Az előző bejegyzéshez fűznék egy gondolatot. Ugye azt mondtam, hogy nem hiányzik a színhház és nem is gondolok rá. Igen, ez így van viszont egy este az étteremben már nem tudom milyen előadásból nem tudom milyen zene szólalt meg és hirtelen nagyon szerettem volna reflektorfényben, egy izgalmas, intenzív jelenet kellős közepén lenni. Az egész impulzus egy villanás erejéig tartott, mégis nagyon intenzív volt. Akkor este egyébként ''formal night'' volt. Amerre csak néztem öltönyös – szmokingos, estélyis hölgyek és urak. Elegancia, jó zene, jó kaja, jó társaság. Utána azt mondtam magamnak, basszus.. ez is egy szerep. Most az a szerepem, hogy hajópincér vagyok. Én is kirittyentve, magas vagyok ugye, rohadt jól áll rajtam az öltöny :))), ez van... egész este felszolgálok, mosolygok, segget nyalok, vicces vagyok (ez a legtöbbször azért természetes, vagy igyekszem csak akkor vigyorogni és humorizálni amikor tényleg a helyzet úgy diktálja) ez a szerep és kész, slussz – plassz. Még egy gondolat vagy párhuzam ehhez. Amikor nem jönnek a vendégek vacsorázni, akkor az ember örül mert kevesebbet kell dolgozni. Ha nem jön senki, akkor az a seating neked szabad és elmarad az előadás. Kiklokkolsz és visszajössz a következő nyitásra. Az a benyomás, amikor vaj, víz, kenyér előkészítve, meg vannak terítve az asztalok és nem ül le senki, kísértetiesen hasonlít ahhoz az érzéshez amikor be vagy öltözve – sminkelve, kellékeid előkészítve csak éppen üresen ordít a nézőtér és le kell sminkelni és át kell öltözni és előadás nélkül hazamenni. Az örömbe egy kis üröm is vegyül.

A kéthetes cruise kellős közepén vagyunk. Átkeltünk a Panama csatornán. Olyan hatalmas látnivaló nem volt, de mégis. Ami érdekessége volt a dolognak az az, hogy végig lehetett követni, hogy hogy emelik fel ezt a monstrum hajót a zsiliprendszer segítségével a tengerszint fölé. Amikor meg kiérünk a Csendes óceánhoz akkor meg ugyanúgy leengedik. Maga a tudat, hogy most szelem át a földszorost, hogy ma még Atlanti, holnap már Csendes, az viszont izgalmas volt. Ha sokszor kelnénk át, biztos nagyon unalmas lenne. Előtte megálltunk egy kis szigeten Venezuela partjai mellett, Arubán. Ez a Holland Antillákhoz tartozik, egy holland fennhatóság alatt levő üdülőparadicsom. A szép strandokon, a rengeteg szállodán meg üzleten kívül semmi érdekes. Azt is mondhatnám, hogy unalmas. Igazából a sziget északi partján van egy nemzeti park, de sajnos időm nem volt elmenni. Így jártam Puntarenasban is. Rohadt jó, hogy jártam Costa Ricában de igazából ez annyi volt, mintha valaki sétálna egyet Konstancán a kikötő körül és elmondhatja magáról, hogy volt Romániában. Itt is voltak jó túrák az esőerdőkbe..., dolgoztam. A Panama csatornán keresztül szagolhattam egy kicsit bele az esőerdőkbe. Karnyújtásnyira volt tőlünk. Na szóval ezekkel nem hencegek, mert van is meg nincs is, de szívből remélem, hogy eljutok egyszer Brazíliába és elmegyek az Amazonaszhoz és mindent megnézek :)).

Viszonylag kevés dolgot tudok mondani ami az előző cégemnél jobb volt. A Carnivalnal nem tudok például hármas kabinokról. Nos, itt vannak. Ez egyébként kicsit sokkhatással volt rám, amikor benyitottam a leendő kabinomba és azt láttam, hogy három ágy van és egy lélegzetnyi hely. Ráadásul itt az a szokás, hogy nem keverik a részlegeket. Tehát a housekeeping vagy a dining, ha csak egy lehetőség van rá, akkor együtt lakik. Szerintük ez azért jó, mert nem zavarják egymást az emberek mikor jönnek vagy mennek a munkából. A hátulütője, hogy mindenki egyszerre készül és ez egy kicsit néha húzós. Így, amint lehetősége nyílik valakinek költözni, hanyatt – homlok rohan a kettős kabinba. Nekem is ott lapul a kérelmem már a Crew Office – ban, csak ki kell várni. A lakótársaimmal nem volt baj az elején. Carlo – t nagyon szerettem. Angliában élő délafrikai. Sajnos gyakori késés miatt múlt héten küldték haza. Egy nagy késés (mondjuk azt, hogy fél órától több), szóbeli figyelmeztetés. A második nagy késés írásbeli figyelmeztető (warning 1). A harmadik nagy késés warning 2. A negyedik után kezdhetsz gondolkozni. A pontosságra nagyon kell figyelni. Ez a Carnivalnal nem így volt. Szóval Carlo mint lakótárs rendben volt. Talán a harmadik héten kaptuk meg Drazen – t Horvátországból. Háát.. ezt nem gondoltam volna. Ok., hogy szétszórt (végre látok valakit aki szétszórtabb mint én), de rendetlen, trahány és nemegyszer a jóízlés határát surolják a megnyílánulásai. Például megjön, nyitva hagyja a klotyó ajtaját miközben pisil, közben nagyokat fingik. Unzsenír... És közben vidáman cseverészik velem, tehát nyilvánvaló, hogy ő ezt másképp fogja fel. A kagyló csupa hajzselé és fogkrémmaradék utána. A szemetet soha nem dobja ki és még sorolhatnám a végtelenségig. De már akkor gyanús volt a pacák amikor megjelent a polcon egy hatalmas proteines műanyagbödön. Ugyanis gyúr a gyerek. Az első napokban rendszeresen meg volt szórva a netbookom proteinnel. Úgy nézett ki mintha belepte volna a lisztharmat. A srác nagyon izmos és ugye tudjuk, hogy a szépség relatív, de én őt jóképűnek semmiképp nem mondanám. És most jön a dolog pikantériája. A barátnője az egyik legjobb nő a hajón. Egy nagyon szép, csinos angol lány. Énekesnő. Le voltam döbbenve. Most már túl vagyok a döbbeneten és csak örömöt és boldogságot tudok nekik kívánni a továbbiakban. A másik lakótársam is horvát, de ő rendben van. Minden esetre már várom, hogy Adriannal költözhessek aki ugye paysano, és a room service – ben dolgozik.

Véget ért a kéthetes cruise. Már nagyon várta mindenki, hogy vége legyen. Nem volt tele a hajó, csupán ezerhétszáz vendégünk volt. Eredetileg a huszonnyolc vendég volt leosztva a mi stationünkre. Első este amint lejön a második család és látják, hogy már ül valaki az asztalnál, odajön hozzám az anyuka elég furcsa kisugárzással és azt mondja, hogy ők egy különleges – speciális család, nekik muszáj külön ülni. Elvesztettünk négy embert de ezt nem kell sajnálni mert az ilyen típusu vendégekkel több a kár mint a haszon. Egy meleg párt átpasszoltak a szomszédainknak. Ezeket sajnáltam mert nagyon úriembereknek néztek ki. Megmaradtunk huszonkét emberrel de sajnos így is maradt egy kötekedő család (főleg a papa) akik játszották a nagy gasztrot. És minden speciális legyen és más. Ha currys csirke van neki ugyanaz a currys alapanyag kell csak éppenséggel rákkal, a smoothieért fizetni kell ezért nekik csak fagylaltot meg tejet mixeltessek a bárban ha már egyszer nincs jégshakeünk. Ingyen, ezt már én teszem hozzá. A két hét alatt nem is jöttek minden este. Vagy négy – öt este nem mutatkoztak. Nem is fizettek ki teljesen. Csak harminc százalékát adták annak amit kellett volna adjanak. Valamilyen szinten szinten megértem hisz nem szolgáltuk ki őket minden este. De olyanról is tudok akik leszálltak a kéthetes út kellős közepén és az egész összeget kifizették. Extrával... Sajnos ezek nem a mi vendégeink voltak. Aztán volt egy másik családunk, akik nagyon kedvesek, aranyosak voltak, minden áldott este lejöttek. Két nagyon hallgatag leányka volt aki mindig rajzoltak nekünk valamit. Szivecskét meg Hófehérkét meg ilyesmit. Egy vak hangot nem lehetett tőlük hallani csak szinte vacsora végén odajöttek és átadták az aznapi szeretetet gyerekrajzba öntve. Aztán cruise végén a szülőktől bevettük a banana – t. Nekem is, Vikinek is száz dollárral simán kevesebbet adtak. Száznyolcvan helyett csak nyolcvan lapult a borítékban. A kurva anyátok. Ez a normális és természetes impulzus. Két hétig nyalod a seggüket és nem fizetnek ki. Elég szar érzés. Nem volt szerencsénk ezalatt a kéthetes cruise alatt. Sokan nagyon jó pénzt kerestek. Mi azok közé tartozunk akik a legkevesebbet. Sokat nem rágtam magam ezen hisz jönnek a mexikói cruisok és remélem, hogy ütni fogja a széle a hosszát. Ezután volt egy rövid kétnapos cruise. Az egy rossz vicc volt. Ott már kolosszális méreteket öltött hajószinten a nemfizetés. Ezen tényleg csak röhögni tudtam, ahogy a szerencsétlenek eljönnek ''cruiseolni''. Hogy ők is olyanok legyenek mint a ''nagyok'' akik cruiseolnak. Utolsó este vagy a következő reggelinnél, teljesen mindegy, sunnyogva behúzott nyakkal iszkolnak és nem mernek a szemedbe nézni. Szánalmasak. Na mindegy, szinte biztos vagyok benne, hogy a hétnapos mexikói és később az alaszkai kirándulások meghozzák a gyümölcsüket. Még egy pár dolog a kéthetes kirándulás kapcsán. Hihetetlen, hogy mennyi minden történik a vendégek között. Dráma, féltékenység, unalom, mi többet nem akarunk veletek ülni... komolyan mint általános iskolában a gyerekek. Csak ezek éppenséggel szmokingos és estélyis felnőttek. Például volt egy hat személyes asztalunk ahol három pár volt leültetve. Egy anya (Mary - 60) és a lánya (Stephanie – 33), nagymama (Ann – 68) és az unokája (Ryan – 25) és egy másik anya meg a lánya (Susan – 54; Alishia 18). Ann kicsit fársztó volt és csak a férjéről tudott beszélni akit nemrég veszített el. Ezért is jött el az unokájával cruiseolni. Ryant láthatólag zavarta a nagymamája de iszonyat laza fickó volt, imádta az amerikai focit és a Budweisert. Mary unta Ann – t olyannyira, hogy öt nap után át akartak ülni Stephanieval csak annyira megszerettek minket, hogy inkább azt választották, hogy néha máshol esznek. Közben Stephanie elkezdett flörtölni Ryannel ami Alishianak nagyon nem tetszett és egyszer dührohamot is kapott valahol egy nyilvános helyen. Ezt Mary kotyogta elutólag. Ann is kiakadt valamikor, hogy rossz helyen ülnek és nem tud rendes fényképeket készíteni Hófehérkéről meg Mickey egérről amint végigvonulnak az éttermen. Ezért egy este máshova kellett nekik teríteni amiért Mary elnézést is kért. Ez volt egy asztal. Már említettem a shakes – gasztro családot. Ők eredetileg egy asztalnál ültek egy ausztrál családdal. A fifikás család eljött első este és utána nem mutatkozott három vagy négy napig. Erre az ausztrál család (ők nagyon rendesek voltak de egy kicsit túlérzékenyek szerintem; a pasit nem értettem egyáltalán hisz vidékről származik, ő mondta, hogy I'm coming from the bush; a mama sidneyi, őt tökéletesen értettem) azt gondolta, hogy miattuk nem jár a fifikás család vacsorázni. Három nap után nagyon frusztráltak lettek és beszéltek főpincérrel, hogy ők többet nem akarnak ''ezekkel'' egy asztalnál ülni. OK, a fifikás család megmaradt csak átültek egy négyszemélyes asztalhoz. Az asztal szabad volt, hisz a meleg párt elveszítettük. Valamiért, mi se értjük miért a főpincér, Thomas, elkezdte a fifikás család seggét nyalni. Gondolta, hogy majd jó pénzt kap a végén. Hajószsargonnal élve, bevette a banánt de rendesen. Egy este a gasztro családnak nem felelt meg a menü és a Palo – ból (ez egy étterem a IX. emeleten, full kiszolgálás, minden hiper – szuper és exkluzív; itt fizetni kell a vendégnek) hozattak kaját. Olcsóbban megúszták. Az ausztrál család megkérdezte Vikit, hogy honnan hozták a Hicks family – nek a kaját. Ő megmondta. Na csak ennyi kellett Ausztráliának. Ők nem akarnak többet Thomasszal beszélni, hisz számukra frusztráló, hogy Thomas többet foglalkozik Hicksékkel mint velük. Ráadásul Hicksék nem is nagyon jártak az étterembe és ez nem fair. Szóval Thomas a végén az ausztrál családtól semmit nem kapott és szerintem gasztroéktól se sokat. Nekünk viszont az ausztrálok szép extrát adtak és emailcímet és meghívást Sidney – be. Viki meg megkapta a magáét, hogy elárulta, hogy honnan van a kaja. Három – négy nap alatt nincs idő ilyesmikre. Ha tele van a hajó se lehet ennyire szökdösni egyik helyről amásikra. Valljuk be, két hét cruiselás barátok közt is sok. Istenem... bele se merek gondolni a két – három hónapos cruiseokba. És ami a legszebb ehhez a rengeteg faszsághoz nekünk mosolyogni kell és mindennel egyetérteni és mindenkinek igazat adni. Ez van...
Persze ott vannak a mérleg másik serpenyőjében, Roberték. Egy középkorú pár. A pasi író, a feleség tanárnő. VIP vendégek voltak és annyit rohantam az aprított gyömbérért meg a gluténmentes kenyérért, hogy már rossz volt bele is gondolni. Viszont nagyon jókat beszélgettünk. Kaptam is egy jó fejmosást Thomastól, hogy nem beszélgethetek ilyen sokat a vendéggel, hisz nem haladok a munkámmal. Tény, hogy nagyon belemélyedtünk az aktuálpolitikai helyzetbe. Hiába magyaráztam Thomasnak, hogy nem soppingolásról beszélgettünk, hanem éppen Hrabalt ajánlottam nekik (Thomas cseh nemzetiségű) nem értette meg. Sebaj. Na csókok...

Benne vagyok már rendesen a levesben. Szinte egy hónapja vagyok a hajón, ebből egy hét tréning, utána már saját ''station''. Az egy hét tréningre is kaptam 200 dollárt. Ennek is örültünk. Kéthetente van fizetés. Egy csekk amit a crew office – ban bármikor kápéra válthatsz. Hat – hét hónapos lesz a szerződésem. Addig csak csekkel foglalkozom. Mielőtt pedig hazamegyek, hazautalom az egészet. A rendszer olyan, hogy minden vendég akit te szolgálsz ki, kell neked adjon napi 3 dollárt. Egy cruise alatt átlagban harminc vendégünk van. Mikor több mikor kevesebb. Ideális esetben (ha mindenki fizet) az napi 80 – 100 dollár. Semmi soha nem fix, de az általam áhított havi 2500 az lazán meglesz. Remélhetőleg. Semmit nem akarok elkiabálni, mert ugye még nagyon az elején vagyunk mindennek. Ráadásul most következik egy kéthetes cruise, hiszen kikötőt váltunk. A floridai Port Canevaral helyett Los Angelesbe fogunk mindig hazamenni. Ez a két hetes utazás a Panama csatornán és aztán a Csendes óceán vizein lesz a ''relocation cruise''. Erre a cruise – ra csak félig van a hajónk. Lehet rá számítani, hogy a zsozsó se lesz olyan fényes. Utána Los Angelesből a Mexikói riviéra néhány kikötője és most jön a döfi: Május közepétől ALASZKA! Ezt rettenetesen várom. A Carnivalnak is van egy hajója (Spirit) ami Hawai – Alaszka között cirkál. Gyönyörű képeket láttam. Na.. ha Isten is úgy akarja akkor mi is meglátjuk. És az alaszkai cruiseoknak Vancouver lesz a homeport – ja. Röviden ennyi az útvonalról. Szerencsésnek érzem magam, hogy erre a hajóra kerültem. Most egy nagyképű undorító mondat fog leíródni. Éppen ideje volt már mert unom már ezt a szutykos Karibot :))) A múlt héten pedig voltunk Cozumelben és ismét kávézhattam a kedvenc helyemen Key Westen. Végigtrappoltam az ismert boltokat és újravásásroltam a lenvászon mellényemet ami elment a bőröndben. Ugyanezt csináltam Cozumelben is csak megspékeltem egy eredetileg fényesnek vélt mexikói ebéddel ami enyhe csalódást okozott. Abszolút központ, rengeteg turista, alig lehet helyet kapni, sombreros zenészek.., Corona – citrom, minden ami kell, csak a főfogás van elbaszva.
Belejövök lassan a munkába is. Persze a kezdeti nehézségek után. Elvileg tudtam mit kell csinálni de a nyitás meg a zárás mindig nagyon nehezen ment. Elúsztam párszor rendesen. Főleg rutin hiánya miatt, hisz azért van egy kis különbség a feladatokban. Az előző társasághoz képest. Egy brazil fiú volt a pincérem, Munir. Nemrég nevezték ki pincérnek. Rendes gyerek. Nem stresszelt, bíztatott. De két hét után különváltak az útjaink. Azt mondtam már, hogy itt én foglalkozom a piákkal. Én vagyok a Bar Waiter. De be voltam fosva az elején, hogy jajistenem, nem ismerem a borokat, a rengeteg koktélt meg összetevőket, gin, rum vodka, scotch, whiskey, bourbon, likőr, konyak, jaj.. mi lesz velem??? Semmi. Megy ez így is. Ha nem tudom én, tudja a vendég mit akar inni. Ha nem tudja... és én se tudom akkor akkor kérek egy pár percet és megígérem, hogy a bartender vagy a sommelier a legjobb koktélt vagy bort fogja ajánlani. Lehet hülye is lenni, csak okosan kell csinálni. Persze az az ideális meg a szép, ha az ember ezeket nyesi – vágja. Én nem nyesem – vágom, de elvagyok. Még Munirral volt egy mexikói családom akik rengeteget ittak. Egy hétig minden este 200 – 300 dollárt vertek el. Igazából volt egy góré aki mindig állta a cekket. Karácsony este csak a pezsgő került százötvenbe. Ezen a héten a második lettem az italeladásban az étteremben. Ezt állandóan hangsúlyozzák meg forszírozzák. Nyomni az italt, ''push'' – olni ahogy és amennyit csak lehet. Ezt utálom. Úgyse nem tőled függ, hanem a vendégtől. Vagy iszik vagy nem iszik. Punktum. Persze te is befolyásolhatod egy keveset, de igazából nem éri meg. Egyrészt neked viszonylag kevés százalák jut az italeladásokból, másrészt magadnak adsz ''hard time'' – ot. Viszont a Dining Room Manager (ez a Carnivalnal a Maitre D') jócskán kaszál belőle. Éppen ezért minden egyes ülésen elhangzik, hogy mennyire fontos, hogy nyomjuk az italokat, hisz a saját zsebünkről van szó. Lópikulát!!! Az ő zsebükről van szó. Na szóval ezeket nem kellett bíztatni. ''One more tequila... one more vodka – tonic, one more tequila, one more vodka – perrier, one more tequila, one more beer'', és ez így ment egész este. Semmit nem tudtam segíteni a pincéremnek egész áldott vacsora alatt. Láttam is, hogy duzzog, de nem volt mit tennem. Ráadásul nagyon az elején voltam, rohantam mint egy idióta. Látom, hogy amikor vége a táncnak, Munir várja Harryt, a Restaurant Managert. Másnap Harry odajön hozzám, és kérdi, hogy mi volt a baj? Mondtam, hogy rengeteg italrendelésem volt. Aha... Nem tudott sokat hozzáfűzni, de a következő cruise - t már Vikivel kezdtem. Viki sokkal tisztábban és precízebben dolgozik. Egyáltalán nem bánom, hogy hozzá kerültem. Elvileg ugyanazon nyelvet beszélő pincért és asszisztenst, a vendégekre való tekintettel, nem tesznek együtt. Viki kérte, hogy velem dolgozhasson és persze úgy, hogy az étteremben munka közben angolul fogunk beszélni. Na úgyhogy most Vikivel dolgozom. Az első két – három nap nekünk se volt leányálom. Volt duzzogás és egy kis morgás. Én sem voltam sokszor a helyzet magaslatán, de aztán rájött a leányzó, hogy bennem minden jóindulat, akarat meg ambíció megvan csak éppen nem mindig tudom, hogy mihez nyúljak. Ilyenkor kell mondani és egy idő után már nem kell mondani. Ez is kialakult. Jó csapat leszünk. Már túl vagyunk egy egyhetes cruiseon, ma kezdjük a kéthetest. És kaptunk egy nagyon jó station – t, ami nincs mindig tele viszont ablak mellett van és többnyire pénzes meg VIP vendégeink vannak. Ez is jól van így. Néhány vendéget a lehetőségekhez képest nagyon megszerettem. Ha lehetőséget mondok akkor arra a rövid stresszes időre gondolok amíg az asztalunknál ülnek (mi vagyunk többnyire stresszesek). De a desszert alatt illetve a második ülésnél azért adódik alkalom egy kicsit beszélgetni. Gyűlnek a névjegykártyák, emailcímek amelyeket nagy valószínűség szerint nem fogok soha felhasználni, de soha nem lehet tudni. Mexikó, Chicago, Toronto, Montreal... ''You can call me anytime'' Ismerjük ezeket a fellángolásokat. A legtöbbször soha nem ír és nem telefonál senki. Viszont a mexikói vendégeimet (akik sokat ittak) biztosan kereshetem. Érzem. Ahogy köszöntek vagy megörültek amikor megláttak. Szóval soha nem lehessen tudni... Például egy másik mexikói fickóval is nagyon összebarátkoztam aki öt éve először jött el a két lányával kirándulni. Elvált, amint láttam a lányaival a viszony nem a legközvetlenebb és őmaga borzasztó magányos. Imádta bort. Háromszáz dollárt sokallt kiadni egy üvegért. Százötvenben benne volt. Az egyhetes út alatt megivott hármat. Hajfestékkel és hajnövesztő szerekkel foglalkozik. Utólag rájöttem, hogy nagyban, hisz nagyon bíztatta Vikit, hogy elviszi repülőzni. Az is kiderült, hogy tíz éve van saját repülője. De a saját lehetőségeihez képest borzasztó mértéktartó volt, nagyon egszerű és a végtelenségig közvetlen. Biztos vagyok benne, hogy hozzá is mehetnék bármikor.
Kaptunk még vagy két három kosztümöt. Komolyan mondom, egy előadásom se volt még, ahol ilyen sok jelmezem lett volna. Apropó, a színház lassan eszembe se jut. Régebb még nézegettem, hogy mit játszanak a társulatok ahol voltam, mit a volt kollégák, barátok. Már nem nézem. Már attól kényszertől is megszabadultam, hogy hangsúlyozzam vagy egyáltalán megemlítsem hogy igazából én színész vagyok, csak mellékállásban lettem pincér. Senki nem kérdezi, senkinek nem mondom és ez így van legnagyobb rendben. Filmeket itt sincs időm nézni és olvasni se sok, hogy válaszoljak egy kedves olvasóm kérdésére. Nagyon sokat dolgozunk. A rövid szusszanásnyi szünetekben pedig alszunk, hogy legyen energia a következő szakhoz. A kikötőkben pedig az ember kimegy, mert muszáj, hogy friss levegőt szívj sétálj és egyáltalán beleszagolj a normális hétköznapi életbe. Persze ezt csak másokon érzed, akik munka után beugranak valahova, vagy éppen bevásárolnak, vagy ebédelnek, vagy csak sétálnak. Ilyenkor te is vágysz a normális életre és érzed, hogy az ami a hajón történik vagy nem történik veled az egy hatalmas ''bullshit''. Azt hiszem végérvényesen a blogom mottójának választhatom József Attila egyik töredékét:

''Amikor verset ír az ember,
Mindig más volna jó,
Mzárazföld helyett a tenger,
Kocsi helyett hajó.
Amikor verset ír az ember
Nem írni volna jó''

Lehet itt a versírás bármi: színház vagy cipőpucolás, egy idő után eleged lesz. Elég megnéznem egy pár fényképet amit otthon készítettem. És megdöbbenek, hogy két hónap alatt mennyi mindent csinálok. A hajón töltött hat hónap viszont egyetlen hosszú, végeérhetetlen nap. Ezeket nem panaszkodásképp írom, csak úgy morfondírozok, hiszen én akartam ezt csinálni. Én választottam ezt, és most főleg nem panaszkodhatok, mert azt a pénzt csinálom amit szeretnék és lényegében ezért vagyok itt.