akitől mindenki be volt szarva csak éppen én találtan rendkívűl laposnak és az égvilágon semmilyen izgalmasat nem láttam benne. Rengeteg luxusszálloda, rengeteg bolt és minden rohadt drága. Szar az egész. Kicsivel fennebb van egy strand ami a helybelieké. Nagy csoportok, családok heverésztek mindenhol a füvön és piknikeztek, grilleztek. Ez tetszett. Laza, természetes, semmi rongyrázás. Majdnem olyan volt mint amilyen az én íjászbiciklisszalonnakolbászsütős dunaparti kiruccanásaim voltak. Kicsit mesélt Thomas, a volt vendégem, Hawaii történelméről, jelenéről. Itt is két tábor van mint mindenhol. Azok akik az Államokhoz akarnak tartozni és a függetlenségpártiak. Muszáj mindenhol megkülönbözzenek az emberek. A kis fényképezős autós csavargásunkat egy helyi, honolului Frici Papa Kifőzdéje szerű étteremben fejeztük be ahol a vendéglátóim nem kis csodálkozására és örömére a helyi specialitásokat az utolsó falatig elfogyasztottam. Éreztem, hogy hatalmasat nőttem főleg Thomas szemében. Az autó fele menet elégedetten veregette a vállamat, hogy mennyire örül, hogy felhívtam őket. Sajnos Jutkával nem sikerült találkozni. Ügyelő volt a Kolozsváron és Honoluluba repítette az élet. A neki szánt dobozos URSUS – t Thomas kapta meg. Végül is csak Honoluluban kötött ki a sör, jó helyen. Mindent összevetve, nagyon kellemes délutánt töltöttem Hawaii fővárosában. A negyedik sziget Kauai volt. Autót béreltünk a magyar tárasággal és megnéztük a Waimea kanyont. Visszafele jövet beugrottunk a Poipu beachre ahol Bálint Ildikó, a tizenhat éve nem látott info tanárnőm éppen a szabadságát töltötte a családjával. Ez egy hihetetlen találkozás volt. Hogy pontosan a mi hajónk menjen Hawaiira pont ekkor... Sajnos nagyon kevés időnk volt. Pár percet beszélgettünk, gyorsan megittunk egy sört és már rohantunk is visszafele. Én voltam a sofőr és visszafele jövet az időszűke miatt rettenetesen feszült voltam. Hajtottam mint az állat. Közben elénk került egy scooteres, aki az út közepén haladt és már az idegeimre ment. Az első lehetőségnél jól beletapostam és kielőztem. Pár perccel később elkódorogtunk és abban üdülőfaluszerűségben zsákutcába kerültünk. Egyszer csak feltűnik a scooteres. Ott lakott. Nagyon civilizáltan és gyanútlanul útbaigazítást kérek, erre leüvölti a fejem, hogy úgy vezetek mint egy fasz. Ez igaz is volt, de ő meg az út közepén haladt a szaros robogójával. Idő nem volt érvelni meg veszekedni, ha nem segítesz mondtam, akkor szevasz és már indultam volna. Erre elmagyarázza, hogy merre kell kijutni. Mondom kösz és már indulok, ő meg egy use your fucking brain when you drive – val búcsúzik. Na nem baj. Jön ő még a mi utcánkba. Sajnos nem volt időm neki elmagyarázni, hogy Középkelet Európában a belét egyből kitapossák, ha el meri foglalni az egész haladósávot egy robogóval. A balkánon még ki is húrolják. Hawaiion más a közlekedés. Senki nem siet, mindenki elsőbbséget ad, az is akinek nem kellene. Az emberek lazák, barátságosak. Arról is felvilágosítottak, hogy aki nem barátságos és nem segítőkész, az nem hawaii. Az én robogósomnak szívesen megnéztem volna a személyiét. Habár segített. Az útjelző táblák rendszere viszont viszont nagyon szar. Ha valakinek kevés az ideje feltétlenül legyen részletes térképe vagy GPS – e. Nekünk egyik se volt. Summa summárum, hajszálpontosan, rohanva érkeztünk meg, egy gyors zuhany, öltözés és rohanás az étterembe. Nagyon fáradt voltam, de nem fizikailag. Illetve úgy is, de elsősorban a stressz nyírt ki, hogy visszaérünk – e. Utólag se merek belegondolni mi lett volna, ha történik egy koccanás vagy valami. Vagyis igen, Hawaiion maradunk, leparkolunk valahol a semmi közepén, a bokrokon túl ott az óceán és nekifogunk szörfözni :)))

A harmadik szerződésem (a Disney – nél) második hetének a végén vagyok. Túl vagyok egy nagyon kellemes nyolchetes vakáción, amiben volt franciaországi sízéssel összekötött svájci barátlátogatás, kolozsvári és pesti kiruccanások és csak egy tervezett marokkói kirándulás amit végülis sok pihenés váltott fel. Ezt persze egyáltalán nem bánom. Meg is lepődtem magamon, hogy mi az, hogy nem űz a mehetnék és a kíváncsiság. Voltaképpen hajtott de egyszerűen azt éreztem, hogy fáradt vagyok fejben és lélekben, nyugalomra van szülségem. Egy – egy ilyen utazás komoly energiabefektetést igényel, úgyhogy megmaradtam a zilahi reggeli kávéknál, a hosszú sétáknál és igen..., ez is: a hosszú interneten eltöltött óráknál.
Nagyon nehezen telt az első hetem. Sőt, borzasztó nehezen. A Palo tele van és úgy néz ki, hogy egy jó darabig lentre kell berendezkedjek. Nem baj ez. Már berendezkedtem fejben és felkészültem, hogy lent fogok dolgozni. Még felszolgálóból is sok volt, úgyhogy az első héten asszisztens voltam. Ennek se sopánkodtam mert nagyon kiestem a vakáció alatt. Persze minden visszajön amint elkezded csinálni, mint egy darabfelújításnál. Az volt benne a jó, hogy nem az enyém az igazi felelősség és a vendégekkel se kellett beszélgessek. Nem volt hozzá lelkierőm. Dolgoztam mint a bivaly, hordtam a dietcoke – okat ezerrel és nem szóltam jószerivel senkihez. Amikor visszajössz vakációról és minden otthoni vagy úgyis mondhatnám, hogy külvilági dolog nagyon elevenen él benned és hirtelen szembesülsz ezzel az életformával... nehéz elmagyarázni. Hirtelen belédhasít a döbbenetes felismerés amit mindig is tudtál, hogy mekkora hatalmas bullshit ez az egész. Aztán a második hét jobb. A harmadik még jobb, hogy a szerződés vége fele már lassan visszájára forduljon a folyamat és megint nagyon várd, hogy menj már haza. Ennek a harmadik szerződésnek előnye is van. Asszsisztensként egyből jó állomáson kezdtem. Ezen a héten (második) már felszolgálóként dolgoztam. A segédem is jó. Egy szlovák lány. Tiger a javából. Beata Nagyova Nyitráról. Na erről ennyit. A főnököm török és bírja a magyarokat, de kell vele vigyázni. Azt mondja, hogy van Floridában egy idős, magányos, magyar szomszédja, sokat járnak össze. Persze Tektasnak is megvannak a munkahelyi perverziói. Keveset és jót vele ami a bratyizást illeti. Ez egy rövid szerződés lesz, július végéig szól. Tervezek egy utolsó szerződést ezen kívül, de nagyon nehezen megy a ráhangolódás. Nem akarok megundorodva elmenni de azt érzem, hogy arra még szükségem lenne, lakásvásárlás után. Ez még a jövő zenéje. Az viszont nagyon foglalkoztat, hogy kérelmezzem az új hajót, a Fantasy – t, a következő, az utolsó szerződésre. Ezt még egy két hetet rágom, aztán szerintem meglépem. Mármint a kérvényezést. Persze egy pár infót még össze kell szednem, de nem hinném, hogy kevesebb pénzt keresnék mint itt. Egyelőre ennyi bemelegítésnek, egyéb dolgom nincs ezek után mint a munka és a lelki egészség megőrzése. Minden esetre most hoztam magammal könyveket. Nagyon lassan haladok velük, de legalább velem vannak.

Istenem, mennyi minden történt mióta nem írtam. Ennek sok oka van. Egyszer emlegettem, hogy belefáradtam forma a blogírásba. Noha most is kapok derült égből villámcsapás szerű köszönet emaileket, hogy milyen sokmindent megtudtak emberek a hajós életről, Disney – ről meg miegymásról. Köszönet érte és elnézést, hogy nem tudok következetesen beszámolni az eseményekről. Egyszerűen nem tudok. Szóval az egész blogírásom ilyen nyögvenyelős lett. Néha kukorékolok egyet az éterbe. Ebben legalább az a jó, hogy akkor teszem amikor jön, amikor tudok erre időt szakítani és szívesen teszem.
Vegyük az asszisztenseket és az állomásokat. Úgy cseréltem, cseréltették velem mint cigány a lovát. Most már nem is emlékszem mindegyikre meg a sorrendre sem. A lényeg, hogy szóltam a főnökömnek, hogy úgy érzem, hogy ezen az állomáson nem csinálok jó pénzt, mi lenne ha cserélnék? Ok, mondta. Következő héten átpakolt egy hátsó állomásra amelyik mindegyik étteremben a legmesszebb van a konyhától és senki nem akar ott dolgozni. Nesze neked! Teljesen kiakadtam. Az asszisztensemmel is megszívatott. Egy lassú és rendetlen fekete lánnyal kellett dolgoznom. A station – em maradt ugyanaz következő héten, de kaptam egy lassú és csúnya, másik fekete lányt. Egyik héten mit ad Isten? Látom, hogy az ő station – jére vagyok kiírva. Egyszer már írtam erről, hogy hogy néz ki a felosztás a főpincérek a menedzser és az asztalok között. Nosza gondolom magamban most milyen jó lesz nekem, végre menedzser station – en fogok dolgozni. Az az egy hét, a szerződésem talán legnagyobb szopása volt. Az első ültetésnél egy hatfős zsidó család, a másodiknál csak egy nyolcfős fekete asztal. A legjobb párosítás bakker. Csak a latinók hiányoztak a triászból. Mondanom se kell, hogy mind a két társaság nagyon kurtára szabta fizetésemet. A feketékkel nem lett volna baj, mert viszonylag egyszerű volt őket kiszolgálni. A zsidó családról jobb nem is beszélni. Rengeteget követelőztek, mindenféle seciális kaja kellett nekik (sokszor teljesen átírták a menüt), rettenetesen hamisak voltak, minden este miután elmentek az asztal és alatta úgy nézett mint egy disznóól, szóval egy csomó '' hard time'' és a végén ''no pasta''. Ilyen volt az a hetem. Utána vissza lettem pakolva a 14 – 16 – osra. A hátsó, ahol senki nem akar dolgozni. Viszont pénzügyileg itt nem csalódtam. Az előzőkhöz képest. Csak a karácsonyi cruise – ban iszkolt el egy négyfős kanadai társaság. Az semmi. Amikor viszont visszakerültem, ismét kaptam egy új alkalmazott ''tiger'' – t. Sanna Svédországból. Istenem... sokszor azt hittem lerágom a tíz körmömet vagy legalábbis rögtön megbolondulok. Szegénykém, lassú, buta, szőke és a cigitől vagy nem tudom mitől kellemetlen a lehellete. Basszam... szinte mindent egyedül csináltam. Egy üveg bort nem tudott kinyitni. Első héten szinte minden nap segítségre volt szükségem az ültetések között, hogy elő tudjuk készíteni az asztalokat a következő ültetésre. Persze ezt a vendégek is észrevették, hogy nincs a leányka a helyzet magaslatán. Beszéltek a főpincérrel aki azt javasolta, hogy írják le. Meg is tették. Kb. így nézhetett ki a comment, hogy server – fantastic, assistent server – disaster. Következő héten ismét újat kaptam, egy paysano – t. A bukaresti Dant, de erről egy kicsit később. Kezdett bennem felébredni a gyanú, hogy egyáltalán nem vagyok a a főnököm kedvence. Pedig hát... Egyszer már írtam a gsm – ről (guest satisfaction measurement). A főnököknek ez a vesszőparipájuk gsm...gsm...gsm. Ennek én rendesen meg is feleltem. Az egész csapat jól teljesített de én azt éreztem, hogy az én gsm – em egy kicsit jobb. A friendliness – em zsinórban 100% volt több héten keresztül. Jól éreztem különben mert novemberben az enyém volt a legjobb átlag. Felkerültem az employee of the month listára mint highest gsm. A másik két ember a highest sale és a manager's choice. A három közül a csapat választ. A jutalom havi egy óra late check in. Ami borzasztó jól jön. Természetesen nem én nyertem hanem egy jamaicai. A főnök válsztottja és egyben paysano – ja és fekete. Az indoklás great attitude and fantastic teamwork. Mondanom sem kell, hogy soha nem láttam vagy legalábbis nagyon ritkán az illető fickót másoknak segíteni az ültetések között. Elmennek a picsába. Elég keserű periódus volt. Tudtam, hogy a legjobb gsm – et produkálom és az állomásom kong a második ültetésnél. Elég sokat szentségeltem és végül, amint már írtam, szóltam Harrynek, hogy adjon másik állomást. Nesze neked 14 – 16, a hátsó.. Elkönyveltem, hogy én Harryvel befejeztem. Semmit nem kérek tőle ezentúl. Összeszorítom a fogam, végzem a dolgom és elmehet mindenki a picsába. A szőke leányzót se kértem hogy cserélje le. Azt mondtam magamnak, hogy megcsinálom ha beledöglök is. A gsm szar volt de legalább fizettek a vendégek. Végül amikor a vendégek megírták, hogy Sanna (a svéd szőke bomba) így meg úgy, akkor lecserélte és adta Dant. Ebben is van csel mert szabály szerint két egy nyelvet beszélő ember nem igazán dolgozhat együtt. Hogy angolul mehessen a kommunikáció munka közben. Dant se nagyon szerette Harry. Nekem jól jött mert jól dolgoztunk együtt. Szinte felüdülés volt Sanna után. Kábé két hetet dolgoztunk együtt. Azért ennyit mert utána változások következtek. Íme...
Időközben támadt egy ötletem. Egyszer nagyon rég már említettem, hogy a van a tizediken egy elit étterem a PALO. Elég nehéz bekerülni. Teljesen másképp megy a borravalós rendszerük, sokkal jobb az időbeosztásuk és Alaszkában nagyon sok pénzt kerestek. Kitaláltam, hogy oda akarok menni dolgozni. Elkértem a menüt, a borlistát és a koktélokat és szinte több mint egy hónapig magoltam ám rendesen. Szinte minden szabad percemben (ami nagyon kevés volt) ezzel foglalkoztam. Ezért se volt időm a bloggal törődni. Summa summárum megírtam a tesztet. Elsőre nem sikerült, sok kérdés volt, ami nem volt benne a ''tankönyvben'' de ezt most nem részletezem. Második nekifutásra sikerült. Kicsit más volt a teszt. Rá két hétre megtartottuk az állásinterjút a Dining Room Managerrel. Felvettek. Nagy sikerélmény volt, hisz a sok hülye olasz bort amelyekről azelőtt nem hallottam egy az egyben be kellett magolni. Soha életemben nem magoltam. Szóval bekerültem a PALO – ba. Jó volt az időzítés mert rá egy hétre már kezdtem is fent. Húúú gyerekek. Arany élet. Minden héten breakfast lunch off. Napi kb. tíz óra munka de csak két váltásban. Meló után mindannyian leülünk és jókat kajálunk. Nincs tolakodás és tömegnyomor mint általában a crew mess – ben ebben az órában. Kiváló borokkal csúsztatjuk a vacsorát. Kintről vásárolunk, de sokszor a borász hoz nekünk valamit. Oda jutottam, hogy nem érdekel a pénz. Valamennyi így is - úgy is jön és ez a tanuló periódus számomra. A cél az Alaszka. Lent nagyon sokat kell dolgozni. Fent is (PALO) pörgősebbek a vacsorák, de összehasonlítahatatlanul jobb az élet mint lent az étteremben. Meglátjuk. Minden esetre egy hetem van a vakációig és amint mondtam szinte semmi nem érdekel, minthogy a lehető legjobban érezzem magam minden téren. Egyetlen dolog ami fontos fent. Meg kell csinálni a gsm – et. Ha nem megy, küldenek le. Nincs bocsánat. Ilyen szempontból itt nem babra megy a játék. Első héten nem csináltam meg. Huszonkét kártyából tizenkilenc excellent, két very good és egy good. Így a friendlinessem csak 86% lett. Kilenvenhárom fölött kell legyen. Reméljük a legjobbakat. Még egy dolgot meg kell említenem. Hálistennek pont azelőtt mentem fel mielőtt a főnököm szabadságra ment volna. Gratulált és meg volt lepődve én pedig illedelmesen és szerényen fogadtam a gratulációit. Természetesen magamban jól a pofájába röhögtem.

Három hete zsinórban kevesebbet fizetnek a vendégeim mint amennyi járna. A hajó nincs tele. Rossz napok járnak. Mihez képest rossz? A Disney – hez meg az eddigiekhez. Túl vagyok már az ideges meg a lehangolt részén a dolgoknak és próbálom az otthoni viszonyokhoz mérni az anyagiakat és akkor mindjárt jobb színben tűnik fel minden. Ez se túl rózsás... főleg otthoni szempontból... Na szóval, latinók. Másod, harmadgenerációs latinók, ilyen – olyan dél – amerikai, de főleg mexikói felmenőkkel... Katasztrófák. De miért? Amerikában nőttek fel, ismerik a rendszert. Mégse fizetnek. Csipettónik.. (olcsó, értéktelen, vacak kategóriájú vendég - Disney szleng). Kivéve akik echte mexikóiak vagy más dél – amerikai országból valók. Ezek szegény országok és akinek van pénze repjegyre meg a kirándulásra, azoknak általában a borravalónkra is futja. Ezek után lehetőleg közép és felsőosztálybeli amerikaiakat szeretnék kiszolgálni. Fehéreket. Azért, mert az esetek 95 % - ban fizetnek. A többiekről sajnos ez nem mondható el. Azért ilyen szar a helyzet, mert be vannak rezelve a mexikói bűnözéstől. Mindenféle mendemonda terjeng, életbiztosítást nem köthetnek a Mexikói utakhoz, ennélfogva szinte csak az alja jön. Mexikó tényleg veszélyes ország de azok a kikötők ahol mi járunk viszonylag biztonságosak. Egy este viszont majd' leestem az ágyból amikor a BBC egy cabo san lucasi áruházi lövöldözésről számolt be. De ha már itt tartunk, jó párszor láthattunk amerikai ámokfutókat is, vagy norvégot például akik okkal ok nélkül kaszabolták az embereket.
Szuper asszisztensem van. Egy olasz kis csaj, úgy hívják, hogy Albachiera. Szó szerint kicsi, de eleven, gyors. Hálistennek. Legalább ez OK. Voltak kis nézeteltéréseink az elején de aztán szépen egymásra hangolódtunk és megtanultunk jól összedolgozni. Én vagyok a pincér, én vagyok a felelős az állomásért. Elsősorban partnerek vagyunk, de mivel új alkalmazottról van szó irányítani kell. Kicsit a végén mintha el is bízta volna magát. A második ültetésnél ugye nem vagyunk tele. Lazázik. Ezt mondjuk elnézem, mert az elsőnél meg rendesen végzi a dolgát. Na egy szó mint száz most már van egy jó kis tiger – em.
Mielőtt Albaval elkezdtem dolgozni vagy két hetet voltam angol csajjal. Klaudia mintha más bolygóról érkezett volna. Teljesen lassú volt, megmondta, hogy igazából őt ezt az egész nem érdekli. Neki pénz kell meg nem is tudja mit akar az életével. Valahogy megcsináltuk a dolgokat de isten ments... Erre fel mit ad Isten? Minden cruise első vacsorája elején kiteszik a ''próbatáblára'' a beosztást, az órarendet, ki melyik állomáson dolgozik és kivel. Azt látom, hogy Albat elhelyezték és visszaadták Klaudiát. Azta... Teljesen kiborultam. Utólag megtudtam, hogy Alba kért egy jobb állomást, jobb vendégeket. Nem baj. Két három nap után belenyugodtam, valahogy megleszünk. Klaudia viszont nem volt velem boldog. Az én hibám, hisz ugyanazt vártam el tőle mint az előző aszisztensemtől. De Klaudia viszont más. Láttam, hogy iparkodik de nem tud olyan gyors lenni. Sebaj gondoltam, változtatunk a ritmuson és megleszünk valahogy. Utálok a főnökhöz menni, hogy nekem ez nem jó, én ezt nem szeretem, satöbbi. Próbálom a dolgokat megoldani magunk között. De szerintem Klaudia ment, mert a következő héten megint más asszisztenssel dolgoztam. Christian – Chile. Ő se boldog mert már lassan négy éve itt van és nekem asszisztensem aki még csak most leszek egy éves a Disney – nél. Ezt én szépen elmondtam neki, hogy ez csakis tőle függ. Ugyanis emlékszem amikor azt mondta volt, hogy ő asszisztens akar maradni, meg fel akar mondani, meg mindent akar csak ezt nem. Ő se tudja mit akar kezdeni magával. Itt van, nehezére esik amit csinál és boldogtalan. Ezen kicsit mosolyogtam. Nem kell ahhoz színésznek lenni, hogy így érezzen az ember. Viszont a dolgát kisújjból kirázza. Úgyhogy most együtt dolgozunk Christiannal, aztán meglátjuk. Állítólag decemberben lassan kezdődik a szezon és nekünk is több vendégünk lesz. Hálistennek, mert nekem folyton az az érzésem, hogy az én állomásom (60 – 62) kicsit mindig üresebb mint a többi. Thanksgiving – re teljesen tele vagyunk. De azért gondolkodom, hogy beszéljek Harry – vel, adjon egy másik ''station'' – t.

Már útban vagyunk, pontosabban vízben vagyunk Los Angeles felé. Megvolt életem első és remélem utolsó dry dock - ja. Ez úgy néz ki, hogy bevezetik a hajót egy méretének megfelelő fürdőkádba, bezárják a zsilipet, leengedik a vizet és ottmarad a hajó, szó szerint szárazon. Ekkor megkezdődnek a felújítási munkálatok. Úgy kell képzelni mint egy otthoni kiadós csempézést, meszelést, ajtó – ablak és vezetékcserét, csak minden sokkal – sokkal olyanabb.. A lényeg a motornál van, de mi ezt nem látjuk. Ott is rendesen belepiszkálnak. Megúsztam az otthoni meszelést, hogy a nyakamba kapjam ennek a hatványozottját. Persze nagyon sírni nem akarok, mert nem vittük túlzásba a munkát. Arra is rájötttem, hogy én azon kívül, hogy szeretek dolgozni, azt is imádom nézni ahogy mások dolgoznak :).
Mivel erre a két hétre mi csak 500 $ - t kaptunk, a munka húzósabb részét nem mi csináltuk, hanem főleg azok akiknek erre a periódusra is a rendszerinti fizetést kapták. Ugye mi borravalós rendszerben dolgozunk vagy vagyunk fizetve. Ha nincs vendég, nincs lóvé. Mégis, ahhoz képest amit csináltunk, busásan meg voltunk fizetve. Például a Carnivalnal is ennyit kerestem, ahol szégyentelenül sokat kellett gürizni ezért a pénzért. Sokszor tíz órán keresztül arra kellett figyelni, hogy nehogy meggyúljon valami mikor hegesztenek. Ez volt a kedvenc foglalkozásom ''fire – watch''. Úgy el lehetett semmiskedni az időt, hogy csupa gyönyörűség. Néha be kellett segíteni a Crew Mess – ben, vagy a Beach Blancket – en , ahol a munkások étkeztek. De a legszebb része mégsem ez volt hanem, hogy szinte minden nap emberi időben fejeztük be a ''munkát''. Utána irány Victoria. Azt hiszem már írtam róla. Fantasztikus kis város. Kicsit drága, de minden a helyén van. Jobbnál jobb bárok, éttermek, kávézók. Minden nap kint voltam, és sokkal többet elköltöttem mint amennyit adtak. De nem érdekelt. Minivakációnak fogtam fel és teljesen belazultam. Nem számított, hogy hányadik sör, vagy milyen kaja. Ha kellett, jött... Találtam egy jó kis alternatív kávézót, Solstice Café. Ide jártam kávézni mert mindegyik Star Bucks nyüzsgött a crew – tól és automatikusan csészében adták a finom kávét, nem papírpohárban. Igazán élveztem a szárazdokkot. Ja.. és itt vannak legjobb sztriptíz bárok. Meg Vancouverben mert ott fejeztük be, és három éjszakánk ott is adatott. Szóval volt lehetőségem a vancouveri éjszakai életbe is belekóstolni. Hálistennek. Minden nagyon szép és nagyon jó volt. Az ''old timerek'' szerint is ez volt az egyik legjobb dry dock. A következő két év múlva lesz, de már említettem, hogy én azt már a szárazföldön szeretném megélni, valahol otthon.
Kicsit tartottam, hogy mi lesz a dock után. Asszisztensként kezdem vagy felszolgálóként? Hálistennek Felszolgálóként kezdtem a 18 – 19 – es szekción. Már említettem, hogy ez egy tizenhat fős ''station''. Ezen voltam az öt napos Victoria – Los Angeles ''relocation cruise'' – on. Utána még egy mexikói, most már a rendes egy hetes cruise alatt is. Volt egy családom, ordított róluk, hogy valami nincs rendben. Az anya filipino, az apa fekete, az egyik lány leszbikus, a másik fiú homokos, érzem, hogy szegények és nem fognak fizetni. Úgy is lett, viszont borzasztóan szerettek, alig várták minden nap a vacsorát, boldogok voltak. Mikor átadták a borítékot, az apa szabadkozott is, hogy tudják, hogy nem elég de csak ennyire futja. Nem tudtam rájuk rájuk haragudni. Ugyanúgy fogadtam őket másnap reggel. Ugyanis néhány pincér a ''debarcation brekfast'' – en nagyon csúnyán csinál, vagy dúzzog, vagy késik a kávéval, vagy leszar mindent ha előző este a vendégei nem fizették ki. Ezek a fickók tényleg nagyon szerettek és biztos vagyok benne, hogy ha több pénzük lett volna, akkor rendesen kifizetnek. Az más kérdés, hogy szerintem addig kell nyújtózni amíg a takaró ér és mindenhol felemelt fejjel lenni vagy távozni. Ha nincs pénzem étteremre, akkor eszem a sarki talponállóban vagy a beérem a közértben joghurttal és felvágottal. Ezen logika alapján, ha nincs pénzem cruiseolni, elmegyek kempingezni. Na mindegy, mondom nincs bennem se harag se keserűség, noha egy másik család is kevesebbet fizetett akikről meg lerítt, hogy tudnának ''regular'' – t is fizetni. Kárpótolva voltam viszont a pozitív kommentekkel. Mindenhol a maximumot adták a vendégeim és ezért kaptam egy extra ''breakfast off'' – ot. Ezt úgy nevezik, hogy GSM (Guest Satisfaction Measurement). Öt kategóriában osztályozhatja a vendég a szervízt(overall dining experience), az attitűdöt (nem tudom a friendliness – t barátságosságra fordítani) és a kaját (food). Ezek a kategóriák a következők: Poor, Just OK, Good, Very Good, Excellent. Valamilyen hányados szerint ezeket összeadják, osztják – szorozzák és a végén, kijön hogy hány százalékban volt elégedett a vendég a kajával, a szervízzel és az attitűddel (friendliness). Szerintem ez messze nem mindig tükrözi a valóságot és sokszor csak a kommunikáción múlik, de mindegy. Ha mindegyik 100 % - ra jön ki és van minimum hat ''comment card'' akkor az asszisztens is meg a pincér is kapnak egy ''off'' – ot. A menedzserek állandóan ezért baszogatják az embereket. GSM, GSM, GSM... Azért mert őket is baszogatják felülről a számok miatt és a fentieket is baszogatják a legfentiek a szárazföldről. Ez a ''shore side'' Ott dől el minden és ott trónolnak a hatalmasok. Ha jók a számok (80 % fölött), akkor békén hagynak és tudják, hogy jól dolgozol. Egy kicsit talán még elnézőbbek is ebben – abban. Nekem egy - két cruise kivételével mindig jók voltak a mutatóim és most egy 100 % - ot is sikerült összekalapálni.
Odajött hozzám a cruise alatt Ronald, az indiai főpincérem és közli, hogy szerinte ügyes vagyok és beszél Harry – vel, hogy a következő cruise – t már egy nagyobb szekción kezdjem, mert én nem a 18 – 19 – en kell dolgozzak. Úgy is lett. Most már a 60 – 62 –őn vagyok, de sajnos nincs tele a hajó és a második ültetésnél hiányzik négy vendégem. Azért bízom benne, hogy kialakulnak ezek a mexikói utak.
Alaszkában mindenki elégedett volt a pénzzel. Drágák voltak a kirándulások, ennélfogva csak jómódúak engedhették meg maguknak. Mindenki fizetett és szinte mindenki extrát. Előfordult, hogy havi ötezret is összepockoltak a pincérek. Nekem nagyon hiányzik Alaszka. De nem a pénz miatt. Ráadásul ott mindig korábban keltünk, a vendégek többnyire visszajöttek a hajóra enni, szóval sokkal nehezebb volt. Imádtam a tájat, a hegyeket, a hangulatot. Erről sokat írtam már. Puerto Vallarta és Cabo San Lucas nekem üres. Semmi. Pálmafák, éttermek és zajos strandok plusz ahogy kiteszed a lábad, rögtön rád akarnak tukmálni egy kirándulást vagy egy csecsebecsét. Talán Puerto Vallartaban még van egy kis spiritusz de akkor is hiányozni fog Vancouver,Victoria, az alaszkai kikötők, a gleccserek, a köd, a havas hegycsúcsok de még a boltokból is az észak – amerikai indián motívumok.

P.S. Kedves Ismeretlen! Szívesen válaszolok, de nem bánnám ha küldenél egy emailcímet.. :)

Harmadik cruiseomat taposom. Ma este FB party, ahova elmegyek, hogy kajáljak valami jót. Azóta sikerült kabint cserélnem. Egy hármas kabinban kezdtem, ami nem lett volna rossz, hisz elég tágas volt, de adódott egy lehetőség, hogy egy sráccal (Adrian Brassóból) költözzek, aki éjszakás a Room Service – ben. Mint az előző szerződésben. Szinte mindig egyedül vagyok a kabinban hisz amikor én jövök ő megy és fordítva. Olyan zenét nyomathatok és olyan hangerővel ahogy nekem éppen tetszik. Most is bömböl a Gogol Bordello. Csajokat is hozhatnék... Talán. Egyelőre a hűtőm tele van tankolva Stelaval, Coronával, Sauvignon Blanc, Chardonnay, Pinot Noir.. van itt minden. Eddig ez a legkomolyabb befektetésem. Noha számításaim szerint ebben a szerződésben remélhetőleg kevesebbet fogok inni. A Crew Barhoz egyáltalán nem fűlik a fogam, nem is fogok járni. Az előző szerződésem második felében is igencsak mellőztem. Igazából volt egy komolyabb befektetésem. Egy ulu. Ez a tradidcionális eszkimó kés gömbölyű pengével és ennek megfelelő vágódeszkával. A legolcsóbb 20 – 30 $, a drágábbak akár 150 $ - ig felmehetnek aszerint, hogy milyen anyagból van a markolatuk. Beértem egy közepessel. Dekorációnak is ok de mindemellett hasznos jószágnak tűnik. Majd jól fog mutatni a konyhámban :)
Véget értek az alaszkai cruiseok. Két dolgot kell mindenképp elmesélnem mielőtt elkezdeném a szárazdokkot ecsetelni. Skagwayben vagyunk és éppen indulok ki a városba amit szinte falunak is lehetne nevezni, amikor belebotlok a vendégeimbe. Mesélik, hogy van egy nagyon szép erdei sétány, fél órás az egész, semmi meredek kaptató, onnan jönnek. Hurrá! Nekem pont erre van szükségem. Egy kis magányos erdei sétára. Követem az útmutatást, meg is találom, tényleg közel van, gyönyörű és szidom magam, hogy eddig nem vettem észre. Egy adott pillanatban kiérek a tengerhez. Mögöttem az erdő, előttem a kacskaringós partvonalú öbölszerűség. Leülök egy kőre pihenni, mélázni, feltöltődni. Jó egyedül lenni a természetben. Ebben meghitt csendben hirtelen felhangzik egy hatalmas fújtatás amire megrettenek, de sok időm nincs ijedezni, mert a vízben, szinte az orrom előtt feltűnik egy bálna. Hirtelen azt hittem, hogy képzelődök, utána meg ahogy múlt az ijedelem egyre jobban erőt vett rajtam az újjongás. Talán egy percre rá, kicsit odébb ismét feltűnt kettő és egy kicsit később megint csak egy, amint távolodtak. Mit ne mondjak, fantasztikus érzés volt. Ez volt az én meghitt és privát whale watching tour – om. Ezután továbbmentem az erdőben és azon morfondíroztam, hogy ugyanígy akár egy medvével is összafuthatok az erdőben. Próbáltam elűzni a szorongató érzést és azon gondolkodtam, hogy mennyire nem fair a medvékkel szemben, hogy velük senki nem akar találkozni a bálnákért meg mindenki odavan. Mivel különbek? Na mindegy, elértem a második pontot is ami egyben a kis séta vége volt. Itt is pihentem egy kicsit aztán elindultam visszafele. Alig megyek egy pár percet, amikor egy friss szarba botlok ami nem kutya de nem is szarvas.Akkor mi lehet? Persze, hogy az ember mindig rosszra gondol (mondom, hogy nem fair), medve. Iszkoltam vissza ahogy csak lehet, minden ágroppanásra figyeltem. Szerencsésen visszaérkeztem az alapvetően pozitív sétámról. Este mesélem a vendégeimnek a bálnát is meg a szart is. Hogy az első milyen fantasztikus, a második meg milyen ''scarry''. Teljesen egyetértettek és utólag megnyugtattak, hogy az akkor is ott volt amikor ők jártak arra. Én nem vettem észre csak visszafele. De persze az is lehet, hogy nem is medve volt. Na így jártam :)
Egy kevésbé érdekes, de mindenképp említésre méltó... nem is történet. Szintén Skagway rá egy hétre. Egy másik irányba indulok el, kifele a városból. Csörgedezik egy patak, de igazán nem nagy, egy méter széles ha volt. És nem hittem a szememnek, nyüzsögtek benne a lazacok. Ugye most van az a periódus amikor a lazacok elindulnak a folyón felfele. Akkorák voltak, nem viccelek, hogy kettő egymás mellett széltében, nem fért volna el a patakban. Sok már meg is döglött, hisz ez a sorsuk. Úsznak az árral szemben és egyszer csak annyi. A szerencsésebbeket elkapja egy medve valahol fennebb. Egyik esetben se vittem magammal kamerát, amit csak egy kicsit bánok. Nem kell mindent lefényképezni. Alaszka csodálatos, de a szezonnak vége. Száraz dokk Victoriában tíz napig, aztán irány a Mexikói Riviéra.

Akkor egy kicsit visszatérek. Úgy döntöttem, hogy ritkábbak lesznek a bejegyzéseim, de megpróbálom nem teljesen megszüntetni a posztolást. Elég sok minden történt azóta hogy elköszöntem, de megpróbálok szépen sorba menni. Oda térek vissza, hogy lement a második hetem is felszolgálóként. Kaptam egy olyan asszisztenst aki még nem dolgozott az étteremben. Iszonyat nehéz volt hisz én is csak ismerkedtem az érem másik oldalával, a ''serverkedéssel''. A vendégek elégedettek voltak. Kivéve egy nagyon gazdag család akiknek, főleg az apának, semmi nem volt jó. A kaja minősége, hőmérséklete, a kiszolgálást lassúnak találta, stb. Ilyenkor mindenki mindent elkövet, hogy az elégedetlen segget boldoggá és elégedetté nyalja. Speciális indiai kaját főznek, külön gyümölcstálat készítenek, a főszakács jön konzultálni velük, stb. No.. hát nem volt könnyű. A végére megszerettek, jól váltunk el de remélem többet nem lesz szerencsénk.
Utolsó előtti héten szól Harry, hogy minden nagyon jó, meg van elégedve, de nagyon sok felszolgáló jön vissza és ne vegyem rossz néven ha visszaléptet erre az utolsó hétre asszisztensnek. Nem vettem rossznéven, sőt! Nagyon jól jött a lazítás (most már az asszisztensi munka abszolút lazításnak tűnik) mert már enyhén szólva kivoltam. Szinte állandóan zsongott a fejem, levert voltam, nem volt kedvem senkivel beszélgetni, stb. No mindegy, valahogy letelt és hálistennek kitört a várva várt nyolc hetes szabadság.
Rengeteget pihentem. Igazábol kellett vagy tíz nap amíg magamhoz tértem. A reggeli kávéim minden pénzt megértek. Azt hiszem ezt élveztem a legjobban az egész vakációból. A nyugodt reggeli kávézást mikor könyvvel mikor internettel. Többnyire az utolsóval. Voltam Pesten, Kolozsváron és egy kedves barátnőmmel elutaztam két hétre Indiába amiből igazából négy nap Nepál volt. Egészen pontosan Kathmandu. Jó volt. Még egy kicsit lötyörésztem Budapesten, leugrottam Komáromba is egy keveset aztán haza. Augusztus 15. - én repültem vissza Vancouverbe.
Eltelt azóta egy hét. Nagyon nehezen indult. Nem fizikailag. Lelkileg és szellemileg. Kicsit megint előjöttek ezek a ''mit keresek én itt'' típusú kérdések. Megint asszisztensként kezdtem aminek megmondom őszintén nagyon örültem mert amikor először beléptem az étterembe azt se tudtam melyik világon vagyok annyira kiestem mindenből. No.. azóta belerázódtam. Egy francia fickó a főnök, rendesnek tűnik. Hallom, hogy mondja egy manusznak mellettem, hogy nagyon gondolkodik, hogy engem szánjon az asszisztensének jövő héttől. Na ennek annyira nem örültem, hisz a fickó most kapna promóciót és ilyenkor, akárcsak én két hónappal ezelőtt, egy kis station – en kezd. Ami nem olyan ragyogó pénz. Kérdeztem is tőle, hogy mikor gondolja, hogy kezdhetek felszolgálóként? Elmondtam, hogy pincérként fejeztem be. Ez tisztázódott és ma este beugrunk a nagybőgőbe.
Ugye mondtam, hogy sok minden történt ? :-)