Az az érzésem, hogy itt kevesebb időm van írni mint a Carnivalnal. Lehet, hogy azóta sok idő eltelt és mindig az aktuális a szar, de most úgy érzem, hogy itt nehezebb az élet. Vagy legalábbis többet kell dolgozni. Kicsit elkezdtem utánaszámolni az óráknak. Általában a reggeli az három óra hossza, az ebéd úgyszintén. Ez együtt hat de sokszor kijön a hat és fél netán a hét. A vacsora az stabilan hat de Los Angeles előtt simán felmegy hat és félre. Ez barátok közt is minimum tizenkét – titenhárom óra naponta. Egy héten háromszor van offom, ami azt jelenti, hogy kimarad egy reggeli vagy egy vacsora. Ilyenkor kilenc órát dolgozunk, de gyakran felmegy ez is a tízre mert ilyenkor kicsit tovább kell maradni hisz elvégre off - os vagy. Azt mondják a többiek, hogy amíg ez a hajó a karib térséget járta, sokkal több volt az off. Átjöttünk nyugatra, több a sea day, automatikusan kevesebb az off és többet kell dolgozni.
Régebben a pincérek arra voltak kíváncsiak, hogy mennyi extra jön be, most boldogok vagyunk, ha mindenki kifizeti ami jár, a három dollárt per nap per személy. Ennyi jön az asszisztensnek, a pincérnek pedig négy. Szóval romlik a színvonal (ez egy kicsit hülyén hangzik az én számból három hónap után...; nem is gondolom maximálisan komolyan ), a nagycsaládosok szinte egyenként kevesebbet fizet. A gyerekeiket nem tekintik valós létező személynek, értük nem fizetnek. Négy cruisra visszamenőleg minden héten 50 – 100 $ -al kevesebbet csinálok mint amennyi járna. Azért mert mindig akad egy – két család aki kevesebbet fizet. Szóval a pénzügyi kalkulációimat valószínűleg újra kell gondoljam. Ezt még nem akarom elkiabálni, mert azért nem rossz ez a pénz, de tudjuk, hogy minden relatív (főleg a pénz mennyisége). Aki kifizeti ami jár annak megköszönöm, aki extrát ad, arra kedvesen meleg szívvel gondolok vissza, aki kevesebbet ad... na azt hagyjuk. Még egy kis sztori ehhez a témához. Utolsó este kis borítékokat kapunk, ezekben vagy egy kis bizonylat van vagy kápé. Akkor van bizonylat, ha a vendég a neked szánt összeget előzőleg befizette a recepción. Ezt az összeget kéthetente csekk formájában kapjuk meg amit aztán bármikor készpénzzé válthatunk a crew office – ban. Namármost a Macias család nekem öt dollárt adott a kis borítékban. Négy fő, egy hét, az nyolcvannégy akárhogy is számoljuk. Már vagy négy – öt hete Yokhey – val dolgozom. Egy filipino gyerek. Ügyes, gyors és nem stresszel vagy békétlenkedik ha valami nem úgy van. Yhokey – nak száznegyven volt a kis borítékban, tehát még extrát is kapott. Két dolog történhetett. Nekem százat szántak csak öt darab húszas bankjegy helyett öt darab egydollárost tettek, tévedésből. Vagy összecserélték a borítékokat (Server, Assistant Server, Head Server – írja mindegyik kis borítékon) és a nekem szánt összeget a Head Server – nek adták, Thomasnak. Neki nem feltűnő, hogy ez az összeg kicsit túl nagy. Megkérdeztem Thomast. Ő nem kapott ekkora összeget. Már tudunk ilyen esetről, hogy a Head Server lenyúlta a pincérek pénzét mert a vendégek bakiztak és összecserélték a borítékokat. A pincérem a kezét tette volna a tűzbe, hogy a Thomas lenyúlta a minimum nyolcvan dolláromat, ha nem a százat. Vagy... Néhány vendég már a kirándulás elején kifizeti a szervizdíjat. Ezek a vendégek szinte kivétel nélkül a Dining Room Manager vendégei. Vagyis ő a Head Serverük. Az étteremben ugyanis van két Head Server és egy Dining Room Manager. Fel vannak osztva az asztalok és mindegyik felel azért, hogy rend legyen a háza táján. Utoljára páldául két prepaid vendégünket simán kicseréltek. Egy latino anya két gyerekkel. Lerítt róluk a szerencsétlenség. Nem is fizettek. Szóval itt is megy a mismás meg a maffia mint mindenhol. Csak azért meséltem el, hogy lássátok, hogy mindenki a saját zsebét és érdekét nézi. Az egyetlen érték a szaros pénz. A világban sincs ez máshogy, de ott valahogy mégis meg tudod válogatni az embereidet. Itt erre nincs sok lehetőség, főleg emberanyag. Mióta hajózom Péter volt az egyetlen barátom. Még a legelső szerződésem alatt. A hajós életem nőjét még mindig nem találtam meg, valószínűleg nem is fogom és már nem is érdekel. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezekkel csajokkal. Nem nekem valók. Punktum.

Elég sok a már Amerikában élő ázsiai származású vendégünk. Főleg kínaiak. Nagyon érdekes ezeknek a családoknak a hangulata. Nem is tudom igazából megfogalmazni, de van valami sajátosan rájuk jellemző. Hajlamos az ember valamiért lenézni őket. Talán mert érzek egy kis infantilis aurát. Ez így nagyon durván hangzik. Inkább lehet, hogy nagyon szerények és alázatosak. Apropó, ők fizetnek. Legalábbis az én tapasztalatom ezt mutatta. Katonásan és derekasan az utolsó csecsemőért is. Mondtuk is, hogy az összes kínait nekünk adhatják. Ami a baj velük, hogy rettenetesen késve érkeznek és ha mondjuk egy tíz személyes társaságról beszélünk akkor biztosak lehetünk benne, hogy három személyenként csordogálnak. Viszont könnyű őket kiszolgálni. Nem igénylik a különösebb szervízt. Büfé. Nem zavarja őket, ha leves, előétel, saláta, főfogás, kávé, minden előttük van egyszerre, boldogok. Csakis így lehet behozni a késést. Amin nagyon jól szórakoztam az a fényképezkedési mániájuk. Miért van az, hogy az ázsiai embereknek nagyobb a fényképezési – fényképezkedési kedvük mint az átlagnak? Ezt észre lehet venni bármelyik nagyvárosban. Azon gondolkodtam amint elnéztem ezt a családot, hogy akár itt vannak, akár a Lánchídnál, ugyanúgy kattintgatnak mint az öngyilkosok. Sajnos nem tudtam megörökíteni amint a sok gyerek és a sok felnőtt szinte mindegyikük kisebb nagyobb gépet szorongatva, egymást össze – vissza kegyetlenül fényképezi.

Megvolt az első komolyabb kellemetlenségem is. Crew Drill. Ilyenkor egy vészhelyzetet szimulálnak és eljátsszuk, hogy mi van akkor ha nagy baj van. A legénységnek többnyire az a dolga, hogy mentőmellénnyel gyülekezzen egy megadott helyen és várjon amíg oltják a tüzet, vagy tömik a lyukat vagy tudom is én. Ha úgy alakítják a forgatókönyvet, hogy ne tudják a problémát megoldani, akkor fél – egy óra várakozás után felhangzik a megfelelő kürtjel, ami a hajó elhagyását jelenti. Crew Drill vége. Mindenki utálja mert borzalmasan unalmas és ha szabadod van akkor szopsz, mert ahelyett hogy valahol kint lébecolnál, a negyedik emeleten mentőmellényesen a tömegben tolongsz és vársz. No... Én is várok, beszélgetek Tibivel. Nagyon fáradt vagyok, a tenyerembe hajtom a fejem és lehúnyom a szemem. Húsz másodpercnél nem tartott tovább amikor valaki hirtelen elkéri a safety card – omat. Hirtelen mondom a számomat amit kívűlről kell tudni, mert ilyen esetben nem Tyukodi Szabolcs vagyok hanem 0682. Gondolom azért is, mert egy átlagos hajón harminc – negyven Putu, Made, és Wayan van. Szóval a csávó megismétli, hogy adjam oda a kártyámat. Odaadom. A fickó a safety officer volt, egy olasz majom. Délután kimegyek kajálni és mesélem a kollégáknak, hogy jártam. Na.. mondják, gyorsan menjek a bridge – re és nyaljak segget, kérjek elnézést és próbáljam meg visszakapni a kártyámat mielőtt elkezdődik a levelezgetés mert ebből még komoly baj lehet. Úgy is lett. Találkoztam délután a safety officerrel, megtörtént a nagy mea culpa, ő megnyugtatott, hogy nem lesz kellemetlenségem, a kártyát is vissza fogom kapni csak értesítenie kell a főnökömet. És elindultak az emailek. Nem tudom mi lesz a vége, de ezért W 2 – t is kaphatok. Az első baki szóbeli figyelmeztetés, a második írásos, a harmadik W 1 (warning), aztán W 2, aztán mész haza. Nekem ezért egyből W 2 – t adnának. Nem tudom, hol áll a dolog. Egy hete történt. De nem írok alá semmit, tanúm van rá, hogy nem aludtam (Tibi). Az értesítő e-mailben amit ez a szemét gnóm küldött az állt, hogy el voltam nyúlva és csak másodszori megszólításra reagáltam. A kurva anyját. Ilyen apróságokon meg lehet csúszni. Egy török srác munkába menet vitte a szemetét. Aznap változtatták meg a szeméttározó nyitvatartási időpontját, be volt zárva. Nem ment vissza a szobába, letette a folyosóra. Egy hét múlva egyből W 1. Valaki nem jelentette, hogy hasmenése van és úgy ment dolgozni. Összecsinálta magát meló közben, W 2. Itt nem viccelnek apám. Pillanatok alatt haza lehet menni, úgy hogy észre se veszed.

Hazamenetel... Szerződést hosszabítottam. Öt és félről, hat és félre. Június 21 a hivatalos hazamenetelem dátuma. Ez még változhat de lélekben ehhez a dátumhoz tartom magam. Valamelyik este álltam sorba a kenyérért (ez úgy hangzik mintha a közértben álltam volna) és bevillant, hogy még kb. százszor kell még itt állnom ugyanígy míg végre hazamehetek. Mindenki csóválta a fejét, hogy én bolond vagyok, hogy hosszabbítottam hisz az ambíció és a tendencia az a rövidítés. Nem akarok a végtelenségig hajózni. Három, max. négy szerződést szeretnék. Hosszabb szerződések, több pénz, kevesebb idő korban. Az én éveimre gondolok amikor korról beszélek. Szóval így spekulálok, aztán meglátjuk hogy hogy lesz...