A blogoldal címe carnivalos. Ez is fog maradni annak ellenére, hogy már más cégnél vagyok. Szp már panaszkodott, hogy neki a reader - jében már ez van bejegyezve és ne mind váltogassam. Nekem sincs sok időm meg kedvem se, hogy most újat fabrikáljak. Megyünk ezzel tovább. Sajnos a hajóról nem tudok posztolni hisz minden blogos oldal le van tiltva, így elképzelhető, hogy ritkábbak lesznek a bejegyzések mint az átlagos kéthetente egy.
Arra ami eddig történt velem, az utazási és a szállási hercehurcát leszámítva, nem lehet panaszom. És azt is mondhatom, hogy a Disney – re nem lehet panaszom. Az egész Disney Cruise Lines nagyon fiatal. Mindössze tizennkét éves. Rettenetesen büszkék arra, hogy ők a Disney és az ''más mint a többi''. Mikor először beszéltek erről, csak legyintettem. Most már nem legyintek. A hajózási társaság az egész Disney birodalomnak egy kis szeletkéje. A birodalom pedig filmstúdiók, Disney parkok, média és most már a hajózás is. És egyre nő. Még Walt Disney mondta volt, hogy nem szabad elfelejteni, hogy ''az egész egy egérrel kezdődött''. Miki egér most is a totem figurája az egész Disney világnak. Szóval elkezdődött az egész a rajzfilmmel. Mi több a legelső olyan filmmel ahol a figura mozgása szimmetrikus volt a hangokkal. Ez volt a forradalom. Később egész estés színes rajzfilm. A Hófehérke. Később természetfilmek, játékfilmek, aztán ABC, Disney parkok (Kalifornia, Florida, Hong Kong, Párizs, stb), Disney Cruise Line és ezen belül új hajók.
Minden új alkalmazott rész vesz az orlandoi Disneylandban egy két napos tréningen ahol felvázolják a cég történetét, filozófiáját. Csak ezután száll fel az emberünk a hajójára ahol tovább folytatódnak a különböző szakmai és biztonsági tréningek. Továbbá esténként az étteremben megfigyelünk. ''We are shadowing''. Ez nagyon hasznos, mert amikor kikerül az ember a placcra akkor már van halvány fogalma, hogy körülbelül mi történik. Most ennek a folyamatnak a kellős közepén vagyok.
De vissza kicsit Disneylandhez. Amint írtam lett egy full szabadnapom mielőtt felszálltam. Ezalatt szétnéztem egy kicsit Disneylandban. Persze hogy egy nap messze nem elég, de mégis. Az állatparkban voltam és a központban. Igazából ez az egész egy parkgyűjtemény. Pl. Animal Kingdom, Wonderland, Golf Resort, Beach Resort, Polinesian resort, Pop center, Old Key West és még nagyon sok. Ezen nagyon meglepődtem, mert ezek szerint Key West számukra is egy speciális hely ha megcsinálták miniatűrben. Mindegyik park tele étteremmel, szállási és rengeteg szórakozási lehetőséggel. Lehet nem idézem a parkok neveit pontosan, nem is ez a lényeg. A másik meglepetés egy hatalmas Cirque du Soleil sátor a központban. Minden Disney alkalmazott kap egy kártyát amivel igazolja magát, hogy a cég alkalmazottja és Disneyland területén (bárhol a világon) jó kis kedvezményei vannak. Pl. a Cirque du Soleil előadásra 50 %. Gyorsan vettem is jegyet mindössze 50 dollárért. Előadás közben azon morfondíroztam, hogy nem egészen két hete SzP – vel és Istvánnal azon filozofáltunk, hogy már unalmasok meg mennyire egy lére mennek az előadások, meg ilyenek. Azért nem volt rossz megnézni.
Vasárnap reggel ötkor indulás Port Canevaral – ba a hajóra. Itt aztán egyik meglepetés ért a másik után, többnyire jó értelemben. Elsősorban nem nyomtak be dolgozni első nap mint a legtöbb társaságnál. Amint mondtam, gyakorlatilag két cruise – t (négy napos kirándulásaink lévén, ez egy hét) csak tréningezünk meg figyelünk. Ezalatt nekünk újoncoknak meg kell néznünk az előadásokat, egyszer elmegyünk az egyik étterembe testületileg ebédelni, és a fontosabb eseményeken (pl. sail away party, kalóz party) szinte vendégként veszünk részt. Kaptunk kezdőcsomagot, mindenkinek dugóhúzó, jegyzetfüzet, két céglogós toll, az egész munkaköri leírást tartalmazó könyv, órarend, öltözködési útmutató (van vagy nyolc kosztüm). Rendesen azt érzem, hogy a cég engem ezekkel megtisztel. Nagyon okos dolgok ezek mert nem kerülnek sokba és te is startból másképp állsz hozzá a munkaadódhoz. Nem fogok folyton a Carnivalra visszatérni meg újjal mutogatni, de néha muszáj lesz. Ott szinte minden más volt. Mindenki azzal riogatott, hogy mennyire szigorú. Igen, nagyon könnyen kirughatnak, de azt hiszem, hogy ha kőkeményen le vannak fektetve a szabályok, a szabályok betartásához meg vannak adva a feltételek akkor nem annyire nehéz az élet. Most néhány dolog amin nagyon meglepődtem: ha a lakótársad beleegyezik szabad a kabinban cigarettázni és a Crew Mess mellett van egy dohányzó is, nincs külön Staff Mess és Crew Mess. Csak Crew Mess van. Officer's Mess az van de az sem á la carte hanem szintén büfé. Csak a ''Guest Area'' - ban kell a kitűzőt hordani. Tehát a Crew Bar – ban, folyosón simán lehet anélkül lézengeni. Amit rettenetesen komolyan vesznek az a pontosság, a pia és a drog. Ugye a droggal nem lehet játszani, a piával azt látom, hogy itt is ki – ki rúgnak a hámból az emberek. Fő, hogy legyél idejében a munkahelyeden és legyél munkaképes. Különösebb bántódásod nem eshet. Leszűrve azt amit eddig láttam, bátran merem ajánlani mindenkinek a Disney – t. És hogy elkezdd a munkát, nem kell az a rohadt nagy tapasztalat, hiszen minden szépen el van magyarázva és meg van mutatva. Pl. egy cseh lány soha nem dolgozott étteremben és most úgyanúgy kezdi mint én. Van egy kis helyzetelőnyöm, de istenigazából az elhanyagolható. Ja és amit nem mondtam, a Crew Mess – ben a kaja nagyon jó.

Szintén a különbségek felsorolásával folytatom. Például itt nem kötelező a heti ágyneműcsere meg az aláírás. Cseréled mikor akarod. A cég mossa az egyenruhákat. Mész leadod a koszost és veszed is fel ugyanabban a méretben a tisztát. Kabininspekció minden héten van, de ha valaki a szobában éjszakás, akkor azt a kabint nem bántják, hisz tudják, hogy az illető alszik és nem zavarják. Ez is mindenképp egyfajta tisztelet jele. A clock in és clock out is be van tartva. Tehát ha valaki hamarabb befejezi az étteremben akkor nem megy el, hanem segít azoknak akiknek a vedégeik késve jöttek és nincs még meg (persze lógósok, megúszók itt is vannak). Hogy legkésőbb 11 – kor mindenki el tudjon menni. Továbbá ha valaki reggeli után ebédre is dolgozik muszáj elmennie egy adott órában, hogy legyen meg a megfelelő szünetje. Akiknek pedig lunch off – juk van, azok terítenek ebédre és zárják be az éttermet. Nagyon ügyelnek a munkaidő betartására, de tőled is elvárják, hogy ne felejts el ki meg be klokkolni. Ha egy hónap alatt hatszor rontasz, fegyelmi jár. Nem szabad elveszítened ruhadarobot. Nem kapsz mást. Pl. egy csokornyakkendőt. A Carnivalnal legalább négyet veszítettem el. Itt is majdnem elment egy, mert leadtam a koszos zakónak a belső zsebében. Megyek a ruhatárba, mondom mi van... kaphatok – e újat? Ááá '' You can not loose the company's property''. Szépen kesztyűt adtak és ki kellett keresnem a nyakkendőmet. Már kihullott a zsebből és ott volt a koszos rongyok között. A pincéreknek egyforma az egyenruhájuk. Mindenki egyforma, csak a funkciók különböznek. Pontosabban a feladatok. Itt a pincér hozza be a kaját a konyhából. Az asszisztens csak kenyér, vaj, víz, italok (a bárból is), besegíthet a letakarításba és az újraterítésbe. Kábé ezeket kell csinálni. Egyszerű. Nem cipekedek mint egy málhás szamár és nem szedem szét az idegeimet, ha nincs meg a well done. Ez is fair szerintem, hisz a pincér többet keres mint én. Akkor értelemszerűen izzadjon is többet. Hisz ehhez a munkához valljuk be, nem kell főiskola. Ezek az információk többnyire azoknak érdekesek akik már dolgoztak hajón és értik miről beszélek. Meg össze is tudják hasonlítani a dolgokat.
Sziget. Nekünk is van magánszigetünk. Összehasonlíthatatlanul könnyebb mint a Carnival szigete, a Half Moon Cay. Nem zabálógépeket képzeljetek el hanem családokat. Nyugodtan sétálgatnak, hisz hosszabb ideig van nyitva a büfé. Tehát nem tapossák egymást agyon a hamburgerért. A hajó is ki tud kötni, hisz építettek mólót. Nem kell csónakáztatni minden szart. Meg gyorsabb is. És akkor ha már a vendégeknél tartunk. Mivel a kirándulások drágábbak a vendégek is jobb minőségűek. Ide is vegyül azért konkoly de nem vészes. Persze itt is panaszkodnak, a régiek nyavalyognak, hogy mennyire romlik és ez régen nem ilyen volt, meg stb. Biztos igazuk van de én nem győzöm őket nyugtatni ez JÓ. Nyugi, vannak sokkal rosszabb helyek. Fekete vendégeink alig vannak. Ez is mutatja, hogy az afro - amerikaiak nem éppen a társadalmi ranglétra topján helyezkednek el. Nem is akarom ezt tovább feszegetni, mert még belebonyolódok és azt meg minek :). Eddig egyetlen dolog van ami jobban tetszett a Carnivalnal. Az pedig a kaja az étteremben. Ezen elhűltem, mert arra számítottam, hogy hű aztán itt micsoda lacikonyha lesz. Ehhez képest szerintem a kaja az étteremben sokkal rosszabb mint a Carnivalon. Egy holland a chef. Különben a konyhán sok az európai. Nem csak kelet-európai. Angol, francia, holland. De a pincérbagázsban is vannak angolok, franciák, spanyolok. Ezen elhűltem. De vissza a kajához. Kinézetre is jobbak voltak a Carnivalos fogások. Hiába, lehet mégiscsak az indiaiak a legjobbak.
Még egy dolog: a Carnivalnal ingyen volt a cipő. Itt meg kell venni. Ott meg mondjuk az uniformist kellett megvenni úgyhogy ebben is csak 1 -1.

Jaj Istenem! Most aztán tényleg azt se tudom, hogy hol kezdjem. Pedig csak másfél hónap telt el mióta elköszöntem. Mielőtt belecsapnék a levesbe egy pár szó úgy általában. Szóval hazajöttem, rengeteget pihentem, sétáltam, ettem és egy kicsit lehet túlzásba vittem az internetet. Gyönyörű volt az ősz. Ilyenkor és nem csak ilyenkor imádom az erdőt. Jól éreztem és mondtam, hogy sokkal színesebb mint a Karib :)). Aztán mindeközben október 27 – én elmentem Brassóba a Disney interjúra. Noha az irodavezető nem sok esélyt jósolt nekem és inkább javasolta volna a januári interjút, nekem erre nem volt időm. Elég komoly túljelentkezés volt olyanokból akik már öt – hat évet lenyomtak már máshol. Nagyon rendben zajlott le. Annyit eddig leszűrtem, hogy ezeknek a cégeknek milyen emberekre pontosabban milyen álcákra van szükségük. Ezt maximálisan hoztam. Nagyon derűs, optimista, energikus, fantasztikusan kommunikáló ''keen on to do this job'' voltam. Szakmai kérdésekre nem nagyon került sor. Nem is erőltettem. Éreztem, hogy jól sikerült de a végleges pozitív válasz még váratott magára kb. egy hétig. Ezalatt nyugtalan is voltam meg nem is. A szépséghiba az egészben az volt, hogy felvettek de nem adtak kezdési időpontot. Semmilyen konkrétumot nem adtak, hogy mikorholhova, csak hogy fel vagyok véve. Gondoltam nem sietem el és időt adok magamnak. Ezalatt lazultam és mindent összevetve nagyon jól éreztem magam. De azért az agyi színfalak mögött csak kavarogtak a gondolatok (de csak nyugisan), hogy mégis mit lenne jó csinálni. Várni, átmeneti melót keresni... még a Carnivalnal is alkalmazva voltam de azt elhessegettem. Elkezdtem azzal számolni, hogy mi lesz ha csak február – április környékén tudok menni. Szóval a legjöbb opciónak tűnt átmeneti melót találni. Az első szerződés végén is egy hónap után kipihentnek éreztem magam. Írogattam egy – két emailt de ezt is minden sietség vagy görcs nélkül. Közben egy barátomtól, neki szolgálati útja lévén, kaptam egy meghívást egy egyhetes kirándulásra Moldovába. A köztársaságba, nem a mienkbe. Nagyon jól telt, majdnem elmentünk Odesszába, aztán mégse. Itt már biztos voltam, hogy nekem meló kell. Majdnem adódott egy liverpooli munka, de aztán mégse. Akadály: a magyar útlevél hiánya. Ezek szerint Anglia még mindig nem nyitotta meg a munkaerőpiacot a románoknak.Úgy döntöttem, hogy irány Párizs. Már csak azért is mert már volt egy sikertelen párizsi próbálkozásom. Gondoltam kegyenlítem a Párizs – Tyuki 1 – 0 – t. Írtam is valakinek lakás ügyben. Talán november 20 – án indultunk vissza Moldovából. Amint beérek az országba, csörög a telefonom. A brassói ügynökség, hogy mikor szeretnék menni december 1- én vagy 15 – én, ugyanis nekem van vízumom és ez elég nagy helyzetelőny a többiekkel szemben. Természetesen december elsejét mondtam.
Most december 2 van és gépen vagyok Detroit felé, ahonnan ha minden jól megy (ezt lassan ki se merem mondani, később meglátod, hogy miért) Orlando felé veszem az utamat ami a célállomás.
Szóval úgy nézett ki a helyzet, hogy tíz napom van az orvosi vizitet, szerződést, repjegyet meg minden lópikulát elrendezni. Utólag kiderült, hogy csak egy hét mert ebbe a periódusba esik az amerikai Hálaadás ünnepe, ami elvesz a szervezéstől hétvégével együtt három napot. Szem előtt tartva, hogy Romániában élünk, most se értem hogy ez hogy sikerült. De ez megér egy külön sztorit. Megpróbálom kronológikus vázlatba szedni:

orvosi vizit Brassóban; kiderül, hogy nincs rendben a szívritmusom, gond van a szisztoléval ami lehet a fáradtságtól is de mindenképp kell egy otthoni kardiológustól EKG és igazolás, hogy végezhetek fizikai munkát; az is kiderül, hogy a Disney legújabb hajójára megyek, a Dream – re és Amszterdamba kell repülnöm; közlöm velük, Budapestről szeretnék menni, rendezze a cég és a fedélzeten kiegyenlítem

két nap múlva elintézem a szív problémát; ott is csak másodszor volt jó, de megnyugtattak, hogy minden ok; mondanom se kell, hogy Brassó után az én szívem szúrt, vert, kalapált, nyomódott, minden az ég áldását csinált; tudtam, hogy fejben van az egész de nem segített


elküldöm az irodának e-mailben az EKG – t meg az igazolást, később az eredetiket is postán

Thanks Giving

kiderül, hogy nem a Dreamre megyek hanem a Wonder – ra; ennek egy kicsit örülök is mert állítólag a vadiúj hajó mindig szopás

disznóvágás előrehozva a váratlan indulás miatt; részvétel kipipálva hálistennek; sok bőr, hurka, bor, minden

a terv szerint december 1 – én repülök Pestről; november 30 – án az utazásom napján reggel 9 - kor hívnak Brassóból, hogy minden OK csak éppenséggel a cég Bukarestből foglalta a jegyet nem Pestről; délig meg kell érkezzen gyorspostán a szerződés, az eredeti orvosi meg a többi papír; csenget a postás, itt van

de mi legyen az úttal? az iroda ír a cégnek, hogy foglalják inkább Pestről; utána visszahív az iroda, hogy ajánlatosabb talán Bukarest ami biztos, hisz lehet Pestről már nem lesz hely, a válaszra délutánig kell várni és már nem lesz időm lemenni Bukarestbe és se itt nem leszek se ott (szóljatok ha elveszítettétek a fonalat:) )

legyen Bukarest! hajnali háromra a reptéren kell legyek; most délelőtt 11 van; egyetlen opció Kolozsvár – Bukarest repülő; az iroda lefoglalja a jegyet; 15 órára fuvart szervezek Kolozsvárra, közben banki utalással fizetem az irodának a repjegyet, utána emailezem az igazolast, de át kell még nézzem az iratokat amiket a postás hozott és ki kell nyomtassak valami húsz oldalt ami ma reggel érkezett e-mailen de még nem csomagoltam egy fél évre és lassan fél 2, háromkor meg indulunk

huh.. elindultunk Kolozsvárra, a reptéren nyomtató után kunyerálok hisz valami fontosat elfelejtettem kinyomtatni (csoda?); nyugodt repülés; Bukarest reptér este 8 óra

hajnali 3 becsekkolás; nem ismeri fel a gép a foglalást átküldenek a pulthoz; ott okosabbak leszünk a foglalásom vissza lett mondva még mielőtt kifizették volna;

Bar; Wi – Fi; Skype; Disney 24 Emergency Nr; a nő vonalban rettentő kedves, köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig a foglalás érvényes menjek vissza és ha nem rendezek semmit hívjam ismét fel; vissza pulthoz a pasi köti az ebet a karóhoz, hogy nem érvényes, de fáradjak át a Lufthansahoz hátha okosabb leszek; átfáradok, ott a néni rettenetesen nem kedves és végérvényesen megerősíti, hogy nem érvényes

Bar; Wi – Fi; Skype; Disney 24 Emergency Nr; a nő vonalban ismét megerősíti, hogy nekem igenis van érvényes foglalásom de különben is ő nem a ''Ticketing'' – től van és nem tud segíteni; olyan opciói vannak, hogy 1.hazamegyek, 2. várok holnapig Bukarestben és napközben rendeznek valamit

a repülő elmegy és maradok és szép nyugodtan bóbiskolok 9 – ig; 9 – kor Bar; Wi – Fi; Skype; Brassó Protos; a nő a vonalban nagyon kedves, majdnem elájul, vele ilyen soha nem fordult elő; mi legyen – hogy legyen? gyorsan foglalnak egy másik gépet Amszterdamon és Detroiton keresztül Orlandoba a KLM – el; 10.15 kor van a gép most 9.15 és jegyzetelem a számkódot a Wi – Fi – s Barban; rohanok az Amszterdami járathoz, becsekkolok

kiderült a beszélgetés közben, hogy Pestről volt a jegyem; valamit elbénáztak, de senkire nem tudtam haragudni

Bukarestben ólmos eső pusztít (itt hadd jegyezzem meg, hogy romániában januárban is váratlanul éri a hatóságokat a tél, sőt meglepetésszerűen támad :) ); délután kettő után szállunk fel, körülbelül amikor az én Amszterdami csatlakozásom (hadd ne írjam le a rengeteg töketlenséget, szervezetlenséget és balfaszkodást amit a TAROMék lenyomtak; aki tudja tudja)

abban bízom (mert ezzel bíztattak), hogy lesz valami más ami esetleg el tud vinni Orlandoba

nem lett; már csak abban bízom, hogy lesz szállodám mert olyan rémhírek is keringtek, hogy a TAROM nem fizet ha időjárásbeli problémák miatt kell éjszakázni; lett szálloda; következő nap reggel 7.50 – kor indulunk Detroitba; a szállodában jót vacsoráztam egy román házaspárral (intermezzo) akiknek semmi bajuk nincs a magyarokkal csak nem értik miért akarunk mi mindent magyarul tanulni, szerintük Markó és az egész RMDSZ egy disznó bagázs hisz nekik soha semmi nem elég; próbáltam nekik magyarázni, hogy ez máshol hogy van, miért fontos az anyanyelvi oktatás, szerintem is rettenetesen fontos románul megtanulni, kétnyelvű táblák stb.; a nő valceai, a pasi Nagy Román Vranceaból de Bukarestben élnek amit utálnak és soha az életben nem repülnek többet a TAROMmal; hahaha; különben rendesek voltak, de tényleg

semmire nem voltam jó, nagyon jól esett egy kis alvás; reggel, a havazás és a rettenetes hideg ellenére 8 körül felszállunk

a repülés jó, kitöltögetem a szerződest és a többi papírmunkát

időben érkezünk Detroitba (10.30); a csatlatkozást (12.15) a boarding protection miatt lekésem; kapok egy stand by jegyet 14 órára; megtelik a gép, maradok; kapok egy másik stand by jegyet 17.35 – re valamint egy igazi foglalást 20 órára; akad egy utolsó hely és a 17.35. - el elrepülök

Orlandoban nagy meglepetésemre már vár a csomagom; a szállodához forgatókönyv szerint jutok el; nahát... ezt nem is értem

az elszállásoltatásnál kikerekedik a történet, hisz olyan szobát adnak ami már foglalt; húzigálom a bőröndjeimet mint egy idióta egyik helyről a másikra; majd két óra töketlenkedés után éjfél körül sikerül betennem a lábamat a szobába (amit csak arra az éjszakára adtak); amint becsapódik mögöttem a az ajtó, végigzuhanok az ágyon

másnap (dec.3) egész napos tréning; délután öt körül érek vissza a hotelbe ahol újrakezdődik a szobahercehurca; ezt már inkább nem is részletezem (a lényege, hogy az ajtó előtt várok vagy ismét húzigálom a bőrödömet mint egy idióta); kb. nyolckor jutok be az új szobámba; állítólag új programot használnak és még nem értenek rendesen az alkalmazottak hozzzá, ezért ez a rengeteg bénázás

szombat (dec.4), szabad; vasárnap hajnalban lesz az indulás a hajóra; tiszta szívből remélem, hogy az utazási – elszállásoltatási rémálomnak vége

Hirtelen ennyi. Már a hajón vagyok, de erről már a következőben.

A felhők magasságában szállunk, már nem látom New York fényeit. Útban pontosabban levegőben vagyok hazafele. Az eljövetelem a lehető legjobban sikerült. Bejelentettem, hogy nekem haza kell mennem, mert gond van a családban. Az MSA - ben (Staff Manager Administration) közöltem, hogy szeretném ha a cég fizetné a jegyemet és amikor visszajövök akkor visszafizetem. Az F&B aláírta a ajánlólevelet igénylő kérvényemet, de nagy bánatomra közölte, hogy nekem kell fizessem a jegyemet. Ezen teljesen kiakadtam. Pay Day után voltunk, még azt se mondhattam, hogy nincs pénzem. Erőszakoskodni meg cirkuszolni nem akartam. Egyrészt nem a stílusom másrészt nem tudok. Például Tamás simán nem ment be dolgozni és rögtön hívták, hogy legyen szíves dolgozni menni - ''lesz jegy''. Ezt nem akartam eljátszani mert nekem kellett a papír, hogy egy éve nyomom náluk a sódert ügyesen és faszán. Ez meg is lett, de a repjegy árába belesajdult a szívem. Két heti munka. Aztán nyugtatgattam magam, hogy ez az ára a nyugalmamnak, hogy ha minden kötél szakad, egy emailembe kerül és van munkám. Ezért nem akartam felmondani. Sokat duzzogtam, nyavalyogtam és monologizáltam magammal, hogy hogy és mint, meg a fene egye meg, meg jól van ez már így, meg nem ezen múlik ésígytovább. Utolsó előtti Sea Day - en jön a lefoglalt jegy. Nagyon örültem az se érdekelt már, hogy én fizetem. Azért megkérdezem másnap az MSA - s csajt, hogy ez a jegy ki van fizetve vagy csak le van foglalva? Ez ki van fizetve, hiszen így kértem. Szóval az F&B és az MSA között nem működött tökéletesen a kommunikáció és nekem a cég kifizette a jegyemet. A vigyortól nem tudtam a számat összefogni és ''mint aki halkan belelépett'' szépen elsündörögtam.
Ezt a pár sort már itthonról pötyögöm. Szinte olyan érzésem van, hogy most már szabadságon vagyok és a blogírás nem ide tartozik. Mivel ez egy hajós blog és én már szárazföldön vagyok. Egy - két dologról szerettem volna még írni vagy kifejteni.
Arról, hogy az utóbbi hetekben nagyon sok kanadai vendégünk volt és mennyire szerettem őket. Nem adtak borravalót de valamiért európaiabbak valamiért másabbak mint az amerikaiak. Ha csak az emberanyag alapján kellene döntenem, egyértelmű lenne számomra, hogy inkább Kanadában telepednék le. Borravaló nélkül is.
Volt egy kellemetlen élményem egy new yorki afgán étteremben. Nem éreztem, hogy el vagyok látva. Utánam érkeztek valami arabok és én féltékeny irigy vendéggé változtam hisz még a vak is láthatta, hogy ők extra adag húst, szószt és ''hospitality'' - t kaptak. Miamiban a nikaraguai fickó szöges ellentéte volt ennek. Már csak azzal is, hogy sokat beszélgetett velem. Vissza is mentem hozzá párszor. Ez egy kicsit furcsa volt, mert nem először találkoztam az amerikai szárazföldön faragatlan modorral. Kifejezetten vendéglátásra gondolok. Jó hogy nekünk szinte már a földön kell csúsznunk a mosolygástól meg a seggnyalástól, a vendégeknek mindent szabad, mindenre kell mosolyogni, mindent kell teljesíteni míg kint azért is duzzoghatnak a pincérek ha más asztalhoz szeretnél ülni. Valami ezzel sem stimmel.
Véletlenül ráakadtam a házra ahol Bartók az utolsó évét töltötte. Azért jó érzés volt egy kicsit a plakett előtt álldogállni, nem kimondottan büszkélkedni vagy löttyös indulatokkal nagymagyarkodni, de valami azért megcsendült bennem. Ehhez hasonló érzelmi kategóriához tartozik amikor legelőször láttam meg New York - ot és a Szabadság szobrot a hajóról. Ugynezt látta ötven - hatvan évvel ezelőtt sok honfitársunk. Próbáltam pár pillanatig azonosulni a félelmeikkel - reméyeikkel. Különben lenyűgöző látvány. Amint közelítesz a felhőkarcolódzsungelhez az az érzésed, hogy fenyegető és kihívó is de kecsegtető és reményt keltő is egyben. Többnyire a második.
A román játszótársaknak már gyerekkoromban meggyűlt a bajuk a nevemmel. A hajón se volt ez másképp. A Szabolcs kimondása elég nehéz próbatétel volt szinte bármilyen nációnak. A Szabival mindenkit kibékítettem. Íme néhány próbálkozás fonetikusan: Szábáláx (India), Zábodzsi (Jamaica), Zábol (Indonézia), Szápó (Thaiföld), Szabaska (gyerekkori román játszótársak; néhányan a mai napig így szólítanak )
Színház.. Hát ezzel kapcsolatban nem is tudom hogy fogalmazzak. Nem lenne kedvem most semmi szín alatt színpadra állni. Nem is érzem magam képesnek. Emlékszem anno ha láttam egy érdekes karaktert sokat gondolkodtam azon, hogy lehetne megformálni vagy egy - egy gesztus magatartást próbáltam magamban felfedezni vagy megérlelni. Hát lényegében ami a szakmánk velejárója de most nem kifejezetten arra gondolok, hogy kap az ember egy szerepet és azzal vajúdik. Hanem ez idővel a mindennapi életben is az agy meg a lélek részévé válik. Döbbenetes és ijesztő volt tapasztalnom, hogy bármilyen ehhez hasonló folyamat elindul bennem a gépezet automatikusan leáll, begörcsöl. Mintha megszólalna bennem egy vészcsengő. Ugyanez történik bennem amikor próbálok egy már ismert szövegrészt feleveleníteni. Ezt azzal magyarázom, hogy lélekben most teljesen máshol vagyok és a fent leírtaknak ebben a stádiumban nincs helye az életemben. No szakma.. no színház. Reklámot viszont szívesen vállalnék.
Komolyabb cégeknél állítólag nagyon nagy a katonaság. A Carnival hozzájuk képest lötyögés de ha lesz lehetőségem akkor is átmegyek. Biztos vagyok benne, hogy ha nehezebb is, a rend egyben megkönnyíti az életet. Ugynakkor a szakmai tudás se árt. Mert büszkélkedhetek én, de a menütudásom azért elég sok kívánnivalót hagy maga után. Például az öntetek összetevői, a borok és a szószok területén jócskán van mit bepótolnom. A Carnivalnal ezen tudás nélkül is lehetsz főpincér. Például volt aki nem ismerte a sajtokat. Nem tudta elmagyarázni a vendégnek, hogy melyik sajt mi. Ez egy ötcsillagos társaságnál elfogadhatatlan. Egyelőre elköszönök, de remélhetőleg minél hamarabb visszatérek. Mindenkinek a legjobbakat.

Na... érik az idő. A hazamenetelre. Amikor még nem tudtam, hogy mi - hogy - merre, a szerződésem elején, pingpongoztam a hónapokkal. Egy és ha nem akkor megyek, három és ha nem akkor megyek, kettő és ha nem akkor megyek... Tizennyolcadikán lenne három hónapja hogy itt vagyok. De én mához egy hétre már nem leszek itt.. mint a nótában. Tizennegyedikére kérek emergency - t és hazarepülök. Semmi kilátás promócióra. Muszáj tartanom magam saját magamhoz. De még ha lenne kilátás azt hiszem akkor is így cselekednék. Ráadásul kapóra jött a hónap végi interjú. Persze azzal is számolok, hogy nem sikerül és akkor más utakat kell keresni. Emergencyvel állítólag fizetik a jegyemet és nem égetek fel semmit magam mögött. Ezzel valahogy mindig óvatos vagyok. Nem akarom becsapni az ajtót magam mögött. Lehet ez így okos. Legalábbis Kun Laci nagybátyám így tanította. De azt kell, hogy mondjam, hogy nem mindig. Például Komáromban is rést akartam hagyni, aztán jól becsapták utánam. Ami az előnye... legalább tiszták a dolgok és nincs totojázás. Szóval érdekes dolgok ezek. Különben lassan itt is körvonalazódna egy baráti kör. Géza, Erika, Petra, Zoli, egy ukrán meg egy cseh pincér gyerek. Jókat iszogatunk. Másnap nagyon fáradt vagyok, de akkor is megéri. Egy részem szinte bánja, hogy haza kell mennem. Főleg ha a még nem látott kikötőkre gondolok. Ugyanis tizenhatodikától útvonalat vált a hajó. A meló is OK. A főpincérem fantasztikus. Jó csapat vagyunk. Már egy kicsit unom a péksüteméyeket a Lidoban (szerintem ez természetes, hiszen lassan három hónapja minden reggel hat-héttől péksüteményeket rendezgetek délig), de hát semmi nem tökéletes. A hazamenetel időpontját is tologattam, egyrészt az új kikötők miatt, másrész meg arra gondoltam, hogy tíz nap alatt is gyűl valamennyi pénzem. Míg otthon elmegy. Ez egy másik csapdája az itteni létnek. Sok embert látok, főleg európaiakra gondolok (pontosabban keleteurópa, balkán, exszovjet blokk), akiknek már mindenük megvan otthon: egy - két ház, kocsi, félretett pénz és állandóan visszajönnek. Látom, hogy fásultak, rettenetesen boldogtalanok de mégis itt vannak mert reszketnek hogy otthon egy idő után elfogy körülöttük a levegő ha nem jön be a havi háromezer. Nagyon kell ezzel vigyázni, hisz ugye tudjuk, hogy soha nem elég és nem boldogít.
Valamelyik este egy zsidó pár vacsorázott nálunk. Következő este egy arabul beszélő, valószínűleg apa - fia kettős. Harmadik este egymás mellé kerülnek. A zsidókról tudtam, hogy zsidók, az arabokról nem tudtam, hogy melyik országból valók. Megkérdezem. Ramallah, Palesztina. Hirtelen nem is tudtam, hogy erre hogy reagáljak. Wow, hogy az milyen cool és mivel kicsit hülyén éreztem magam, gyorsan kerestem magamnak tennivalót. De hogy elüssem a lehet csak általam képzelt dolgok élét, azzál távoztam, hogy hagylak mert biztos van megbeszélnivalótok... Erre teljesen lazán a fiatalabbik palesztin bevágja, hogy persze... most győzködöm, hogy ideje lenne már egy kis földet visszaadniuk. Ez aztán tényleg nagyon ''funny'' volt és megbeszéltük a hatalmas közhelyet, hogy a politikusok milyen hülyék, meg mindenért ők tehetnek és egyébként mindenki imádná egymást és nélkülük mennyire boldogok lennénk. Perszehogy nem így van. Különben mindannyiuk az Államokban élnek már.
Azt mióta hajón dolgozom, mindig sejtettem, meg láttam, hogy mennyit energiát papírt és kaját használunk. Nyugodtan írhatnám azt is, hogy pazarlunk. Megtudtam, hogy mennyi a napi üzemanyagfogyasztása egy ilyen fehér monstrumnak. Fogózzatok meg, napi száz tonna üzemanyag. A legtöbbet a légkondicionáló berendezés használja. Ehhez hozzájön a papír, az élelem valamint a tengerbe ürített szennyezett víz. A román mérnök aki ezekről mesélt azt is elmondta, hogy az élelmet mindig New York előtt még nyílt tengeren ürítik és a delfinek Pavlov kutyaként állandóan ott vannak. Csak akkor és csak ott. Napi száz tonna... csak a Carnivalnak van lassan huszonnégy hajója. Környezetvédelmi szempontból, ezeket az álomszép fehér hajókat, nyugodtan lehet az óceánok vizein mozgó gennyes keléseknek tekinteni.
Valamelyik reggel az F&B Manager, Maitre D' meg majdnem az összes fejes körútat tartott a Lidoban. New York, lassan elkezdődött az USPH szezon. Én szokás szerint rakosgatom a tejeskartonokat és a péksüteméyeket. Odajönnek és az F&B megkérdezi, hogy a hűtő midig tele van-e tejjel? Persze ő tudja, hogy mindig tele van, de a USPH - nak azt kell mondani, hogy nincs tele és ha van is benne valami akkor azt négy órán belül el kell dobni. Szerintük (USPH) elveszíti a hőmérsékletét és már el is romlott. Mi nem dobjuk el hanem addig tesszük - vesszük amíg elfogy, de azt kell mondani, hogy eldobjuk. Lassan én is belezavarodok, de remélem érthető. Summa - summárum rossz választ adtam. Elmagyaráztam nagyon értelmesen, hogy én igazából ezzel nem foglalkozom, hanem mindig megpakolom a vitrint, lehetőleg tisztán tartom meg ilyesmi. Akkor ő nagyon szépen elmondta, hogy ezt négy óra hosszán belül mind el kell dobni. Az a durva, hogy mindenki tudja, hogy nem lesz kidobva. Ezután odajön a Maitre D' és négyszemközt elmondja, hogy hogyan is számítok promócióra amikor össze - vissza beszélek. Vissza kellene menjek a Crew Messbe tanulni.. A Maitre D' egy barom gyökér, nem lepődtem meg, hogy letámadott. Nem mondom, hogy nem volt igaza de olyan modortalan stílusban oktatott ki, hogy otthon a csordással nagyobb tisztelettel beszélünk. Nem is tudtam, hogy reagáljak. Nem reagáltam sehogy. Ezután odajön az Asst. Maitre D' Lido és elmondja, hogy ez elképzelhetetlen, hogy ennyire el legyek tévedve. Most már tudom, hogy miért nem leszek promoválva. Ő alapvetően rendes, barátságos figura de amikor a felettese a közelében van, bepánikol a bizonyítási vágytól. Ez már vicces volt. A promóció része. És az, hogy mind a ketten egymástól függetlenül ebbe haraptak. Olyan világos mint a nap, hogy nincs promóció. Mindentől függetlenül. Akkor miért ennyire kisstílűek és ezzel ráncigálnak. Mint amikor egy szülő tudja, hogy ígysem - úgysem veszi meg a gyerekének a kisautót és amint a gyerek egyet bakizik, rögtön a szeme közé vágja, hogy na látod.. ezért nem kapsz kisautót. Röhejes is meg undorító is.

Új képek a Picasan..

http://picasaweb.google.com/szabolcstyukodi/CarnivalMiracle?feat=directlink

Lassan elegem lett a Head Waiteremből. Hálistennek ma hazament. Nem volt rossz gyerek, de amikor nagyon sok vendégünk volt elveszítette a kontrollt. Csak utasítgatott egész vacsora alatt. Csináld ezt, csináld azt! A Team Waiterrel futottunk mint a bolondok és a legkevesebb elismerést vagy hálát se éreztem részéről. Még csak gesztus vagy formalitás szintjén se. Csak a munka számított. Nem is a munka hanem a gyorsaság. Ez volt az egyetlen cél. Faster...faster. Mi másfélszer annyi vendéget szolgáltunk ki mint a szomszédaink. Záróra előtt még tele volt a szekciónk. Ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy én többet rohanok mint a többi Asst. Waiter. Viszont a borravalón ez nem mutatkozott meg (a többiek 70 -100 $, mi 20 - 40 $ per cruise). Kevesebbet beszélgetett a vendégekkel. Ennek többnyire ez az oka. Valamint amint később kiderült az ő munkáját is elvégeztem azzal, hogy terítettem az asztalokat, újratöltöttem a cukortartót, elrendeztem a menüket, stb. Ügyes volt (kapott is elismerő oklevelet - positive performance letter), alapvetően rosszindulatúnak se mondható, de valami nem volt kóser. Ma kapok új Head Waitert. Kíváncsi leszek.
Elbeszélgettem ma az egyik Assistant Maitre D' - vel. Olyan jó érzés volt hallani egy főnök szájából, hogy amit a cég művel velünk, az több mint ''exploitation''. Egyenesen szemétség. Nagyon - nagyon magam alatt lennék, ha nem határozom el (lassan egy hónapja), hogy ÁTSZERZŐDÖK. Ha minden igaz, október végén lesz a meghallgatás Brassóban. Ennek is megvan a maga kálváriája.
Íme: Amikor még Pesten voltam interjún megkérdeztem az irodavezetőt, hogy melyik a legjobban fizető cég. A válasz - Disney. OK... elraktam az infót jobb időkre. Vagy rosszabbakra, hiszen ennél felhősebb már nem lehet az ég a Carnivalnal. Mondják, hogy ''most'' decemberben jön egy új hajó és akkor lesznek promóciók. Csak türelem. Addig dolgozz mint egy barom ezer dollárért. Ráadásul nem találják a papírjaimat az előző hajón letett tesztekkel. Az eredményeket nem vitték be a rendszerbe mert valamit elkúrtak. Most kell írjanak az előző hajónak, hogy küldjék el az eredményeket, amelyek gyakorlatilag a jegyeim, hogy vigyék be a rendszerbe, hogy kerülhessek fel a promócióra várók listájára. Nem egyszerű. Azt mondják, hogy volt már olyan, hogy elvesztették valakinek az eredményeit és újra kellett vizsgázzon. Velem ezt nem fogják megcsinálni. ''No Papa...'' ahogy itt mondanák. Közben az előző szerződés utolsó hónapját is beleszámolva, lassan három hónapja nyomom a Dining Roomban, úgyhogy kutya kötelességük lenne több pénzt perkálniuk. Nem perkálnak. Én meg szépen otthagyom őket. Azt hiszem Komáromban nagyon megtanultam a leckét. Ha valahonnan el kell menni, akkor el kell menni. Tökölődésnek nincs sok értelme mert minden összeomlik körülötted. És ezzel kanyarodok vissza a Disney - hez. Szóval megmaradt a név. Itt is utánaérdeklődtem. Nem rossz pénz, csak rengeteg a gyerek és borzasztó a fegyelem. Üsse kő! Valamit valamiért. Ahogy Manesz mondta: négyezerért legyél megborotválkozva. Volt még egy opcióm a Seabourn. Állítólag az egyik legelitebb cég. Visszaírt az ügynökség, hogy nincs elég tapasztalatom. Pedig meghamisítottam a CV-met úgy, hogy már két éve dolgozom a Carnivalnak. Pontosan az esélyek növelése érdekében. Puskás Öcsi is, Isten nyugtassa, hazudott anno a korát illetően, hogy bekerülhessen a keretbe. Egy másik opció lett volna a Princess, de az okosak azt mondták a fórumon, hogy inkább Disney. Egy negyediket is lebegtetek, ez a Celebrity. Több fülest hallottam, hogy jó a cég, megéri benne gondolkozni. Ide nem sikerült még a jelentkezés módját megtalálnom. Na szóval akkor Disney. Kihalászom a Disney francia ügynökségének az elérhetőségét. Nem tudok direkt a weboldalukról jelentkezni az interjúra, mert nincs outlookom. Kihalászom egy magyar lány elérhetőségét egy fórumról, aki ott dolgozik már, hogy ő hogy ment? Ugyanazzal a francia ügynökséggel, de Londonban interjún és kapok tőle egy emailt. Az ügynökség képviselője. Írok. Nagysokára visszaír. Küldjek önéletrajzot. Mindent küldök. Az a válasz, hogy ha Romániából vagyok akkor a saját országom ügynökségével kell mennem. Ekkor kaptam majdnem sokkot. Nem fért a fejembe, hogyhogy román állampolgárként használhatok magyar ügynökséget, de már franciát nem? Hiszen a Duna Rapszódiával jöttem a Carnivalhoz. Hogyhogy a magyar állampolgárok használhatják ugyanezt a francia ügynökséget? Teljesen ki voltam akadva. Nem tudtam nem a román állampolgárságnak betudni ezt az elutasítást. Azt hittem, hogy a komáromi pecsételgetéssel egyszer s mindenkorra megszabadultam ettől a román kereszttől. A tököm tele van már vele nagyon. Hirtelen arra gondoltam ha jövőre kettős leszek, Orbán Viktor már csak ezért is megérdemelte a lájkolást a facebookon. És még nagyon sokat bonyolíthatnám a szálakat, úgy ahogy bonyolítottam is, amíg eljutottam oda, hogy október közepe táján elmegyek Brassóba, hogy jelentkezzek a hónap végi Disney interjúra. Természetesen ha az égiek is úgy akarják. Amíg ide eljutottam, a Jóisten a megmondhatója hányszor voltam fent meg lent, aszerint hogy milyen emaileket kaptam. A mostani céggel meg lassan eljutok oda, hogy akár a feneeküket is kifordíthatják mert egyszerűen nem érdekel. Persze a munkámat igyekszem ugyanúgy tisztességesen elvégezni.
Megvolt az első cruise az új Head Waiterrel. Nagyon jól éreztem amit éreztem. Össze nem hasonlítani a kettőt. Patchareenak hívják és egy borzasztó kedves, a végtelenségig jóindulatú thai lány. Nem érzem, hogy öncélúan és kényelemből csak futtatna és utasítgatna. Rendesen felmegy a pumpám ha csak eszembe jut az előző pincérem savanyúbalkán macedón feje. Nekem is jobb a kedvem, többet beszélgetek a vendégekkel, nagyobb a munkakedvem. Nem mindig a vérgeci profizmus a lényeg. Sőt. Ezalatt a kirándulás alatt nagyon sok quebeci vendégünk volt. Tudtam hálistennek egy kicsit hetyeregni franciául. Azt mondták, nagyon jó a franciám. Én tudom, hogy nagyon rossz, de már nem adnak el. És a végtelenségig hálásak amikor megszólal valaki az ő nyelvükön.
A közérzetem jó. Sőt, átlagon felülinek mondható. A múlt héthez képest mindenképp amikor egy kicsit meg voltam fázva, állandóan fáradt voltam, fájtak a lábaim és mindent és mindenkit utáltam. Túl vagyok rajta hálisten'. Jókat eszem, jókat iszom.. a többinek is eljön az ideje. Ha már a kajánál tartunk. Éva, nem látok bele, hogy hogy készítik a kajákat. Most kimondottan receptekre gondolok. Viszont sikerült egy részletes menüleírást kapnom, ahol minden de minden, az utolsó csepp szószig meg van magyarázva. Hogy mi micsoda. Ennek nagyon örültem. Nagyon más ízek vannak mint az otthoni vendéglőkben. És ez a különféle szószoknak, fűszereknek köszönhető. A gasztronómiát én is egy végtelen csodának tartom. Ez is egy ok amiért szívesen dolgozom az étteremben. Sok garnélát, homárt és tengeri mütyüröket eszem (ezekhez otthon nem igazán fűlt a fogam). Vagy lazac és különféle halak. De a szteak, bélszín, disznóoldalas, tarja és kacsa is állandó terítéken vannak. Csirkét szinte soha nem eszem. Ezek meg vannak matyukálva rendesen. Általában kevés a köret. Többnyire sima párolt zöldség, max egy - két szelet krumpli. Viszont esznek egy - két előételt, plusz leves, plusz saláta. A végén desszert és kialakul. Én általában két főfogást mentek el magamnak (a Bar Waiternek is hozok valamit, ő cserébe hozza a sört; ez mind fekete biznisz, ezért akár haza is küldhetnének - nem érdekel). Az indiai vendégeknek mindig van valami indiai. Kiváló. A curry szinte mindenben. Basztatják is őket, hogy curryszagúak. Az ázsiaiakat meg azért gúnyolják, mert többnyire kézzel esznek (itt nájlon kesztyűvel, otthon anélkül). De ez nekem igazából tetszik. Sokszor én is azt érzem, hogy jó azt a darab húst kézzel megfogni. Mint amikor elmész kirándulni és nem igazán szarakodsz, hogy hogyan tudjál minél szalonképesebben enni, hanem a kaja és az evés a lényeg. Egyszer kérdem tőlük, hogy ti otthon soha nem használtok evőeszközt? Van nekünk is minden, de többnyire a vendégek használják - és ezen nagyon jól szórakoznak. Mindennel rizs. Vagy inkább rizs mindennel. Kis gumókat gyúrnak az öt újjukkal és lapátolják befele. Az indonézekkel jól kijövök. Főleg a balinézekkel. Szerintem ők is bírnak mert érzik, hogy nem nézem le őket. Főleg a balinézekről meg a thaiokról érzem, hogy általában véve jóindulatúak. Az indiaiak nagy csalódás volt. Élt a fejemben egy ilyen szelíd, Ghandi arcú, nem bántjuk a teheneket ember archetípusa. Ehhez képest ordítozó, akarnok, valami nem oké velük tipusú emberek vannak körülöttem. Ehhez a gondolathoz ismét muszáj hozzátennem. Kivételek mindig vannak.

Megjött a bicskám! Aki ismer, az tudja menyire tudok örülni ezeknek az apró baromságoknak. Lehet, hogy ez nem egy jó tulajdonság, de néhány tárgyamhoz nagyon kötődöm. Persze attól még simán elveszítem őket. Ez a másik rossz tulajdonságom.

A múlt cruise a lehető legjobban sikerült. Sokkal rosszabbul is sikerülhetett volna hiszen az Earl hurrikán elől menekültünk, vagy kerülgettük nem tudom. De az a lényeg, hogy nem mentünk Nassauba hanem egy nappal hamarabb érkeztünk New Yorkba. Ez azt jelentette, hogy a szokásos nyolc óra helyett huszonhatot töltöttünk NY - ban. Nagyon megérte. Elmentünk E.-val, az ő javaslatára, az Amerikai Természettörténeti Múzeumba (American Museum of Natural History), ami a világ egyik leghíresebb múzeuma. Itt játszódik egy állítólag ismert film (Night in the museum), amit én nem láttam. Egy hét se elég rá, hát még egy délután. Vágtattunk át a termeken és igazából csak kapkodtuk a fejünket, hogy te jóisten... ez is meg, ez is, meg még az is... A világ minden kontinenséről, egészen a legrégebb időkig visszamenőleg mindenféle anyagot találunk. Polinézia, Amazónia, Észak-Amerikai indiánok, eszkimók, afrikai őslakosok. Életnagyságú babák életszerű helyzetekben, autentikus viseletekben, fegyverekkel, mindenféle tárgyakkal, lehetetlen lenne felsorolni. Hatalmas kedvem kerekedett antropológiát tanulni. A kedvencem volt egy olyan pavilon (sok kedvencem volt egyébként) amelyik nemtudommilyen Dél-Amerikai törzs szeánszát eleveníti meg. Abból áll a történet, hogy nagyon sok sörszerű alkoholos folyadékot, isznak és aztán kihányják, hogy még többet tudjanak inni és közben mindenki mindenkivel. Hasonló dolgokat műveltek a görögök sok százezer kilométerre a bacchanáliákon. Anélkül hogy megegyeztek volna. Egy kukkot se szóljon senki, hogy a mai világ így meg úgy, meg hogy bezzeg a mi időnkben. Engem a dinoszauruszok soha nem nyűgöztek le. Nem tudom miért. A Jurassic Parktól se tojtam be anno. Dinoszauruszos részlegünk is volt. Csak álltam mint a székely a zsiráf előtt az állatkertben. Márpedig ilyen állat nincs! Na jó... Lehet hogy volt. Volt egy univerzumos rész galaxisokkal , meteoritokkal, kőzetekkel. Gyönyörű dolgokat látttam de ez sem igazán az én világom. Ami viszont nagyon bejött a preparált állatok pavilonja, szintén kontinensenként váltakozva. Próbáltak természetes környezetet imitálni és azokba helyezni az állatokat. Tükrökkel, fényekkel, festményekkel, többnyire jól sikerültek. Kedvenceim az Észak-Amerikai állatok voltak. Az alaszkai barna medve, a havas hajnali tájban vágtázó farkasok, a bölények, a grizzlyk. Ezek az állatok olyan fenségesek voltak. Olyan érzése volt az embernek amint elnézte őket, hogy egyszerűen nem lehet őket nem tisztelni. Ha kultúr, etno és társadalomtörténetnél antropológus, itt vadász szerettem volna lenni. És érdekes mód azon gondolkodtam, hogy le tudnék-e teríteni egy-egy ilyen teremtményt. Nem voltam benne biztos. Tényleg megilletődtem ezeknek az állatoknak a nagyszerűségétől. Nem is akartam ezt az érzést a Gift Shoppal mérgezni, éppen ezért gyorsan elhagytam a múzeumot.
Most ez nagyképűen hangzik, pedig tényleg nem úgy mondom. Ha New Yorkban jártok, ne hagyjátok ki. Egészen biztos vagyok benne, hogy nektek más dolgok fognak tetszeni. Nekem is borzasztó sokminden volt ami bejött, de lehetetlenség lenne mindent felsorolni.

Este meló után Time Square. A hurrikánnak köszönhetően belekóstoltam egy kis késő Péntek esti NY-ba. Próbáltam elképzelni milyen lehet itt a Szilveszter. Amit minden Újévkor látunk a híradóban. Asszem megelégedtem ezzel a fény, reklám és plakátdömpinggel amiben most volt részem.

A kikötő mellett van egy Hustler Club nevezetű hely. Hát úgy elsétáltam mellette, hogy vajon mi lehet ez. Nem sikerült eldönteni, hogy kupi vagy csak sima striptease bar. Na mindegy gondolom, ez már úgyse derül ki hiszen mi úgyse vagyunk itt soha este, amikor nyit. Erre mit ad Isten! Hazafele a központból szépen bementem. Striptease bar. Szerettem volna úgy bemenni, hogy lehetőleg ne találkozzak semmiféle crew member-rel. Nem mintha nem vállalnám, hogy én bemegyek egy ilyen helyre, de minek reklámozni. Jóformán be se érkezek a helyiségbe egy nagy csoport indonéz vigyorogva integet az első sorból. Na mondom jól van... otthon vagyunk. Egyébként semmi extra. Drága és semmi extra. A kolozsvári Moon Light százszor zsebretette minden szempontból. Be is zárták mert a hatóságok és más fontos ''szervek'' gyakran jártak oda ''kikapcsolódni''. Rá pár napra kérdi egy szakács, hogy ''na hogy tetszett a Hustler?'' Hát mondom, semmi extra. Ááá szerinte se. Menjek inkább Miamiban el. Ott aztán... Ladies from Cuba, Columbia, Venezuela... amerre csak nézel ''pussy..pussy''. Jól van haver. Majd ha élünk, akkor oda is elmegyünk.

Néha attól félek, hogy elhülyülök. Ezt már kifejtettem. Valamelyik nap iszonyatosan felhúzott a Miss Bacchus Dining Room. Így neveztem el hoszteszünket akiről már írtam. Egyébként végképp és végleg kiesett az érdeklődési körömből. A Maitre' D - n kívűl senkivel nem lehet látni vagy nagyritkán beszélgetni. Azt találta mondani, hogy terítsem én is újra az asztalokat, mert az az én dolgom is, egyébként járkálok körbe-körbe és nem csinálok semmit. Se főnököm, se ingem, se gatyám, se semmim. Hogy jön ő ahhoz, engem dirigáljon, kioktasson, utasítson? Nagyon felhúzta az agyamat. Erre lemegyek a konyhába és azon kaptam össze egy indonézzal, hogy kié legyen a rákfasírt. Ki volt ott előbb? Mondogattuk egymásnak a magunkét gyakorlatilag mint a gyerekek. Visszafele a lépcsőn meg ledöbbentem, hogy hova süllyedtem. Hagyom magam egy hülye picsától felhúzni és kondásszinten leállok vitatkozni. Ez nem jó. Amíg ezeket észereveszem és képes vagyok kívűlről látni, szerintem nem lehet baj. Szintén ezekhez a félelmekhez kötődik szerintem a ma délutáni álmom. Egy szűk gyárfolyosón kellett áthaladjak. Egyértelmű volt, hogy hajó: a padló, a színek, a szagok, a hangulat. Kétoldalt gépek amelyek hangosan és zajosan működnek, kattognak borzasztó közel egymáshoz. Ezen a szűk folyosón kell áthaladjak és nagyon félek attól, hogy egy gépkar vagy egy szíj elkapja valamelyik ruhadarabomat és beránt. Világos mint a nap. Az álmok fontosak és nem hazudnak.

Megvan az új netbookom. Ugyanolyan kicsi, ügyes, szép mint az elődje csak nem HP hanem Dell. Ugyanis aki nem tudná, (és miért ne legyen ez publikus, hogy mekkora marha vagyok) a vakációban elvesztettem a bőröndömet. Egy kolozsvári taxisnak szereztem egy jó napot vele. Már nagyjából újravásároltam a dolgaimat (következő New York-kor meg kell jönnie az Opinel bicskámnak), a külső merevlemezt hanyagolom és az új fényképezőgépem hangos mozgóképet is tud felvenni tehát a kamerát se kell újravásárolnom. Csak a bőröndöt meg a kedvenc lenvászon pólóimat hiányolom, de már ez se fáj annyira mert vettem helyette másakat.

Képzeljétek egy este a Dining Roomban messziről rámköszön egy Bar Waitress magyarul. Szólnék, hogy te, hogy - mi - merre, de nem hagyja, csak annyit mond, hogy olvastam a blogodat és tovasuhan. Azt hittem a tányér kiesik a kezemből. Utólag kiderült, hogy a kommenteken keresztül konzultáltunk is egy - két dologban. Azt mondja, hogy az anyukája is követi a blogomat (Üdvözlöm!), és ő figyelmeztette, hogy ugyanerre a hajóra jön ahol én vagyok. Minő egybeesés! Örvendtem neki.
Az Imagination sokkal zsúfoltabb, nehezebb hajó. Itt (Miracle) nyolc napos kirándulások vannak. New York a 'homeport'. Minden nyolcadik nap ott vagyunk. A mostani programom szerint kábé három órát tölthetek kint. Tíz perc alatt a Broadway - n vagyok. Húsz perc a Central Park, fél óra az Empire State Building. Az utóbbihoz nem sikerült még eljutnom. Szeretem New Yorkot. Még otthon kacérkodtam a gondolattal, hogy mi lenne leszállni és itt keresni valamit. Most hogy itt vagyok azt érzem, hogy nem. Túl nagy emésztőgödör. Legalábbis amit eddig láttam belőle. Jó lenne megnézni Manhattan-t és más nyugisabb részeket. Gondolom kialakulna egy másik kép is. Ami most van előttem... abba nem szeretnék bekerülni. Sokkal klasszabb mint Los Angeles de ijesztően nagy a tolongás. Tényleg azt érzi az ember amit a bahamai kocsmáros barátom mondott 'U should not forget, that U are a small fish in a big Ocean'.
Visszatérve az IM-re, annak ellenére, hogy nehezebb ott a munka és az élet, a legénység sokkal összetartóbb, barátságosabb. Továbbá, hogy ott van a Bar és a Photo College is, van egy állandó körforgás. Mindig újak jönnek. Vadonatúj emberek akik tele vannak kíváncsisággal, félelemmel. Ilyen szempontból jobb volt ott. Más szempontból meg jobb itt mert a pincérek, meg nem csak a pincérek, nem ölik meg magukat annyira, és megkeresik ugyanazt a pénzt. Nekem most kifejezetten tetszik a programom. YTD schedule. Reggel 6.30-tól délig Lido (45 perc szünet amit én 1.15-re pumpálok és ha úgy intézem, hogy munkaidőben kajáljak akkor lesz az 1.30-1.40 is) és délután 5-től este 11-ig Dining Room. Tudok pihenni, olvasni, blogot írni, stb.

A többi kikötő igazából, egy nagy nulla karibi fos. Beach - shopping, beach - shopping, beach - shopping. Erről szólnak ezek a kirándulások. Ja meg a food. Ezzel kellett volna kezdjem. A vendégek szempontjából. Sajnos csak minden negyedik cruise szól Puerto Ricoba. San Juan csodálatos. Tiszta Spanyolország, hamisítatlan mediterrán hangulat. nagyon kevés karibi beütést lehet észlelni. Információim szerint ezek is az utóbbi években épültek. Szinte Mallorcan éreztem magam (Tami gondoltam Rád). Valósággal felüdülés volt San Juan. Imádtam egyedül sétálni, fotózni, figyelni. Ittam a várost. Feltöltött. Valamint nem felejtettem el, hogy egyik kedvenc színészem itt született (Joaquin Phoenix).

Half Moon Cay - a Carnival magánszigete. Egy csodálatos szigetecske lehetne. A szigeten nincs semmi. Pár ember takarítja a strandokat. Ennyi a lakossága. Kikötője sincs... a hajó lehorhonyoz öt-hatszáz méterre a parttól és egy kisebb dereglye (vagy nem tudom minek nevezzem) a vendégeket oda-vissza hordozza amíg fel nem vonjuk a horgonyt és tovább nem hajókázunk. Mi megyünk ki elsőnek. Mármint a legénység egy része akik előkészítik a kaját és a bárt. Visszük magunkkal a hamburgereket, Coca Colat, gyümölcsöt, dzsúszokat meg minden a jóisten áldását. Borzasztó meleg van. Kevés idő alatt, viszonylag gyorsan kell mindent megcsinálni. A főnökök ugráltatnak mert ha nincs valami kész, akkor az ő seggük is szorül. No.. itt valóban rabszolgának éreztem magam. A meleg, a főnökök, a parancsszavak és ''a vendégek mindig elsők'' miatt. Szóval a vendégek elmennek fürdeni az egyébként gyönyörű fehérhomokos strandra, utána jönnek megeszik amit mi előkészítünk és visszafele menet vásárolnak valamit. Mi mindent összeszedünk, nyomás vissza a hajóra. Du. 3-4 mire visszaérünk. Este Dining room. Az egész evészet két óra hosszát tart. Ezért sokat kell szopni, főleg az assistant waitereknek mert elsőknek megyünk, utolsóknak jövünk. Ami jó benne, hogy ezt is megéltem. Nem játszom, hogy nemtudomhányadik században nemtudommilyen ültetvényen dolgozom, hanem megélem, hogy a Carnivalnal, Half Moon Cay-n iszonyat melegben, kínai műanyagpólóban nyomom a sódert. Perverznek tűnik, de az hogy ezt megélem... az tetszik.

Grand Turk. Szintén Karib. Mostanig nem is hallottam erről a szigetről. Taxival bementem a központba. Érdekes. Kicsit visszajött a filmekben látott gyarmatok hangulata. Főleg hogy a Katrina mindent elpusztított, kicsit olyan világtól elfeledett helynek tűnt. Minden rongyos, épülőfélben. Ha valami szép - új akkor az tuti hogy valami gazdag, fehér és főleg nyugateurópai ''telepesé''. Főleg a vendégházak. Minden esetre itt tényleg távol vagy a világ zajától... és lehet pihenni. De a legtöbb vendég és crew, a hajó melletti strandtól nem megy távolabb.

És most visszatérek San Juanra egy másik témával. Egy román pincér csaj igyekszik kifele a mólón. Kérdezem tőle, hogy lehet feljutni a várba. Ő nem tudja, ő csak 'face cumparaturi in San Juan'. Vagyis: shoppingol. New Yorkban találkozom két román sráccal a Gift Shop-ból. Büszkén mutogatják mind a ketten az új Omega órájukat. Mondom szép. Mennyi? Röhögés. Hetvenöt, mondja az egyik. Ezerháromszáz, mondja a másik. Röhögés. Ment ez a tökölődés még egy darabig ahhoz hogy kiderüljön, hogy a kínai piacon vettek egy-egy hamisított Omegát és most borzasztó büszkék, hogy megszólalásik (a hátlapon levő dombornyomattal együtt) olyan mint egy eredeti. És most ők milyen frankók, mert mindenki azt fogja látni, hogy ők milyen frankók az Omegáikkal. És nem értik, hogy én ezt nem értem. Pontosabban nem értékelem. Sajnos ez a sötétség a hajón 80-90 % - os. Ezt egy kicsit nehéz elviselni, de az elefántcsonttornyom már szinte kész van.

Kedves Kálmán! A relativitáselmélettel járó hasonlat, telitalálat. Díjazom. Szívesen elmennék veled dolgozni. Nem hiszem, hogy a Karibra. Nekem unalmas és nem az én világom. A gyönyörű strandokra megtaláltam a legjobb hasonlatot. Egy idő után az az érzése az embernek velük kapcsolatban, hogy nem többek mint a szép, de buta nők. Ha van rá lehetőség meg kell bennük fürdeni, ha nincs...nem sokat veszít az ember. Én szeretem a dombjainkat, az erdőinket és sajnos amiből egyre kevésbé van részünk, a csikorgó fehér teleket. Ilyen régimódi vagyok. De attól még keresgélhetünk. Ölellek.

Kedves Éva! Igazad van.Igazad van. A probléma az én fejemben van és fölösleges terhekkel járok ahelyett, hogy gondolkoznék és kinyitnám a szemem. Természetesen nagyon sok vagány imádnivaló nő van. Ezek az itteni életet figyelembe véve, elvétve jönnek hajóra vagy nem maradnak. Továbbá nagyon valószínű, hogy ezek a nők (akikről itt írtam) a szárazföldön is a kigyúrt BMW-s csávókat vagy a Mercis kopaszodó trottyokat hajtanák. Kösz a felvilágosítást. Írd meg privátban, hogy miért voltál (remélem csak voltál) szomorú a szabolcstyukodi@gmail.com emailcímre. Puszi.

Nemsokára kitelik a hónap. Az első. Már túl vagyok a mélypontokon. Már ami a beilleszkedést valamint a kilátásokat illeti. Múlt szombaton Nassauban az Imagination is ott volt. Gyorsan átszaladtam és körülnéztem. Találkoztam pár kedves ismerőssel váltottunk pár szót...Kicsit megdöbbentő is volt találkozni azokkal akiket otthagytam már lassan több mint három hónapja és látni, hogy az életük pontról pontra, napról napra ugyanaz. Mennyi mindent csináltam én otthon ezalatt a két hónap alatt? Nagyon sok minden történt velem. Ellenben akik a hajón vannak..., kinti szemszögből mintha nem is élnének. Igazából a Maitre D’ – t kerestem aki román, és a véleményét vagy legalább egy őszinte helyzetjelentést kértem tőle, hogy mi is aktuális helyzet a promóciókat illetően. Nem találtam a hajón viszont véletlenül ráakadtam egy közeli internetkávézóban. Nem sok jóval bíztatott. Szerinte a flottában két – három hónapig nem lesz promóció. Ennek az az oka, hogy sok az ember és már rég nem jött ki új hajó (jövőre jön egy). Valamint egy másik ok, hogy változtatják a rendszert. Kevesebb emberrel akarják üzemeltetni az egész katyvaszt. A lényeg a lényeg, hogy ezt a retkes melót assistant waiterként még minimum ennyi ideig fogom csinálni. Kettő – három hónap esetleg több. Ezer dollárért. És most már ezen van a lényeg. Az első szerződés az agymosásról szólt meg a partikról meg az újdonságról. Azért jöttem vissza mert ez a szerződés viszont már a pénzről kellene szóljon. Eléggé padlóra vágtak a tények. De felpofoztam magam viszonylag gyorsan és millió dolog kattog az agyamban. Pozícióváltástól a szárazföldi munkán át a cégcseréig minden megfordult a fejemben. A pozícióváltással az a helyzet, hogy tisztább munkát végezhetnék, többnyire szellemit kevesebb órában kevesebb pénzért (1500-1800 $). Ez se rossz. De azt mondtam magamnak hogy miért ne legyek képes nehéz fizikai munkát végezni ami stresszes, mosogatóleves meg ételmaradékos, de havi kétezer – kétezerötszáz dollárért. Nem esik le a karikagyűrű az újjamról és bírom. Amúgy is a hajón levő emberek min. 80 % - a hülye. Olyan mindegy hogy staff vagyok vagy crew vagyok. Leszarom a privilégiumokat meg a vendégdiszkót. Azért vagyok itt, hogy pénzt csináljak. Na most a meló ugyanaz, de a lóvé meg a legszarabb. Ezt kapd ki. De mi a Jóisten édes áldásáért menne nekem minden szépen és olajozottan? Vajon minek? Muszáj kavarás és komplikáció legyen a történetemben. Pl. az előző Maitr D’ (a mostani Maitre D’ egy nulla; két értelmes szót nem képes váltani az emberrel és a zsebén kívűl semmi nem érdekli) kb. nyolc embernek adott promóciót. Olyanoknak akiknek megvan minden tesztjük és tréningjük. Mint nekem is. Közben meg az van, hogy az alku amit önmagammal kötöttem a csicska munkát illetően nem áll. Pontosabban a mérleg nincs egyensúlyban. Főleg amiatt voltam deprimált, hogy most mi van... miért is csinálom ezt, és hogy rosszul játszom a lapjaimat meg vesztegetem az időmet. Na... de elmúlt. Elkezdtem emailezgetni. Jobbat kell találni. Amíg nincs jobb addig jó ez is. Lehet mire találnék jobbat addigra már ez is jó lesz. Majdnem mint a nőkkel .. Ja.. azok továbbra is ’disaster ’. A jó nő kevés. Azon kevés pedig hülye vagy nagyképű, vagy mindkettő. Akárcsak a szárazföldön csak itt minden olyanabb. Minden hatványozottabb intenzívebb, gyorsabb. Például egy szép Restaurant Hostess (ülteti a vendégeket, szépen mosolyog a bejáratnál, többnyire ’display’ pozíció, havi kétezerért) érkezett nemrég Fehéroroszországból. Úgy libeg végig a Dining Roomon, mintha ő lenne az étterem hattyúja. Miután váltottunk pár mondatot, gondolom meghívom valamire. Ááá... az ’appointment’ kizárt. Neki borzasztó sok dolga van. Gyakorlatilag úgy veszem észre csak a Maitre D’ – vel ér rá beszélgetni. Valósággal úgy nézett rám, hogy ’Hogy jössz te ahhoz, hogy Engem meghívjál?’ s közben Clint Eastwoodosan rág egy rúzsos fogpiszkálót. Közben ott az ellenkezője. A vendégek. A Lidoban szemet vetett rám egy kolumbiai nő. A péksüteményeket szolgálom és kicsit többet beszélget velem vagy legalábbis érdeklődőbb mint az átlag. Mondom Románia, mondja Kolumbia és még egy kis blabla. Két nap múlva ugyanott találkozunk. Mondja, hogy a fiával van aki tíz éves. Nem tudom már mit mondok. Mondja, hogy New Jersey ben él és ápolónő. Se szó se beszéd belevág a közepébe: ’Are you married?’ Mondom ’No’. ’Wow, You should call me’ mondja. Egy kis fecsegés emailcsere és ennyi. De nem ezen van a lényeg. A lényeg az, hogy számára így vendégként, egy magas szőke pincér vagyok Transzilvániából. Ha ugyanez a nő teszem azt a hajón dolgozna, mondjuk ápolóként, ismeri ugye a hierarchiát, a nyakam rá, hogy csak egy assistant waiter lennék neki. Istenem... a lányok többsége ebből a szempontból milyen buta. A társaság alakulófélben. A románokkal itt is jól el lehet lenni. Nehéz beismerni, de barátságosabbak, érdeklődőbbek, nyitottabbak mint az anyaországi honfitársaim. Valahogy jobban lehet velük bratyizni. És ez nem azért van mert többen vannak. Azért mert ők ilyenek. Például ha holnap hirtelen le kellene szálljak a hajóról és senkitől nem tudnék elköszönni, hiányérzetem lenne, hogy nem tudtam szólni Mariusnak, Costinak, Ionutnak vagy Vladnak. Ez sajnos egy anyaországi honfitársamra se érvényes. Neveket szándékosan nem írok. Itt most több az erdélyi román. Valamint összefutottam Johnnal aki az előző hajómon szaxofonozott. Egy este elpanaszolta, hogy az a probléma a nőkkel az ő szempontjából, hogy sajnos nem szexi a hangszere. Nem gitáros vagy dagadó izmu izzadó dobos. Hisz látja jól... erre buknak a csajok. Az ő zenéje számukra nem érdekes. Hiába nyugtatgattam, hogy a szaxofon mennyire modern és mai életerzéseket remekül kifejező hangszer, nem sikerült meggyőznöm. Különben a zenészekhez érzem magam a legközelebb. Intellektusban, habitusban. Jim iszonyat jó fej. Szólógitáros. A Crew Messben eszik mert nem bírja a kollégáit. Már előtte feltűnt és szimpatikus volt, hogy van egy staff aki mindig a Crew Messben eszik. Neki az a baja, hogy Bob Dylan meg Elvis dalait jobban ismeri mint a sajátjait. Milliószor elénekli őket. Unja. És nem fejlődik mert öt – hat óra örökzöld melódiák után nincs ujja meg (el is hiszem) lelke gyakorolni. De azt mondta, hogy talán jobb is így mert legalább nem szórja a disznók elé a gyöngyeit. Ugyanezen gondolkodtam pár nappal azelőtt. Vajon nem ezt csinálom – e ? És még azon is, hogy korpa között érzem magam. Megesznek – e vajon a disznók? Szerintem nem. Visszatérve Jimre, színész is, de főleg apróbb és ’standing’ (ha helyesen emlékszem a kifejezésre) munkái voltak. Pl. bemérik rajta fókuszt a távolságokat, az egyszerűbb jelenetek koreográfiáit, eltökölnek fél órát- egyet, mikor mennyit és jön Tom Hanks és leforgatja a jelenetet. Lassan ötven fele jár és reméli, hogy a szárazföldön megcsinálja magát. Színész, táncos, zenész, jóformán mind egykutya. De még a költőt is idesorolhatjuk. Na és a festőt? Azon filóztunk Johnnal valamelyik este, hogy melyik művész a nagyobb lúzer a mai világban. Apropó táncosok, ami a hajón levő táncosokat illeti, katasztrófa hogy milyen üresfejűek.

Kedves Barátaim!

Íme visszatértem! Nem is tudom hol kezdjem olyan sokminden történt mióta otthonról ismét eljöttem. Kezdem ott, hogy a vakációról nem írok semmit. Legyen az magánügy vagy nevezhetem intim időintervallumnak. Aki kellett tudjon rólam az úgyis sokmindent megtudott azalatt a két hónap alatt míg otthon voltam.
Ott fejeztem be az előző bejegyzést, hogy azt érzem, hogy ide nem szabad visszajönni. Jól éreztem de erről egy kicsit később.
Az út, pontosabban a repülés zökkenő és turbulenciamentes volt Los Angelesig. Szilvivel repültem akivel az előző szerződésben dolgoztam. Jókat aludtam, ettem szóval minden rendben volt. Megnéztem Izlandot felülről. Lestem a gejzíreket vagy egy szerencsétlen vulkánt de semmi. Mindazonáltal meg kellett állapítanom, hogy legalábbis felülről nagyon szép. Sajnos Grönlandot végigaludtam csak a Hudson öböl jégtábláira ébredtem. Az is szép volt. A Sziklás hegység hófoltos csúcsai is szépek voltak de ez mind-mind semmi a Nevada sivataghoz képest. Oda mindenképp el akarok menni. A Grand Canyontól nem messze repültünk de nem láttam, úgy ahogy Las Vegast se. Csomaggal minden rendben. Az időeltolódástól se szenvedtem. Szállodával is minden rendben csak éppen a nevünk nem volt rajta semmilyen listán. Mármint, hogy milyen hajóra kell felszállnunk. Telefonáltunk az ‘Office’-nak, másnap már ott voltak a repjegyek. Az enyém New Yorkba szólt. De volt egy teljes napom amikor vásároltam Egy LA Tour-t. Voltam Beverly Hills-ben, végigrobogtunk a Sunset Boulevard-on, megnéztünk egy pár sztárházat (volt ahol csak a kaput láttuk, pl. Tom Cruise, Michael Jackson vagy Nicholas Cage villái esetében) és elmentünk Hollywoodba is. Láttam végre a nagy fehér betüket. Meg kell hogy mondjam, különösebb hatással nem volt rám. Borzasztó unalmasnak találtam az egészet. Nagyon sok kocsmát meg éttermet mutogattak hogy melyik sztár hova jár vagy hogy melyiknek ki-ki a tulajdonosa. Anthony Hopkinsnak elég pofás kocsmája van. Összességében itt is inkább maga a tudat volt érdekes, hogy ‘Jajistenem ez a Michelle Pfeifferé’, meg hogy ide jár Tommy Lee Jones vagy ott eszik George Clooney. De ennyi. Alapjáraton az egész cókmók botrányosan unalmas, és ezt nem nagyképűségből mondom. A sivatag... azt inkább meg kellene nézni. A Universal Studiókhoz már nem volt időm elmenni. Meg egy kicsit már a pénzt is sajnáltam rá, pedig lehet nagyobb élményben lett volna részem. Viszont Hollywoodot ki kellett pipálnom, ami szerintem természetes. Amit viszont feltétlenül meg kell említenem és az tényleg fantasztikus volt, az az időjárás. Vakító, gyönyörűszép napsütés és cseppet sem az az elviselhetetlen meleg. Tökéletes.
Ez a kirándulás második nap volt, hogy odaértünk. Este fél tizenkettőkor már gépre kellett szálljak. Eredetileg egy LA-ből induló hajóra kellett volna szállnom de ez mindig változik, ezért kellett LA-ből átrepülni New Yorkba. Így utólag megköszönöm a Carnivalnak ezt kis hollywoodi sétát még akkor is ha egy kicsit fárasztó volt.
Éjszakai repülés. Késve indulunk, Cincinattiban lekésem a csatlakozást New Yorkba. Két óra késéssel érkezem New Yorkba, gőzöm sincs hogy az én hajóm mikor indul. Ráadásul a sofőr se vár aki ki kellene vigyen a kikötőbe. Hívogatom a tel. számot amit megadtak. Csak várjak mert jön. Eltelik másfél óra, nem jön senki. Kezdett a történet egy kicsit beszarásos lenni. Kétszáz dollár volt a zsebemben, már kezdtem kalkulálni. Újabb egyeztetések után két és fél óra késéssel megejelent egy sofőr a nevemmel egy A 4.-en. Kiderült, hogy más tarsaság járatához küldték. Na mindegy az a lényeg, hogy előállt a limo. Nem viccelek. Egy hatalmas fekete limuzinnal vittek keresztül New Yorkon. Már nem kalkuláltam, megint kezdtem magam tökösnek érezni. New York az döfi... remélem lesz alkalmunk jobban is megismerkedni.
A hajóra legkésőbb háromig kell visszaérjenek az emberek. Fél háromkor érkeztem meg. De hálistennek megérkeztem. Már szinte tudtam a forgatókönyvet. Hova kell menni, mit kell csinálni... Vidáman huzogattam a nagybőröndömet (sajnos a kicsit más huzogatja) egyik helyről a másikra. Addig tartott ez a vidámság amíg a Crew Messhez nem értem és meg nem csapott a konyhából a szag. Az a szag ami először is sokkoló volt de három-négy nap után már nem éreztük (úgy ahogy már most se érzem amikor ezeket a sorokat írom). Nincs mit szépítsem, még a gyomrom is felkavarodott. Úristen, hogy lehet itt dolgozni? – kérdeztem magamtól. Aztán felvettem a cipőt meg az egyenruhát és este hatkor már a Staff Messben nyomtam az ipart. Meg kell hogy mondjam nem volt a legjobb érzés. Ugyanott kezded mint az előző szerződést. Kicsit kipukkadt a rózsaszínű hajófelhő. A kezdeti örömbe elég sok üröm vegyült. Főleg a helyben topogás miatt. Meg amiatt hogy mennyire hajtottam az előző szerződés alatt, ahhoz hogy ismét a Back Dining Roomban kezdjek. Senki nem ismer. Nem akaródzik megint rohanni mint egy hülye, hogy bebizonyítsam, hogy én ügyes vagyok ám. Beszéltem a főnökeimmel a promóciót illetően. Nem sok jóval bíztattak. Szóval nagyon pozitív hangulatban indult az egész, és nagyot huppant a morálom rekordidő alatt. Egy fokkal talán nem annyira szervezetlen a dolog mint az Imagination. De most másképp csinálom. Nyugodtan, hideg fejjel, lazán. Nem rohanok, kímélem magam, keveset iszom (nincs is nagyon kivel). Van egy pár ember az előző hajóról. Különben a Miracle-n vagyok. Már négy napja lassan. Most már egy fokkal jobban vagyok. Megszoktam ismét a konyhát. A léyeg, hogy remélhetőleg többet tudok foglalkozni magammal és minél hamarabb megkapom a promóciót, hogy ne vesztegessem az időmet. Különben most, hogy már tudom mi miről szól, összehasonlíthatatlanul könnyebb minden mint az első szerződésnél. A Dining Room talán nehezebb lesz. Nagyobb a hajó, nagyobbak a távolságok. Mozgólépcsőn kell vinni a tálcákat egyik szintről a másikra. Egy este dolgoztam ott, nagyon elfáradtam. A Staff Mess ehhez képest bokajáték, úgyhogy amíg nincs promóció, nem is szívesen ölném magam a DR-ban. Hirtelen ennyi. Szerintem ritkábban fogok jelentkezni. Kell vegyek másik laptopot, de mindenképp hallatok magamról és tőletek is ezt várom. Üdv.

Senki nem reagált semmit az utolsó youtube-os klippre. Lehet nektek van igazatok hisz úgy nézek ki rajta, hogy No Comment. Ákos, hova t

űntél? Szóval egy kis kitartás, mert valószínű az utolsó bejegyzés következik.

Most már nem ügyetlenkedek a DR-ban. Sőt! A múltkor egy kanadai párral végig franciául beszélgettem, bort szervíroztam, én vettem fel desszertrendelést... Meg kell mondjam, sikerélmény volt. Egy napra beosztottak egy perui Head Waitresshez. Pár nap múlva találkoztam a csajjal a konyhában és azt mondta, hogy fogja kérvényezni, hogy ismét velem dolgozhasson. Na... szóval ügyes vagyok. De egy nap például nagyon szarul éreztem magam, semmihez nem volt kedvem (főleg dolgozni nem). Mindent szarnak láttam. Kétszer ejtettem le a tányérokat a Lidoban. Másodszor el is törtem. Ott termett a supervisor (a török) és rögtön felírt (hisz ő ott az ügyelő). Vannak rossz napok és akkor semmi nem megy. Most egy indonéz idős fickó a Head Waiterem. Megy a dolog, de már csak azt várom, hogy a napok teljenek. Szintén a nem teszem az ablakba kategória, amikor a VIP asztalnak össze-vissza cserélgettem a desszertrendélését.

Mindegy. Két nap múlva repülök. Egy utolsót fürd

őztem a Bahamákon. Nagyon jól éreztem magam. Egyedül voltam egy félreeső strandon emberek, ragge, Coca Cola és sült csirke nélkül. Az elmúlt nyolc hónapon elmélkedtem egy kicsit. Borzasztó gyorsan eltelt. Tele az emlék, élmény és a tapasztalatbőröndöm. Egy kis zsebpénzem is marad. A sok nehézség ellenére azt mondom, hogy szép volt-jó volt és megérte. De tényleg megérte. A sok kellemetlenségre is klasszul fogok emlékezni. Egyelőre csak sejtem de határozottan kimondani nem merem, hogy nem szabad ez több legyen mint egy érdekes kaland, tapasztalat vagy nevezzük akárminek. Továbbá azt mondom, hogy a hosszú és kemény órák ellenére ez az élet hihetetlenül könnyű. Nincs felelősség, nem kell a gyereket óvodába vinni, nem kell téligumit cserélni, nem kell kilincset javítani, nem mosogatni, értelemszerűen főzni. Dolgozni kell és aludni. Ennyi. Azon kevés szabadidődben ami van, mehetsz a strandra vagy shoppingolni. Az emberek nagytöbbsége ezen a szinten is van és marad is. Viszont hosszú távon valamit biztos veszítesz. Valamiből kimaradsz. Nyolc hónap alatt egyetlen könyvet olvastam. Érdekes, hogy az olvasás lekötött de a filmnézéshez nem volt idegem. Minden műfaját untam.

Állíttólag a háborúban a katonapszichológusok akkor küldik haza a katonákat amikor az otthonuk helyett a háborúval kezdenek álmodni. Ilyenkor szabadságra kell menni a pszichének. Én is egy ideje már tányérokkal meg szakácsokkal álmodok. Nekem is ideje hazamenni.

Ezek most már lassan az utolsó sorok. Sok mindent nem tudtam megírni. Mindent egyébként is lehetetlen. Azt majd elmesélem. Vagy ti meséltek. Ma estére megrendeltem a masszázst, holnap már csomagolok. Köszönöm, hogy olvastatok, velem voltatok, bátorítottatok. Sziasztok.

A Dining Room... Szóval benne vagyok a tutiban. Gyakorlatilag ezért szopják az emberek végig ezt a hét-nyolc hónapot, hogy itt dolgozzanak és keressék a pénzt. A rendszer nagyjából a következ

ő: Említettem már, hogy két étterem van a hajón (Spirit, Pride). Ezek fel vannak osztva ''station''-ekre. Egy stationben kb. húsz-huszonöt ember kajál. Ezt a húsz-huszonöt embert szolgálja ki a főpincér (Team Headwaiter) és a pincér (Team Waiter). Két ''seating'' van (18.00 h és 20.15), ami azt jelenti, hogy mindenkit ellátunk, újraterítünk és aztán megint mindenkit ellátunk. Legkésőbb este tizenegyig általában mindennek vége. Azt hiszem ez a legjobb eddig. Az idő gyorsan telik és azt csinálod lényegében amiért jöttél (a nap többi részében a Lidoban dolgozol annyit, hogy kijöjjön a napi tíz-tizenkét órád). Szóval élvezem a Dining Room-ot és itt ragad rám valami abból, hogy hogy is kell igazából felszolgálni. Meg kell vallanom, hogy az első négy öt napban nagyon el voltam veszve. Azt se tudtam hány hét két hét. Kb. öt nap kellett, hogy megint azt érezzem, hogy van tököm. Persze hibáztam is bőven. Nagyon sok múlott a Head Waiteremen aki egy nagyon öreg haiti származású (de már amerikai) pincér. Teljesen szétszórt, lassú, pánikolós, sürgetős idős bácsi (főleg fejben lassú a rendelések összeadásánál). Nem tudtam rá haragudni mert nagyon jóindulatú fickó, csak bosszankodtam, mert mindig mi voltunk mindennel az utolsók. És semmit nem magyarázott, hogy mit hogyan kell csinálni. Szóval meg voltam áldva rendesen az első főpincéremmel. Tudtam hogy ebben az a jó, hogy ettől rosszabb nem lehet. És ez is valami. Aztán megszoktuk egymást. Én is megtanultam, hogy mi a dolgom és kicsit jobban ment az ipar, de éreztem, hogy valami nem stimmel és ez nem az igazi. Hálistennek két hét után áthelyeztek a másik Dining Roomba egy másik Headwaiterhez. Edgardhoz Panamából. Jól éreztem, hogy jobb lent kezdeni ahonnan csak felfele lehet menni. Ez a fickó összeszedett ügyes és profi. Szinte mindig elsőnek végzünk, nincs pánik, rohanás és főleg gyomorideg hogy minden jól menjen. És nem az van, hogy várom, hogy legyen már vége ennek az estének. Sőt még tanulok is. Ugye mennyi minden múlik a rendezőn? És már megint a színháznál tartunk. Ez tisztára olyan. Mondom: Jövünk ötre, hogy bekészítsük a kellékeket (hatkor ugye kezdődik az előadás) (a kellékek a vizeskancsók, a kenyér, a vaj, a tejszín, a kávé). Mellesleg megborotválkozva jelmezben kezdjük az előkészületeket. Hatkor kezdődik az első felvonás (amit ugye seatingnek mondunk). Utána tizenöt-húsz perc szünet és kezdődik a második őrület. A második felvonás végén mindent eltakarítunk, visszatesszük a dolgokat a kelléktárba (vagy eldobjuk esetleg megesszük főleg hogy többnyire fogyókellékekkel dolgozunk). A különbség annyi, hogy többnyire jelmezben sörözünk a büfében és csak utána jön az átöltözés meg a zuhany. Az előadásban van egy előadóművészeti betét. Erről írtam a blog elején, hogy a pincérek minden este kell énekeljenek meg táncoljanak. Ennek most részese lettem Borzasztó. Mintha a fogamat húznák kábé olyan érzéssel idétlenkedek. Emlékeztek az elején a ''Szabin nőket'' hoztam fel példának. Dettó. Egyetlen este klassz, amikor mindenki körbesétálva lobogtatja a hangedlijét, a vendégek is a kendőjüket, szól valami olasz sláger és érzem, hogy itt valami történik. Amerre a szem ellát az étteremben csupa lobogófehér kendő. Ez ok. A másik borzalmas dolog a szülinapi köszöntés. Kis tortával vagy süteménnyel és gyetyával két-három pincér körbeállja az ünnepeltet és ordítják ahogy a torkukon kifér a ''Happy Birthday''-t. Ami még borzalmasabb, hogy ezeknek az idióta amerikaiaknak tetszik. Sőt, kérik. Ha ez én születésnapomon valaki ilyen ordenáré módon üvöltene, kupánvágnám. Megint ami jó: végigettem a menüt. Mindent kipróbáltam. A steak ötféleképp átsütött fajtáját, most már tudom hogy kell enni a homárt, rák, kacsamell... Nagyon jó a kaja én meg nagyon szeretem a hasamat. A második seatingnél kihozom a konyhából az az extra adagot amit magamnak szánok. Eldugom, és a Crew Messben vagy az étteremben takarítás után megeszem. Szabályellenes, de ezen kevés tiltott privilégiumunk van. Nekünk pincéreknek. Találkoztam egy színésszel. Az apja görög, az anyja román származású (vagy fordítva) de ő már Amerikában született. Nagyon sok közös témánk lett volna, ha nem kellett volna annyira rohanni. A fia is színész lett (igazából innen sűrűsödött a beszélgetés), de most más szakmát tanul mert ezzel éhen lehet halni. Még amikor a Lidoban dolgoztam, találkoztam egy svéd származású szintén Amerikában élő színésznővel. Olyan harmincöt-harmincnyolc körül lehetett és huszonnyolc évesen jött el New Yorkba színésziskolába (azelőtt Londonban tanult).Valamiért kiszúrtam mert nagyon magányosnak tűnt. Kicsit beszélgettünk aztán kiderült, hogy mivel foglalkozik. Foglalkozott pontosabban, mert azt is elmondta, hogy amikor hiányzik a színpad akkor beteszi a felvételeit. Valami nem volt ok a csajjal. Most már biztos vagyok benne (főleg hogy valami másba is belekóstoltam egy kicsit), hogy sikerült a világ legnehezebb szakmáját választanom. Tíz nap.

Csak egy új felvétel bejelentése ez a bejegyzés. Youtube, tyukisz profil, ''Nu stiu''... Szerintem fog tetszeni. Üdv, Két hét...

Igazatok van... Lehet elvetettem a sulykot és egy kicsit túl bebonyolítottam a dolgokat a promóciós fejtegetéssel. Bocs.
Amikor nem olyan zsúfolt a Lido, akkor van alkalom egy-két vendéggel beszélgetni. Érdekes emberekkel lehet találkozni. Például találkoztam egy nyugdíjazott kanadai sportorvossal aki büszkén ecsetelte (mikor látta, hogy Romániából vagyok), hogy élőben látta Nadia Comanecinek a legendás gyakorlatát a montreali olimpián; a New Jersey-i reptér (az AEÁ második legforgalmasabb reptere) igazgatójával; egy kubai származású, amerikai légierőparancsnok (utálja Che Guevara-t és főleg, hogy mítoszt csináltak belőle; szerinte egy utolsó terrorista; számára az Államok az amerikai álom lehetősége amivel tudott is élni). Ezek érdekes emberek, érdekes beszélgetések. Természetesen mint mindenhol, itt is rengeteg a tapló, de lehet szelektálni.
Volt egy legendás indiai esküvő a hajón, amit meg kell említenem. Már Amerikában élő indiai gyámántkereskedők csemetéi mondták ki a boldogító igent. Állítólag a lánynak az apja benne van az amerikai leggazdagabb emberek Top 100-as listájában. Négyszáz embernek ő fizette a kirándulást, a nassaui Atlantis Hotelben az esküvői mulatság és busás borravalók mindenfele (nekem is jutott szerényke tíz dollár, mert a nagygypapa tolószékét én toltam be a hajóra). A szertartás alatt (menyasszonybúcsúztató meg mindenféle búcsúztató) nekünk kellett szervíroznunk a rákkoktélt, meg szusit meg a fittyfene tudja mi mindent. Szerintem a vendégeknek már elegük volt mindenből, alig ettek valamit. Az egész méregdrága gasztronómiai kütyüt, úgy ahogy van kidobták. Egyenesen mintha egy bollywoodi filmforgatásba csöppentem volna. Ja... és az indiai nők gyönyörűek.
Annyit rohangáltam az utóbbi időben, hogy fájtak a lábaim. Egyszerűen nem tudták magukat kipihenni. Van egy indonéz kolléga aki bíztatott, hogy megmasszírozza és van hozzá olaja amit otthonról hozott. OK mondtam. Majd elhaltam amikor mutatja az olajat és azt látom, hogy (figyelj Anita!): Cajuput. Patika, Patikusné, fogfájás... Gőzöm se lehetett, hogy hol köszönt majd vissza a Cajuput olaj. Vannak még a hajón emberkék akik kedvezményesen (kb. húsz dollár) masszíroznak. Ezek nem is a Spa részlegben dolgoznak. Van például egy indonéz hentes aki otthon masszásterapeuta de egyszerűen azt mondta, hogy neki nincs kedve ezeket az embereket masszírozgatni. Állítólag nagyon jó. Mielőtt hazamegyek egyeztetek vele egy időpontot.
Lasan mindent a hazamenetelhez kötök. Max négyszer kell addig mosnom és a mosóporom is elég lesz. Csekélyke három hetecske. Se. A Cajuput olaj és a többi színházi párhuzamhoz van egy jobb sztorim vagy hasonlatom, de az egy másik bejegyzéshez kötődik, mert időközben a Dining Roomban dolgozom.

Hivatalosan is megvan a hazautazásom dátuma. Május 7. Van a hajónak egy információs központja amit MSA-nek hívnak. Minden ügyes-bajos dologgal oda kell menni. Ha ki van írva a neved a listára akkor veheted is meg a jegyet. Ezt a dátumot eddig is tudtam mert meglestük a RS infós bázisában, de ez tudjátok elyan mint a szereposztás. Amíg nincs kitéve addig nem hivatalos. A lényeg, hogy már ki is fizettem a jegyet és ha Isten is segít egy frankfurti pisiszünettel nyolcadikán már Budapesten landolok. Ja... és nem csak a hazameneteled dátuma van kiírva, hanem a visszajöveteledé, meg a következ

ő hajód is. Az enyém júl. 16. és Paradise. Ne kérdezzétek, hogy visszajövök-e vagy sem. Csak akkor kapod meg a következő szerződést, ha retúr jegyet veszel. Ez a garancia a cégnek, hogy visszajössz. Én retúrjegyet vettem, mert a második szerződésnél lehet igényelni a tíz éves túristavizumot (B2). Nekem most tranzit van (C1D). Eddig azt mondtam, hogy ha biztosra veszem, hogy a második szerződést promócióval kezdem, akkor elgondolkodom, hogy visszajöjjek-e vagy sem (ha visszajövök-ha nem, nem szakad le az útlevelem a vízumtól; ezért vettem retúr jegyet).

Nahát ez a promóciós dolog ez egy külön sztori. Err

ől rengeteget lehetne írni. Mindenki, aki legalábbis ebben a szekcióban (Restaurant Service) dolgozik, erre hajt. Egyértelmű, dupla pénz. Rengeteg a különböző történet. Ki hogy kapta meg, milyen előfeltételek, szolgáltatások (amiket én promóciós díványnak nevezek), szóval ezer verzió. A lényeg, hogy a menedzsment kell bírjon. Ez a legfontosabb. Hogy hogy dolgozol az a következő fázis. Valamennyire összefügg azért. A másik, hogy állítólag meg kell érte harcolni és allandóan kell követelőzni, kérni, könyörögni, stb. A lényegét tekintve a dolgoknak, a háttérjátszmák semmiben sem különböznek a színházi praktikáktól. A mostani török főnökömnek (Baris) a Lidoban elmondtam, hogy nekem akkor éri meg ide visszajönni, ha promóciót kapok. Első szerződésben ''experince'' ürügyén elugrabugrálok ezer dollárért de ez nem mehet így tovább, hisz ez még viccnek is rossz, hogy mennyit dolgozunk ennyi pénzért. OK azt mondja, beszél a Maitre D'-vel (aki mellesleg román, mert az indiai, akiről az elején írtam elment; a román Maitre D'-ről írok még). Beszélt is. Sajnos már csak egy hónapom van hátra és az nem elég, hogy végigcsináljam a Dining Roomban a YTD-t (Your Time Dining; ez olyan, hogy bármikor jöhetnek a vendégek kajálni, nem egy bizonyos rend szerint; irgalmatlanul kell rohangálni, hatalmas a fejetlenség; nem igazán működik, de ezt nem igazán akarják bevallani; olyan mint egy rossz előadás amibe kurva sok pénzt öltek). Szóval no promóció. Ez nem baj, mert nem nagyon kapják meg az emberek az első szerződésben, de néhány szerencsés pincér megcsinálja a YTD-t már az első szerződésben. Na és akkor: Mircea YTD nélkül kapott promóciót, Dragannak mindene megvolt (tesztek, tréningek, kvízek, YTD), megjött a hajóra (mint második szerződéses) és magyarán addig baszta a fejét a Maitre D'-nek amíg kisajtolta belőlük a promóciót. Baris (tudod, aktuális török Assistant Maitre D') szerint messze nem érdemelte meg. Vissza a nevekhez: Dórának szintén megvolt mindene, nem volt a YTD-ről okmány, most még egyszer csinálja, Marinela már a harmadik szerződését tapossa és még mindig a Staff Messben ugráltatják. Szóval ilyen körülményes ez. Régen ment mint a karikacsapás. Közülünk Péter a mázlista. Csinálja a YTD-t. De ő meg is érdemli. Olyan lelkiismeretes, hogy az már néha sok. Ja és hogy mennyi múlik a menedzsmenten. Baris azt mondta, ha ő lenne a Maitre D', simán megadná nekem. Vagy ha tényleg a Paradise-ra kerülnék akkor szól a feleségének (aki ott F&B Manager) ''and she will take care of you''. De ez se garancia, mert a Staff Messben volt egy főnökünk aki benyomott Pavelt meg engem az itteni F&B-nél anno és nem lett semmi látszatja. Szóval így működik ez. A román fickóról meg annyi, hogy mindent ''a la carte'' csinál. Ő a ''procedure guy'' a hajón. Ki is vannak a románok akadva, hogy mi az hogy nem is beszélget velük. Vagy ha valaki ott van csak angolul szólal meg. És mi az hogy nem segít nekik. Nekünk. Nincs ezzel baj, ha ő ennyire korrekt szerintem. A paysanóim azért fortyognak mert azt látják, hogy általában ugyanazon nemzetiségű menedzsment segíti az ugyanazon nemzetiségű alattvalót. De sajnos Marian a ''procedure Maitre D'.

PS a promóciós gondolatokhoz: Most jött egy rendelet, hogy két-három hónapig blokkolnak minden promóciót, mert ezután nem a Maitre D' dönti el, hogy ki érdemes rá és ki nem, hanem az Office. Benne van a leveg

őben, hogy lent akarják tartani az embereket a szar melóra szar pénzért.

Szintén a fentiek margójára: Boris a Royal Caribbien-t

ől jött át a Carnivalhoz a barátnője miatt. A Royalnál sokkal többet kell dolgozni, sokkal szigorúbbak a szabályok, de sokkal szervezettebb, jobb a fizu és bármikor visszamenne. Ez a részleg a Carnivalnal elég nyögvenyelős és ha tudnák a velőt is kisajtolnák az emberből. Ezért van például az összes társaság máshova bejegyezve mint az Államokban. Panama, Bahamák... stb. Nem dolgoztathatnának többet mint heti bizonyos óraszám. A túlórákat kellene fizetniük, stb. De ez egy mocskos, zsivány, kapitalista kizsákmányoló banda. Mutassatok egy utolsó gethes céget ahol a szerencsétlen munkás kell megvegye a saját munkaruháját. Röhej. És a jövendő hajósoknak mondom: felejtsetek el minden idétlen tanfolyamot! Az égvilágon semmi szükség rá. Asztaltakarításhoz, koszos tányérok cipeléséhez és a fagyigép töltögetéséhez semmi végzettség nem kell. A hajón úgyse léphetsz egyik lépcsőfokról a másikra ha nem írsz bizonyos teszteket. Ha lekerülsz a Dining Roomba akkor megmutatják és csinálod. Nyomjátok az angolt. Ez a lényeg. A többi mese habbal.

A fent leírtak miatt nagyon sokan (f

őleg európaiak) váltanak pozíciót. Ez egyszerűen és olajozottan megy. Bemész az F&B Menedzserhez. Kitöltesz egy kérvényt és a következő szerződést máshol kezded. Tőlünk főleg a bárt választják. Nincs akkora nyomás, tisztább a munka, könnyebb és jobb az időbeosztás. Martin (kabintársam) már Bar College-os. Az elején vaciláltam de rájöttem, hogy nem. Meg lehet barátkozni ezzel sok zajjal, gőzzel, szaggal, mosogatólével. Perverz, de egy idő után teljesen normális. Plusz, hülyén hangzik de a gasztronómia jobban érdekel, mint idétlen koktélokkal futkorászni. A Bartender pozíció nem rossz, de az sem ilyen mű, jellegtelen, giccses és elcseszett helyen. Pl. egy jó kocsmában.... boldogan. Akár hobbiból is. (buta párhuzam, de az eszmei részét nem tudom elhanyagolni; színházat is csak akkor érdemes csinálni, ha érdemes; azt aztán főleg!!!) Hosszú távon nekem jobban tetszene Team Headwaiter lenni. Akkor már a pénz sem rossz és a meló is elviselhetőbb. A Lido-s ''food separation''-t viszont ők sem ússzák meg. Ezt a melót húsz évesen, egy jó társaságnál, négy-öt évig szerintem megéri csinálni. Az egyetemet utána is el lehet végezni.

Szintén a fentiekhez. Eddig azzal riogatták a Bar College-t, ha nem sikerül a vizsgájuk (hogy Bar Waiterek legyenek) mehetnek Bar Stewart-nak (

ő dobja ki az üres üvegeket meg a szemetet; a mosogató megfelelője; havi potom négyszázhatvan dollárért). Most azzal bíztatják a tanulásra, ha nem sikerül akkor Assistan Waiterek lesznek. Ebből is kitetszik milyen piedesztálon vagyunk a hajós társadalomban. Sebaj, esküszöm jólesik békaperspektívából szemlélni a világot. Tanulságos.

A Lidoban vagyok. Lassan két hete. A Lido a X. emelet a hajón. Ez az a hely ahol mindig lehet enni. A pizzázó az non stop, ezenkívül szendvicsbár és napi három-négy alkalommal büfé. Ez azt jelenti, hogy valaki mindig eszik a Lidoban. A mi feladatunk az asztalokat takarítani valamint állandóan feltöltve tartani a fagyigépet, a tányéros szekciót, a salátákat, stb. A Lidot mindenki utálja. Hét órán keresztül asztalokat takarítani... azért az fincsi. De akkor is jól jött már a váltás, mert a RS-b

ől már elegem volt. Olyan szinten volt elegem, hogy már gyűlöltem a vendégeket. Erre az is rátett, hogy már lassan több mint két hónapja voltam éjszakás. Takarítom éjszaka a folyosót és látom, hogy hozzák le a kaját a Lidoból. Ezt vagy megeszik vagy nem, de a tálcát, te kell eltakarítsd. És gyűlöletbeszédeket monologizáltam magamban. Vagy azt látom, hogy kinyílik egy ajtó, megjelenik egy nagy segg, aztán egy tálca és már tudod, hogy ezt neked kell összeszedned. Olyan válogatott átkokat és kínzásokat szórtam a fejére, hogy tudtam baj van, váltani kell. Fel is tettek a Lidoba. Ami szintén egy felemelő meló de mégis jól jött. A Lidos munkával az van, hogy első nap egy óra asztaltakarítás után elszállt az agyam. Második nap két óra kellett ehhez. Harmadik nap három. Utána megtanultam kikapcsolni, teljesen más dolgokon gondolkozni és csak gépiesen végezni a melót. Szóval tiszta pszichotréning ez az egész. Pavel három napja elment és most én végzem az ő munkáját. Az a feladatom, hogy mindig legyen elegendő tányér, pohár, csésze. Érdekesebb olyan szempontból, hogy sokat kell rohangálni és hamar elszalad az idő. Tegnap a Lido Assistant Maitre D'-je megdícsért, hogy milyen szuperül végzem a munkám. Martinnal nem volt megelégedve úgyhogy mától én végzem az ő feladatát. Arra vigyázni, hogy soha ne fogyjon ki a tea, kávé, dzsúsz, fagyi. Ilyen fagyizabáló társasággal ez egyáltalán nem könnyű. Ezt Péter is csinálta és legszívesebben már a fejüket verte volna bele a fagyigépbe. Pedig ő aztán a végtelenségig udvarias, előzékeny, jóindulatú meg mindenféle jó amit csak el lehet képzelni. Bármennyire is aranyosak a gyerekek, lehet őket utálni, csak mert imádják a fagylaltot.

Bármilyen nehéz és szar a meló, alapvet

ően jó a közérzetem. A RS utolsó napjaiban és a Lido elején voltak mindenféle mélypontjaim. Főleg amikor fáradt voltam. Azt hiszem most már ráálltam a pozitív vonalra és onnan nem mozdulok. Hiszen fél lábbal már otthon vagyok és ez jó érzés.

Lassan több mint másfél hónapja vagyok éjszakás. Már említettem ennek m

űszaknak a pozitív oldalait. Sajnos kiadták a tavaszi vakációt és nekünk befellegzett. Annyit kell rohangáljak, hogy az már nem normális. Eszembe jut Tyukodi nagyapám amikor az unokatestvéreimmel, Csabival és Olivérrel, keserítettük az életét a vakációban. ''Azt is fel kellett volna akasztani aki a vakációt kitalálta'' ilyenformán dühöngött mikor valemlyikünket hajkurászta az ostorral. Fent vagyunk a FB-on nyugodtabb körülmények között. http://www.facebook.com/home.php?#!/photo.php?pid=2352853&op=1&o=global&view=global&subj=766937921&id=766937921 Idén nyolcvanhárom éves, Isten éltesse!

Szóval visszatérve, ezek katasztrófák. Nem tudom, lehet, hogy csupán generációs különbségr

ől van szó... de ezek apám...az nem baj ha isznak, de ordítanak, rohangálnak és a legnagyobb probléma, hogy rendelnek. De mint az öngyilkos, úgy. Persze semmi borravaló, hisz egyetemisták. Na mindegy mert úgysincs sok időm hátra a RS-ben. Meg egyáltalán a hajón sincs sok időm hátra. Egy hónap plusz három hét. Én sem hiszem el, hogy hogy elröppent lassan hét hónap. Ezt még egyszer le fogom írni, csak nyolccal.

Ha minden igaz, jöv

ő héten már a Lidoban fogok szolgálni. Erről írok majd a maga idejében. Addigis egy jó sztori a RS-ből. Kiviszek egy rendelést, egy csaj nyit ajtót. Megkér, hogy tegyem a tálcát az asztalra. OK. Látom, hogy az ágyban van még egy csaj. Háttal fekszik az ajtónak, félig betakarózva. Amint tenném le a tálcát az asztalra, felül az ágyban, melltartó nélkül, hatalmas gyönyörűszép mellekkel. Azt hittem ott helyben leejtem a tálcát. Rámmosolyog és azt kérdezi: ''Isn't it true, that this is the sweetest thing u could get?'' Maximálisan egyetértettem. Ettől csak Pavelnek van jobb sztorija aki simán belebotlott a folyosón egy párba, amint a lehető legjobban érezték magukat.

Írtam arról, hogy a menedzsment nagy része horvát. Csak oda akarok ezzel kilyukadni, hogy itt sincs ám máshogy mint a szárazföldön. Ugynúgy m

űködnek a dolgok. Nem feltétlenül a kemény munkától függ, hogy kit léptetnek elő. Mióta az F&B Maneger horvát, három paysano lépett egyet a hajósszamárlétrán. Azért is vagyok egy kicsit megütközve, mert van egy lány akiről tudom, hogy nem sikerült csak másodszor a RS quiz-je. Amikor a RS-ben dolgozott, állandóan késett ezért visszaküldték a Staff Messbe. Akkor még én voltam a SM-ben a főnök. Állandóan késett, semmit nem csinált meg rendesen. Summa summárum a következő szerződést ő már Team Waitress-ként kezdi. Nagyon ritka az ilyen. Sok ilyen promóciós sztori van, tény, hogy itt sincs igazság. Akit kedvel a menedzsment vagy neadjisten paysano, az könnyebben lépdel. Szóval tetszik-nem tetszik, nyalni kell. Ezeket nem aranybetűkkel vésem kőbe, mert van rá ellenpélda is, én csak mondom amit látok.

Másik érdekes dolog. Ez kicsit nem idevág. Találkozom egy fotós csajjal, látom walesi, a name tag-je alapján. Na már ezen gondolkodtam, hogy miért nem United Kingdom (meg Scotland-es name tag-et is láttam). Mekkora autonómiájuk van ezeknek a területeknek, stb. Arról tudtam, hogy egyre er

ősebb az identitásuk, elszakadásról is pettyegettek valamit. Akkor Anglia annyival maradna kb. mint Szerbia. Legalábbis fílingben. Nézhetik, hogy mivé lettek. De kiderül, hogy a lány dél-afrikai. Ekkor végképp meg voltam zavarodva. No és kérdem, hogy hol születtél? Dél-Afrika. Hol éltél? Dél-Afrika. Miért walesi a name tag-ed? Mert a szüleim britt állampolgárok, hangzik a válasz. És te is britt állampolgár vagy csak úgy? Ja, csak úgy. Vagy hivatalból, mondhatta volna. Ugyanígy találkoztam egy belga name tag-es csajjal aki valójában szintén dél-afrikai. Amilyen az útleveled, olyan a name tag-ed. Namármost nekem az jutott eszembe, hogy ilyen alapon, pontosabban analógia alapján én miért nem lehetek magyar állampolgár, Transilvania-s name taggel Romániából? Ebből a gondolatmenetből gondolom rögtön kiderült, hogy csára húzok vagy hojszra az aktuális magyar politikai paletta alapján, de hát istenem... ez egy őszinte blog. Na... csak hogy egy kicsit politizáljak is. De csak egy kicsit. Ja még annyit a balkán viszonyokról, hogy gyönyörű látni, hogy a szerbek, horvátok, szlovének, macedónok, akik pár éve gyilkolták egymást, együtt isznak a Crew Barban, paysano-nak tekintik egymást, stb. A látszat csal. Mikor külön-külön elmélyedek valamelyikükkel egy-egy beszélgetésbe, kiderül, hogy a sérelem és az ellenszenv ilyen-olyan formája ott van ám...

Tengeribeteg lettem. Röhej, hogy lehúzok lassan hat hónapot és a hetedikben hányok, ha zavaros a tenger. Els

ő alkalommal a rossz borra fogtam amit előtte ittam. Második alkalommal nem volt mire fogni. Tény, hogy iszonyatosan mozgott a hajó. Talán a legjobban mióta itt vagyok. De akkor sem értem, mert amikor kirándulni mentem a kontinensre (ahol a képek készültek) akkor a motorcsónak tízszer ennyire ingott és még tele gyomorral se volt semmi bajom, miközben körülöttem zsinórban hánytak az emberek. Az az oka szerintem, hogy már lassan kezd elég lenni. Beszélgettem másokkal is és általában a hat hónap az a kritikus. Főleg ha fáradt vagy, akkor mindent és mindenkit utálsz. Aztán kipihened magad és lehet tovább vinni a rendeléseket fütyörészve. Na de visszatérve, amikor a nagy vihar volt kimentem a XI. emeleten az open deckre. Azt a szelet gyerekek!... Azt nem lehet leírni. Lenéztem és láttam amint a VII.-en, a Crew Bar open deck-jén átcsap a hullám. Nem semmi a látvány higgyétek el. És továbbra se tudtam szabadulni a gondolattól, hogy hogy viselkedhetett egy egyszerű vitorlás, motorok és stabilizátorok nélkül, valamint hogy bírták az emberek, ha mondjuk két-három napig szüntelen tombolt a vihar? Kalandfilmekből ugrik be a vihar utáni snitt amikor gyönyörűen süt a nap, csendes a tenger és a fedélzeten mindenki alszik.

Most egy kicsit félbe kellett hagyjam, mert kabininspekció volt. A security és a housekeeping lecsekkolja a kabinokat havonta egyszer. Nem szabad semmit megrongálni, nem szabad poharak valamint kaja legyen a kabinban stb. Az utolsó el

őtti kabinpartin, amin Viktor is részt vett (ő egy vendég volt a hajón, akiről írtam már), András, egy Photo Trainee-s gyerek ráírta a falra: '' Szarjunk sünt! Let's shit hedgehog! ''Kölcsey''. Ezt most meglátták (az előző kabininspekción nem vették észre és nekem nem volt szívem letörölni, mert nagyon tetszik; szép emlékek fűződnek hozzá, inspiratívnak találom, meg egyáltalán...) és közölték, hogy a következő kabininspekción ha itt találják akkor jelentve lesz. Nagyon ''megijedtem'', mondhatom. De ezen ne múljon, András művét a következő inspekcióig lemosom.

Régebbi sztori RS-ből. Sushi set up-om volt. Van a hajón egy Sushi Bar, oda a mi dolgunk mindent bekészíteni, (a kaján kívűl) és amikor bezár a bar, mindent elmosni és a helyére rakni. Említettem már, hogy az Assistant Waiter nem egy nagy szám a hajón. Már ami a pozíciókat illeti. A lényege a dolognak, hogy nem fűlt a fogam a négyszáz tányér elmosásához. Adtam a mosogatónak tizenöt dollárt és egy hétig minden nap elmosta a cuccokat. Én meg szépen fogtam magam és elmentem a Promenade Deckre (itt vannak a bárok, kaszinó, boltok) sétálni. Azon gondolkodtam közben, hogy mindennél lehet mélyebbre menni és mindentől van szarabb. Pontosabban ebben a szarban is amiben per pillanat vagyok, megengedhetem magamnak alkalomadtán, hogy úriember lehessek. Jó érzés volt.

Abszolváltam még egy kirándulást. Ez szintén Mexikó, kontinens. Xcaret. Ez egy geo-öko és még nemtudoménmilyen nemzeti park. Szép volt. Rengeteg állat a világ minden részéről. Ez érdekelt a legkevésbé, hiszen állatkertben voltam már nem egyszer. Egyébként se szeretem az állatkerteket. Nem hiszem, hogy tudjanak olyan tág ketrecet csinálni, hogy az a szerencsétlen állat jól érezze magát. Tudom... az állatok amelyek ott születnek, meg természetes környezet, meg miegymás... Valamiért egyszerűen viszolygok az állatkertektől. Persze imádom az állatokat. Az akváriumok viszont gyönyörűek voltak a korallokkal, a teknősnevelde és a fő attrakció a föld alatti folyó, amiben le lehetett csorogni az óceánba kb. másfél kilométeren keresztül. Fantasztikus volt. A másik szuper élményem ami szintén ide kötődik már gasztronóm jellegű. Cozumelben voltam egy-két vendéglőben, ahol jókat kajáltunk de össze se hasonlítható az xcaret-i büfévendéglővel ahol volt alkalmam kipróbálni az autentikus mexikói konyhát. Ámultam és bámultam valamint egyik gyönyörűségből a másikba estem, miközben kóstolgattam és természetesen nem tudtam mindent megkóstolni. Utólag Miamiban egy nicaraguai vendéglős elárulta, hogy a mexikói konyha az egyik leggazdagabb a világon, de ez egy másik történet. És miközben kajáltam, egy lovasbemutató folyt népviseletben, élőzenével úgy ahogy az kell. A dolog pikantériája igazi Tyukis. A végén fedeztem fel, hogy pár dollárom hibádzik. Ugyanis harminc dollárért kell venni jegyet és ezért annyit és azt lehet enni amennyi beléd fér. Nem baj gondoltam, fizetek kártyával. Csak amikor kerestem a kártyám jöttem rá, hogy még a hajón kitettem, mert minek az nekem, ha van kápé. Egy kis gyomorideg beárnyékolta a dolgokat de utólag így szép. És természetesen gyönyörűen megoldódott. Az biztos, hogy a pincért nem felejtem el amint azt mondja: ''Senor, let me speak with my manager'' (a manager-t spanyolosan manahernek ejtve). Az est fénypontján sajnos nem volt időnk részt venni. Egy hatalmas arénában több száz statisztával, korabeli jelmezekkel, lovakkal eljátsszák a maja történelmet a spanyolok bevonulásáig. A buszunk indult vissza, mert aztán a hajónk indult vissza. Csak a preludiumon vehettem részt. Nagyon klasszak voltak a jelmezek és most sajnáltam igazán, hogy nincs egy jobb fényképezőgépem, mert a félhomályban nem igazán sikerültek a szappantartómmal készült képeim. Nagyon okosan meglovagolták a mexikóiak turisztikai PR szempontból ezt a majás dolgot. Lehet érezni, hogy a turizmus az ország egyetlen mentőöve. Tudatosan építik ezt az iparágat. Ahol kikötöttünk (a kontinensen) egy nyüzsgő húszezres turistaparadicsomba botlottunk. Az idegenvezetőnk elmondta, hogy tizenöt évvel ezelőtt ez egy százötven lelket számláló halászfalu volt.

Csókok.