A Lidoban vagyok. Lassan két hete. A Lido a X. emelet a hajón. Ez az a hely ahol mindig lehet enni. A pizzázó az non stop, ezenkívül szendvicsbár és napi három-négy alkalommal büfé. Ez azt jelenti, hogy valaki mindig eszik a Lidoban. A mi feladatunk az asztalokat takarítani valamint állandóan feltöltve tartani a fagyigépet, a tányéros szekciót, a salátákat, stb. A Lidot mindenki utálja. Hét órán keresztül asztalokat takarítani... azért az fincsi. De akkor is jól jött már a váltás, mert a RS-b

ől már elegem volt. Olyan szinten volt elegem, hogy már gyűlöltem a vendégeket. Erre az is rátett, hogy már lassan több mint két hónapja voltam éjszakás. Takarítom éjszaka a folyosót és látom, hogy hozzák le a kaját a Lidoból. Ezt vagy megeszik vagy nem, de a tálcát, te kell eltakarítsd. És gyűlöletbeszédeket monologizáltam magamban. Vagy azt látom, hogy kinyílik egy ajtó, megjelenik egy nagy segg, aztán egy tálca és már tudod, hogy ezt neked kell összeszedned. Olyan válogatott átkokat és kínzásokat szórtam a fejére, hogy tudtam baj van, váltani kell. Fel is tettek a Lidoba. Ami szintén egy felemelő meló de mégis jól jött. A Lidos munkával az van, hogy első nap egy óra asztaltakarítás után elszállt az agyam. Második nap két óra kellett ehhez. Harmadik nap három. Utána megtanultam kikapcsolni, teljesen más dolgokon gondolkozni és csak gépiesen végezni a melót. Szóval tiszta pszichotréning ez az egész. Pavel három napja elment és most én végzem az ő munkáját. Az a feladatom, hogy mindig legyen elegendő tányér, pohár, csésze. Érdekesebb olyan szempontból, hogy sokat kell rohangálni és hamar elszalad az idő. Tegnap a Lido Assistant Maitre D'-je megdícsért, hogy milyen szuperül végzem a munkám. Martinnal nem volt megelégedve úgyhogy mától én végzem az ő feladatát. Arra vigyázni, hogy soha ne fogyjon ki a tea, kávé, dzsúsz, fagyi. Ilyen fagyizabáló társasággal ez egyáltalán nem könnyű. Ezt Péter is csinálta és legszívesebben már a fejüket verte volna bele a fagyigépbe. Pedig ő aztán a végtelenségig udvarias, előzékeny, jóindulatú meg mindenféle jó amit csak el lehet képzelni. Bármennyire is aranyosak a gyerekek, lehet őket utálni, csak mert imádják a fagylaltot.

Bármilyen nehéz és szar a meló, alapvet

ően jó a közérzetem. A RS utolsó napjaiban és a Lido elején voltak mindenféle mélypontjaim. Főleg amikor fáradt voltam. Azt hiszem most már ráálltam a pozitív vonalra és onnan nem mozdulok. Hiszen fél lábbal már otthon vagyok és ez jó érzés.

Lassan több mint másfél hónapja vagyok éjszakás. Már említettem ennek m

űszaknak a pozitív oldalait. Sajnos kiadták a tavaszi vakációt és nekünk befellegzett. Annyit kell rohangáljak, hogy az már nem normális. Eszembe jut Tyukodi nagyapám amikor az unokatestvéreimmel, Csabival és Olivérrel, keserítettük az életét a vakációban. ''Azt is fel kellett volna akasztani aki a vakációt kitalálta'' ilyenformán dühöngött mikor valemlyikünket hajkurászta az ostorral. Fent vagyunk a FB-on nyugodtabb körülmények között. http://www.facebook.com/home.php?#!/photo.php?pid=2352853&op=1&o=global&view=global&subj=766937921&id=766937921 Idén nyolcvanhárom éves, Isten éltesse!

Szóval visszatérve, ezek katasztrófák. Nem tudom, lehet, hogy csupán generációs különbségr

ől van szó... de ezek apám...az nem baj ha isznak, de ordítanak, rohangálnak és a legnagyobb probléma, hogy rendelnek. De mint az öngyilkos, úgy. Persze semmi borravaló, hisz egyetemisták. Na mindegy mert úgysincs sok időm hátra a RS-ben. Meg egyáltalán a hajón sincs sok időm hátra. Egy hónap plusz három hét. Én sem hiszem el, hogy hogy elröppent lassan hét hónap. Ezt még egyszer le fogom írni, csak nyolccal.

Ha minden igaz, jöv

ő héten már a Lidoban fogok szolgálni. Erről írok majd a maga idejében. Addigis egy jó sztori a RS-ből. Kiviszek egy rendelést, egy csaj nyit ajtót. Megkér, hogy tegyem a tálcát az asztalra. OK. Látom, hogy az ágyban van még egy csaj. Háttal fekszik az ajtónak, félig betakarózva. Amint tenném le a tálcát az asztalra, felül az ágyban, melltartó nélkül, hatalmas gyönyörűszép mellekkel. Azt hittem ott helyben leejtem a tálcát. Rámmosolyog és azt kérdezi: ''Isn't it true, that this is the sweetest thing u could get?'' Maximálisan egyetértettem. Ettől csak Pavelnek van jobb sztorija aki simán belebotlott a folyosón egy párba, amint a lehető legjobban érezték magukat.

Írtam arról, hogy a menedzsment nagy része horvát. Csak oda akarok ezzel kilyukadni, hogy itt sincs ám máshogy mint a szárazföldön. Ugynúgy m

űködnek a dolgok. Nem feltétlenül a kemény munkától függ, hogy kit léptetnek elő. Mióta az F&B Maneger horvát, három paysano lépett egyet a hajósszamárlétrán. Azért is vagyok egy kicsit megütközve, mert van egy lány akiről tudom, hogy nem sikerült csak másodszor a RS quiz-je. Amikor a RS-ben dolgozott, állandóan késett ezért visszaküldték a Staff Messbe. Akkor még én voltam a SM-ben a főnök. Állandóan késett, semmit nem csinált meg rendesen. Summa summárum a következő szerződést ő már Team Waitress-ként kezdi. Nagyon ritka az ilyen. Sok ilyen promóciós sztori van, tény, hogy itt sincs igazság. Akit kedvel a menedzsment vagy neadjisten paysano, az könnyebben lépdel. Szóval tetszik-nem tetszik, nyalni kell. Ezeket nem aranybetűkkel vésem kőbe, mert van rá ellenpélda is, én csak mondom amit látok.

Másik érdekes dolog. Ez kicsit nem idevág. Találkozom egy fotós csajjal, látom walesi, a name tag-je alapján. Na már ezen gondolkodtam, hogy miért nem United Kingdom (meg Scotland-es name tag-et is láttam). Mekkora autonómiájuk van ezeknek a területeknek, stb. Arról tudtam, hogy egyre er

ősebb az identitásuk, elszakadásról is pettyegettek valamit. Akkor Anglia annyival maradna kb. mint Szerbia. Legalábbis fílingben. Nézhetik, hogy mivé lettek. De kiderül, hogy a lány dél-afrikai. Ekkor végképp meg voltam zavarodva. No és kérdem, hogy hol születtél? Dél-Afrika. Hol éltél? Dél-Afrika. Miért walesi a name tag-ed? Mert a szüleim britt állampolgárok, hangzik a válasz. És te is britt állampolgár vagy csak úgy? Ja, csak úgy. Vagy hivatalból, mondhatta volna. Ugyanígy találkoztam egy belga name tag-es csajjal aki valójában szintén dél-afrikai. Amilyen az útleveled, olyan a name tag-ed. Namármost nekem az jutott eszembe, hogy ilyen alapon, pontosabban analógia alapján én miért nem lehetek magyar állampolgár, Transilvania-s name taggel Romániából? Ebből a gondolatmenetből gondolom rögtön kiderült, hogy csára húzok vagy hojszra az aktuális magyar politikai paletta alapján, de hát istenem... ez egy őszinte blog. Na... csak hogy egy kicsit politizáljak is. De csak egy kicsit. Ja még annyit a balkán viszonyokról, hogy gyönyörű látni, hogy a szerbek, horvátok, szlovének, macedónok, akik pár éve gyilkolták egymást, együtt isznak a Crew Barban, paysano-nak tekintik egymást, stb. A látszat csal. Mikor külön-külön elmélyedek valamelyikükkel egy-egy beszélgetésbe, kiderül, hogy a sérelem és az ellenszenv ilyen-olyan formája ott van ám...

Tengeribeteg lettem. Röhej, hogy lehúzok lassan hat hónapot és a hetedikben hányok, ha zavaros a tenger. Els

ő alkalommal a rossz borra fogtam amit előtte ittam. Második alkalommal nem volt mire fogni. Tény, hogy iszonyatosan mozgott a hajó. Talán a legjobban mióta itt vagyok. De akkor sem értem, mert amikor kirándulni mentem a kontinensre (ahol a képek készültek) akkor a motorcsónak tízszer ennyire ingott és még tele gyomorral se volt semmi bajom, miközben körülöttem zsinórban hánytak az emberek. Az az oka szerintem, hogy már lassan kezd elég lenni. Beszélgettem másokkal is és általában a hat hónap az a kritikus. Főleg ha fáradt vagy, akkor mindent és mindenkit utálsz. Aztán kipihened magad és lehet tovább vinni a rendeléseket fütyörészve. Na de visszatérve, amikor a nagy vihar volt kimentem a XI. emeleten az open deckre. Azt a szelet gyerekek!... Azt nem lehet leírni. Lenéztem és láttam amint a VII.-en, a Crew Bar open deck-jén átcsap a hullám. Nem semmi a látvány higgyétek el. És továbbra se tudtam szabadulni a gondolattól, hogy hogy viselkedhetett egy egyszerű vitorlás, motorok és stabilizátorok nélkül, valamint hogy bírták az emberek, ha mondjuk két-három napig szüntelen tombolt a vihar? Kalandfilmekből ugrik be a vihar utáni snitt amikor gyönyörűen süt a nap, csendes a tenger és a fedélzeten mindenki alszik.

Most egy kicsit félbe kellett hagyjam, mert kabininspekció volt. A security és a housekeeping lecsekkolja a kabinokat havonta egyszer. Nem szabad semmit megrongálni, nem szabad poharak valamint kaja legyen a kabinban stb. Az utolsó el

őtti kabinpartin, amin Viktor is részt vett (ő egy vendég volt a hajón, akiről írtam már), András, egy Photo Trainee-s gyerek ráírta a falra: '' Szarjunk sünt! Let's shit hedgehog! ''Kölcsey''. Ezt most meglátták (az előző kabininspekción nem vették észre és nekem nem volt szívem letörölni, mert nagyon tetszik; szép emlékek fűződnek hozzá, inspiratívnak találom, meg egyáltalán...) és közölték, hogy a következő kabininspekción ha itt találják akkor jelentve lesz. Nagyon ''megijedtem'', mondhatom. De ezen ne múljon, András művét a következő inspekcióig lemosom.

Régebbi sztori RS-ből. Sushi set up-om volt. Van a hajón egy Sushi Bar, oda a mi dolgunk mindent bekészíteni, (a kaján kívűl) és amikor bezár a bar, mindent elmosni és a helyére rakni. Említettem már, hogy az Assistant Waiter nem egy nagy szám a hajón. Már ami a pozíciókat illeti. A lényege a dolognak, hogy nem fűlt a fogam a négyszáz tányér elmosásához. Adtam a mosogatónak tizenöt dollárt és egy hétig minden nap elmosta a cuccokat. Én meg szépen fogtam magam és elmentem a Promenade Deckre (itt vannak a bárok, kaszinó, boltok) sétálni. Azon gondolkodtam közben, hogy mindennél lehet mélyebbre menni és mindentől van szarabb. Pontosabban ebben a szarban is amiben per pillanat vagyok, megengedhetem magamnak alkalomadtán, hogy úriember lehessek. Jó érzés volt.

Abszolváltam még egy kirándulást. Ez szintén Mexikó, kontinens. Xcaret. Ez egy geo-öko és még nemtudoménmilyen nemzeti park. Szép volt. Rengeteg állat a világ minden részéről. Ez érdekelt a legkevésbé, hiszen állatkertben voltam már nem egyszer. Egyébként se szeretem az állatkerteket. Nem hiszem, hogy tudjanak olyan tág ketrecet csinálni, hogy az a szerencsétlen állat jól érezze magát. Tudom... az állatok amelyek ott születnek, meg természetes környezet, meg miegymás... Valamiért egyszerűen viszolygok az állatkertektől. Persze imádom az állatokat. Az akváriumok viszont gyönyörűek voltak a korallokkal, a teknősnevelde és a fő attrakció a föld alatti folyó, amiben le lehetett csorogni az óceánba kb. másfél kilométeren keresztül. Fantasztikus volt. A másik szuper élményem ami szintén ide kötődik már gasztronóm jellegű. Cozumelben voltam egy-két vendéglőben, ahol jókat kajáltunk de össze se hasonlítható az xcaret-i büfévendéglővel ahol volt alkalmam kipróbálni az autentikus mexikói konyhát. Ámultam és bámultam valamint egyik gyönyörűségből a másikba estem, miközben kóstolgattam és természetesen nem tudtam mindent megkóstolni. Utólag Miamiban egy nicaraguai vendéglős elárulta, hogy a mexikói konyha az egyik leggazdagabb a világon, de ez egy másik történet. És miközben kajáltam, egy lovasbemutató folyt népviseletben, élőzenével úgy ahogy az kell. A dolog pikantériája igazi Tyukis. A végén fedeztem fel, hogy pár dollárom hibádzik. Ugyanis harminc dollárért kell venni jegyet és ezért annyit és azt lehet enni amennyi beléd fér. Nem baj gondoltam, fizetek kártyával. Csak amikor kerestem a kártyám jöttem rá, hogy még a hajón kitettem, mert minek az nekem, ha van kápé. Egy kis gyomorideg beárnyékolta a dolgokat de utólag így szép. És természetesen gyönyörűen megoldódott. Az biztos, hogy a pincért nem felejtem el amint azt mondja: ''Senor, let me speak with my manager'' (a manager-t spanyolosan manahernek ejtve). Az est fénypontján sajnos nem volt időnk részt venni. Egy hatalmas arénában több száz statisztával, korabeli jelmezekkel, lovakkal eljátsszák a maja történelmet a spanyolok bevonulásáig. A buszunk indult vissza, mert aztán a hajónk indult vissza. Csak a preludiumon vehettem részt. Nagyon klasszak voltak a jelmezek és most sajnáltam igazán, hogy nincs egy jobb fényképezőgépem, mert a félhomályban nem igazán sikerültek a szappantartómmal készült képeim. Nagyon okosan meglovagolták a mexikóiak turisztikai PR szempontból ezt a majás dolgot. Lehet érezni, hogy a turizmus az ország egyetlen mentőöve. Tudatosan építik ezt az iparágat. Ahol kikötöttünk (a kontinensen) egy nyüzsgő húszezres turistaparadicsomba botlottunk. Az idegenvezetőnk elmondta, hogy tizenöt évvel ezelőtt ez egy százötven lelket számláló halászfalu volt.

Csókok.

Tengeribeteg lettem. Röhej, hogy lehúzok lassan hat hónapot és a hetedikben hányok, ha zavaros a tenger. Első alkalommal a rossz borra fogtam amit előtte ittam. Második alkalommal nem volt mire fogni. Tény, hogy iszonyatosan mozgott a hajó. Talán a legjobban mióta itt vagyok. De akkor sem értem, mert amikor kirándulni mentem a kontinensre (ahol a képek készültek) akkor a motorcsónak tízszer ennyire ingott és még tele gyomorral se volt semmi bajom, miközben körülöttem zsinórban hánytak az emberek. Az az oka szerintem, hogy már lassan kezd elég lenni. Beszélgettem másokkal is és általában a hat hónap az a kritikus. Főleg ha fáradt vagy, akkor mindent és mindenkit utálsz. Aztán kipihened magad és lehet tovább vinni a rendeléseket fütyörészve. Na de visszatérve, amikor a nagy vihar volt kimentem a XI. emeleten az open deckre. Azt a szelet gyerekek!... Azt nem lehet leírni. Lenéztem és láttam amint a VII.-en, a Crew Bar open deck-jén átcsap a hullám. Nem semmi a látvány higgyétek el. És továbbra se tudtam szabadulni a gondolattól, hogy hogy viselkedhetett egy egyszerű vitorlás, motorok és stabilizátorok nélkül, valamint hogy bírták az emberek, ha mondjuk két-három napig szüntelen tombolt a vihar? Kalandfilmekből ugrik be a vihar utáni snitt amikor gyönyörűen süt a nap, csendes a tenger és a fedélzeten mindenki alszik.

Most egy kicsit félbe kellett hagyjam, mert kabininspekció volt. A security és a housekeeping lecsekkolja a kabinokat havonta egyszer. Nem szabad semmit megrongálni, nem szabad poharak valamint kaja legyen a kabinban stb. Az utolsó előtti kabinpartin, amin Viktor is részt vett (ő egy vendég volt a hajón, akiről írtam már), András, egy Photo Trainee-s gyerek ráírta a falra: '' Szarjunk sünt! Let's shit hedgehog! ''Kölcsey''. Ezt most meglátták (az előző kabininspekción nem vették észre és nekem nem volt szívem letörölni, mert nagyon tetszik; szép emlékek fűződnek hozzá, inspiratívnak találom, meg egyáltalán...) és közölték, hogy a következő kabininspekción ha itt találják akkor jelentve lesz. Nagyon ''megijedtem'', mondhatom. De ezen ne múljon, András művét a következő inspekcióig lemosom.

Régebbi sztori RS-ből. Sushi set up-om volt. Van a hajón egy Sushi Bar, oda a mi dolgunk mindent bekészíteni, (a kaján kívűl) és amikor bezár a bar, mindent elmosni és a helyére rakni. Említettem már, hogy az Assistant Waiter nem egy nagy szám a hajón. Már ami a pozíciókat illeti. A lényege a dolognak, hogy nem fűlt a fogam a négyszáz tányér elmosásához. Adtam a mosogatónak tizenöt dollárt és egy hétig minden nap elmosta a cuccokat. Én meg szépen fogtam magam és elmentem a Promenade Deckre (itt vannak a bárok, kaszinó, boltok) sétálni. Azon gondolkodtam közben, hogy mindennél lehet mélyebbre menni és mindentől van szarabb. Pontosabban ebben a szarban is amiben per pillanat vagyok, megengedhetem magamnak alkalomadtán, hogy úriember lehessek. Jó érzés volt.

Abszolváltam még egy kirándulást. Ez szintén Mexikó, kontinens. Xcaret. Ez egy geo-öko és még nemtudoménmilyen nemzeti park. Szép volt. Rengeteg állat a világ minden részéről. Ez érdekelt a legkevésbé, hiszen állatkertben voltam már nem egyszer. Egyébként se szeretem az állatkerteket. Nem hiszem, hogy tudjanak olyan tág ketrecet csinálni, hogy az a szerencsétlen állat jól érezze magát. Tudom... az állatok amelyek ott születnek, meg természetes környezet, meg miegymás... Valamiértegyszerűen viszolygokaz állatkertektől. Persze imádom az állatokat. Az akváriumok viszont gyönyörűek voltak a korallokkal, a teknősnevelde és a fő attrakció a föld alatti folyó, amiben le lehetett csorogni az óceánba kb. másfél kilométeren keresztül. Fantasztikus volt. A másik szuper élményem ami szintén ide kötődik már gasztronóm jellegű. Cozumelben voltam egy-két vendéglőben, ahol jókat kajáltunk de össze se hasonlítható az xcaret-i büfévendéglővel ahol volt alkalmam kipróbálni az autentikus mexikói konyhát. Ámultam és bámultam valamint egyik gyönyörűségből a másikba estem, miközben kóstolgattam és természetesen nem tudtam mindent megkóstolni. Utólag Miamiban egy nicaraguai vendéglős elárulta, hogy a mexikói konyha az egyik leggazdagabb a világon, de ez egy másik történet. És miközben kajáltam, egy lovasbemutató folyt népviseletben, élőzenével úgy ahogy az kell. A dolog pikantériája igazi Tyukis. A végén fedeztem fel, hogy pár dollárom hibádzik. Ugyanis harminc dollárért kell venni jegyet és ezért annyit és azt lehet enni amennyi beléd fér. Nem baj gondoltam, fizetek kártyával. Csak amikor kerestem a kártyám jöttem rá, hogy még a hajón kitettem, mert minek az nekem, ha van kápé. Egy kis gyomorideg beárnyékolta a dolgokat de utólag így szép. És természetesen gyönyörűen megoldódott. Az biztos, hogy a pincért nem felejtem el amint azt mondja: ''Signor, let me speak with my manager'' (a manager-t spanyolosan manahernek ejtve). Az est fénypontján sajnos nem volt időnk részt venni. Egy hatalmas arénában több száz statisztával, korabeli jelmezekkel, lovakkal eljátsszák a maja történelmet a spanyolok bevonulásáig. A buszunk indult vissza, mert aztán a hajónk indult vissza. Csak a preludiumon vehettem részt. Nagyon klasszak voltak a jelmezek és most sajnáltam igazán, hogy nincs egy jobb fényképezőgépem, mert a félhomályban nem igazán sikerültek a szappantartómmal készült képeim. Nagyon okosan meglovagolták a mexikóiak turisztikai PR szempontból ezt a majás dolgot. Lehet érezni, hogy a turizmus az ország egyetlen mentőöve. Tudatosan építik ezt az iparágat. Ahol kikötöttünk (a kontinensen) egy nyüzsgő húszezres turistaparadicsomba botlottunk. Az idegenvezetőnk elmondta, hogy tizenöt évvel ezelőtt ez egy százötven lelket számláló halászfalu volt.

Csókok.