Kedves Barátaim!

Íme visszatértem! Nem is tudom hol kezdjem olyan sokminden történt mióta otthonról ismét eljöttem. Kezdem ott, hogy a vakációról nem írok semmit. Legyen az magánügy vagy nevezhetem intim időintervallumnak. Aki kellett tudjon rólam az úgyis sokmindent megtudott azalatt a két hónap alatt míg otthon voltam.
Ott fejeztem be az előző bejegyzést, hogy azt érzem, hogy ide nem szabad visszajönni. Jól éreztem de erről egy kicsit később.
Az út, pontosabban a repülés zökkenő és turbulenciamentes volt Los Angelesig. Szilvivel repültem akivel az előző szerződésben dolgoztam. Jókat aludtam, ettem szóval minden rendben volt. Megnéztem Izlandot felülről. Lestem a gejzíreket vagy egy szerencsétlen vulkánt de semmi. Mindazonáltal meg kellett állapítanom, hogy legalábbis felülről nagyon szép. Sajnos Grönlandot végigaludtam csak a Hudson öböl jégtábláira ébredtem. Az is szép volt. A Sziklás hegység hófoltos csúcsai is szépek voltak de ez mind-mind semmi a Nevada sivataghoz képest. Oda mindenképp el akarok menni. A Grand Canyontól nem messze repültünk de nem láttam, úgy ahogy Las Vegast se. Csomaggal minden rendben. Az időeltolódástól se szenvedtem. Szállodával is minden rendben csak éppen a nevünk nem volt rajta semmilyen listán. Mármint, hogy milyen hajóra kell felszállnunk. Telefonáltunk az ‘Office’-nak, másnap már ott voltak a repjegyek. Az enyém New Yorkba szólt. De volt egy teljes napom amikor vásároltam Egy LA Tour-t. Voltam Beverly Hills-ben, végigrobogtunk a Sunset Boulevard-on, megnéztünk egy pár sztárházat (volt ahol csak a kaput láttuk, pl. Tom Cruise, Michael Jackson vagy Nicholas Cage villái esetében) és elmentünk Hollywoodba is. Láttam végre a nagy fehér betüket. Meg kell hogy mondjam, különösebb hatással nem volt rám. Borzasztó unalmasnak találtam az egészet. Nagyon sok kocsmát meg éttermet mutogattak hogy melyik sztár hova jár vagy hogy melyiknek ki-ki a tulajdonosa. Anthony Hopkinsnak elég pofás kocsmája van. Összességében itt is inkább maga a tudat volt érdekes, hogy ‘Jajistenem ez a Michelle Pfeifferé’, meg hogy ide jár Tommy Lee Jones vagy ott eszik George Clooney. De ennyi. Alapjáraton az egész cókmók botrányosan unalmas, és ezt nem nagyképűségből mondom. A sivatag... azt inkább meg kellene nézni. A Universal Studiókhoz már nem volt időm elmenni. Meg egy kicsit már a pénzt is sajnáltam rá, pedig lehet nagyobb élményben lett volna részem. Viszont Hollywoodot ki kellett pipálnom, ami szerintem természetes. Amit viszont feltétlenül meg kell említenem és az tényleg fantasztikus volt, az az időjárás. Vakító, gyönyörűszép napsütés és cseppet sem az az elviselhetetlen meleg. Tökéletes.
Ez a kirándulás második nap volt, hogy odaértünk. Este fél tizenkettőkor már gépre kellett szálljak. Eredetileg egy LA-ből induló hajóra kellett volna szállnom de ez mindig változik, ezért kellett LA-ből átrepülni New Yorkba. Így utólag megköszönöm a Carnivalnak ezt kis hollywoodi sétát még akkor is ha egy kicsit fárasztó volt.
Éjszakai repülés. Késve indulunk, Cincinattiban lekésem a csatlakozást New Yorkba. Két óra késéssel érkezem New Yorkba, gőzöm sincs hogy az én hajóm mikor indul. Ráadásul a sofőr se vár aki ki kellene vigyen a kikötőbe. Hívogatom a tel. számot amit megadtak. Csak várjak mert jön. Eltelik másfél óra, nem jön senki. Kezdett a történet egy kicsit beszarásos lenni. Kétszáz dollár volt a zsebemben, már kezdtem kalkulálni. Újabb egyeztetések után két és fél óra késéssel megejelent egy sofőr a nevemmel egy A 4.-en. Kiderült, hogy más tarsaság járatához küldték. Na mindegy az a lényeg, hogy előállt a limo. Nem viccelek. Egy hatalmas fekete limuzinnal vittek keresztül New Yorkon. Már nem kalkuláltam, megint kezdtem magam tökösnek érezni. New York az döfi... remélem lesz alkalmunk jobban is megismerkedni.
A hajóra legkésőbb háromig kell visszaérjenek az emberek. Fél háromkor érkeztem meg. De hálistennek megérkeztem. Már szinte tudtam a forgatókönyvet. Hova kell menni, mit kell csinálni... Vidáman huzogattam a nagybőröndömet (sajnos a kicsit más huzogatja) egyik helyről a másikra. Addig tartott ez a vidámság amíg a Crew Messhez nem értem és meg nem csapott a konyhából a szag. Az a szag ami először is sokkoló volt de három-négy nap után már nem éreztük (úgy ahogy már most se érzem amikor ezeket a sorokat írom). Nincs mit szépítsem, még a gyomrom is felkavarodott. Úristen, hogy lehet itt dolgozni? – kérdeztem magamtól. Aztán felvettem a cipőt meg az egyenruhát és este hatkor már a Staff Messben nyomtam az ipart. Meg kell hogy mondjam nem volt a legjobb érzés. Ugyanott kezded mint az előző szerződést. Kicsit kipukkadt a rózsaszínű hajófelhő. A kezdeti örömbe elég sok üröm vegyült. Főleg a helyben topogás miatt. Meg amiatt hogy mennyire hajtottam az előző szerződés alatt, ahhoz hogy ismét a Back Dining Roomban kezdjek. Senki nem ismer. Nem akaródzik megint rohanni mint egy hülye, hogy bebizonyítsam, hogy én ügyes vagyok ám. Beszéltem a főnökeimmel a promóciót illetően. Nem sok jóval bíztattak. Szóval nagyon pozitív hangulatban indult az egész, és nagyot huppant a morálom rekordidő alatt. Egy fokkal talán nem annyira szervezetlen a dolog mint az Imagination. De most másképp csinálom. Nyugodtan, hideg fejjel, lazán. Nem rohanok, kímélem magam, keveset iszom (nincs is nagyon kivel). Van egy pár ember az előző hajóról. Különben a Miracle-n vagyok. Már négy napja lassan. Most már egy fokkal jobban vagyok. Megszoktam ismét a konyhát. A léyeg, hogy remélhetőleg többet tudok foglalkozni magammal és minél hamarabb megkapom a promóciót, hogy ne vesztegessem az időmet. Különben most, hogy már tudom mi miről szól, összehasonlíthatatlanul könnyebb minden mint az első szerződésnél. A Dining Room talán nehezebb lesz. Nagyobb a hajó, nagyobbak a távolságok. Mozgólépcsőn kell vinni a tálcákat egyik szintről a másikra. Egy este dolgoztam ott, nagyon elfáradtam. A Staff Mess ehhez képest bokajáték, úgyhogy amíg nincs promóció, nem is szívesen ölném magam a DR-ban. Hirtelen ennyi. Szerintem ritkábban fogok jelentkezni. Kell vegyek másik laptopot, de mindenképp hallatok magamról és tőletek is ezt várom. Üdv.