A Dining Room... Szóval benne vagyok a tutiban. Gyakorlatilag ezért szopják az emberek végig ezt a hét-nyolc hónapot, hogy itt dolgozzanak és keressék a pénzt. A rendszer nagyjából a következ

ő: Említettem már, hogy két étterem van a hajón (Spirit, Pride). Ezek fel vannak osztva ''station''-ekre. Egy stationben kb. húsz-huszonöt ember kajál. Ezt a húsz-huszonöt embert szolgálja ki a főpincér (Team Headwaiter) és a pincér (Team Waiter). Két ''seating'' van (18.00 h és 20.15), ami azt jelenti, hogy mindenkit ellátunk, újraterítünk és aztán megint mindenkit ellátunk. Legkésőbb este tizenegyig általában mindennek vége. Azt hiszem ez a legjobb eddig. Az idő gyorsan telik és azt csinálod lényegében amiért jöttél (a nap többi részében a Lidoban dolgozol annyit, hogy kijöjjön a napi tíz-tizenkét órád). Szóval élvezem a Dining Room-ot és itt ragad rám valami abból, hogy hogy is kell igazából felszolgálni. Meg kell vallanom, hogy az első négy öt napban nagyon el voltam veszve. Azt se tudtam hány hét két hét. Kb. öt nap kellett, hogy megint azt érezzem, hogy van tököm. Persze hibáztam is bőven. Nagyon sok múlott a Head Waiteremen aki egy nagyon öreg haiti származású (de már amerikai) pincér. Teljesen szétszórt, lassú, pánikolós, sürgetős idős bácsi (főleg fejben lassú a rendelések összeadásánál). Nem tudtam rá haragudni mert nagyon jóindulatú fickó, csak bosszankodtam, mert mindig mi voltunk mindennel az utolsók. És semmit nem magyarázott, hogy mit hogyan kell csinálni. Szóval meg voltam áldva rendesen az első főpincéremmel. Tudtam hogy ebben az a jó, hogy ettől rosszabb nem lehet. És ez is valami. Aztán megszoktuk egymást. Én is megtanultam, hogy mi a dolgom és kicsit jobban ment az ipar, de éreztem, hogy valami nem stimmel és ez nem az igazi. Hálistennek két hét után áthelyeztek a másik Dining Roomba egy másik Headwaiterhez. Edgardhoz Panamából. Jól éreztem, hogy jobb lent kezdeni ahonnan csak felfele lehet menni. Ez a fickó összeszedett ügyes és profi. Szinte mindig elsőnek végzünk, nincs pánik, rohanás és főleg gyomorideg hogy minden jól menjen. És nem az van, hogy várom, hogy legyen már vége ennek az estének. Sőt még tanulok is. Ugye mennyi minden múlik a rendezőn? És már megint a színháznál tartunk. Ez tisztára olyan. Mondom: Jövünk ötre, hogy bekészítsük a kellékeket (hatkor ugye kezdődik az előadás) (a kellékek a vizeskancsók, a kenyér, a vaj, a tejszín, a kávé). Mellesleg megborotválkozva jelmezben kezdjük az előkészületeket. Hatkor kezdődik az első felvonás (amit ugye seatingnek mondunk). Utána tizenöt-húsz perc szünet és kezdődik a második őrület. A második felvonás végén mindent eltakarítunk, visszatesszük a dolgokat a kelléktárba (vagy eldobjuk esetleg megesszük főleg hogy többnyire fogyókellékekkel dolgozunk). A különbség annyi, hogy többnyire jelmezben sörözünk a büfében és csak utána jön az átöltözés meg a zuhany. Az előadásban van egy előadóművészeti betét. Erről írtam a blog elején, hogy a pincérek minden este kell énekeljenek meg táncoljanak. Ennek most részese lettem Borzasztó. Mintha a fogamat húznák kábé olyan érzéssel idétlenkedek. Emlékeztek az elején a ''Szabin nőket'' hoztam fel példának. Dettó. Egyetlen este klassz, amikor mindenki körbesétálva lobogtatja a hangedlijét, a vendégek is a kendőjüket, szól valami olasz sláger és érzem, hogy itt valami történik. Amerre a szem ellát az étteremben csupa lobogófehér kendő. Ez ok. A másik borzalmas dolog a szülinapi köszöntés. Kis tortával vagy süteménnyel és gyetyával két-három pincér körbeállja az ünnepeltet és ordítják ahogy a torkukon kifér a ''Happy Birthday''-t. Ami még borzalmasabb, hogy ezeknek az idióta amerikaiaknak tetszik. Sőt, kérik. Ha ez én születésnapomon valaki ilyen ordenáré módon üvöltene, kupánvágnám. Megint ami jó: végigettem a menüt. Mindent kipróbáltam. A steak ötféleképp átsütött fajtáját, most már tudom hogy kell enni a homárt, rák, kacsamell... Nagyon jó a kaja én meg nagyon szeretem a hasamat. A második seatingnél kihozom a konyhából az az extra adagot amit magamnak szánok. Eldugom, és a Crew Messben vagy az étteremben takarítás után megeszem. Szabályellenes, de ezen kevés tiltott privilégiumunk van. Nekünk pincéreknek. Találkoztam egy színésszel. Az apja görög, az anyja román származású (vagy fordítva) de ő már Amerikában született. Nagyon sok közös témánk lett volna, ha nem kellett volna annyira rohanni. A fia is színész lett (igazából innen sűrűsödött a beszélgetés), de most más szakmát tanul mert ezzel éhen lehet halni. Még amikor a Lidoban dolgoztam, találkoztam egy svéd származású szintén Amerikában élő színésznővel. Olyan harmincöt-harmincnyolc körül lehetett és huszonnyolc évesen jött el New Yorkba színésziskolába (azelőtt Londonban tanult).Valamiért kiszúrtam mert nagyon magányosnak tűnt. Kicsit beszélgettünk aztán kiderült, hogy mivel foglalkozik. Foglalkozott pontosabban, mert azt is elmondta, hogy amikor hiányzik a színpad akkor beteszi a felvételeit. Valami nem volt ok a csajjal. Most már biztos vagyok benne (főleg hogy valami másba is belekóstoltam egy kicsit), hogy sikerült a világ legnehezebb szakmáját választanom. Tíz nap.

Csak egy új felvétel bejelentése ez a bejegyzés. Youtube, tyukisz profil, ''Nu stiu''... Szerintem fog tetszeni. Üdv, Két hét...

Igazatok van... Lehet elvetettem a sulykot és egy kicsit túl bebonyolítottam a dolgokat a promóciós fejtegetéssel. Bocs.
Amikor nem olyan zsúfolt a Lido, akkor van alkalom egy-két vendéggel beszélgetni. Érdekes emberekkel lehet találkozni. Például találkoztam egy nyugdíjazott kanadai sportorvossal aki büszkén ecsetelte (mikor látta, hogy Romániából vagyok), hogy élőben látta Nadia Comanecinek a legendás gyakorlatát a montreali olimpián; a New Jersey-i reptér (az AEÁ második legforgalmasabb reptere) igazgatójával; egy kubai származású, amerikai légierőparancsnok (utálja Che Guevara-t és főleg, hogy mítoszt csináltak belőle; szerinte egy utolsó terrorista; számára az Államok az amerikai álom lehetősége amivel tudott is élni). Ezek érdekes emberek, érdekes beszélgetések. Természetesen mint mindenhol, itt is rengeteg a tapló, de lehet szelektálni.
Volt egy legendás indiai esküvő a hajón, amit meg kell említenem. Már Amerikában élő indiai gyámántkereskedők csemetéi mondták ki a boldogító igent. Állítólag a lánynak az apja benne van az amerikai leggazdagabb emberek Top 100-as listájában. Négyszáz embernek ő fizette a kirándulást, a nassaui Atlantis Hotelben az esküvői mulatság és busás borravalók mindenfele (nekem is jutott szerényke tíz dollár, mert a nagygypapa tolószékét én toltam be a hajóra). A szertartás alatt (menyasszonybúcsúztató meg mindenféle búcsúztató) nekünk kellett szervíroznunk a rákkoktélt, meg szusit meg a fittyfene tudja mi mindent. Szerintem a vendégeknek már elegük volt mindenből, alig ettek valamit. Az egész méregdrága gasztronómiai kütyüt, úgy ahogy van kidobták. Egyenesen mintha egy bollywoodi filmforgatásba csöppentem volna. Ja... és az indiai nők gyönyörűek.
Annyit rohangáltam az utóbbi időben, hogy fájtak a lábaim. Egyszerűen nem tudták magukat kipihenni. Van egy indonéz kolléga aki bíztatott, hogy megmasszírozza és van hozzá olaja amit otthonról hozott. OK mondtam. Majd elhaltam amikor mutatja az olajat és azt látom, hogy (figyelj Anita!): Cajuput. Patika, Patikusné, fogfájás... Gőzöm se lehetett, hogy hol köszönt majd vissza a Cajuput olaj. Vannak még a hajón emberkék akik kedvezményesen (kb. húsz dollár) masszíroznak. Ezek nem is a Spa részlegben dolgoznak. Van például egy indonéz hentes aki otthon masszásterapeuta de egyszerűen azt mondta, hogy neki nincs kedve ezeket az embereket masszírozgatni. Állítólag nagyon jó. Mielőtt hazamegyek egyeztetek vele egy időpontot.
Lasan mindent a hazamenetelhez kötök. Max négyszer kell addig mosnom és a mosóporom is elég lesz. Csekélyke három hetecske. Se. A Cajuput olaj és a többi színházi párhuzamhoz van egy jobb sztorim vagy hasonlatom, de az egy másik bejegyzéshez kötődik, mert időközben a Dining Roomban dolgozom.

Hivatalosan is megvan a hazautazásom dátuma. Május 7. Van a hajónak egy információs központja amit MSA-nek hívnak. Minden ügyes-bajos dologgal oda kell menni. Ha ki van írva a neved a listára akkor veheted is meg a jegyet. Ezt a dátumot eddig is tudtam mert meglestük a RS infós bázisában, de ez tudjátok elyan mint a szereposztás. Amíg nincs kitéve addig nem hivatalos. A lényeg, hogy már ki is fizettem a jegyet és ha Isten is segít egy frankfurti pisiszünettel nyolcadikán már Budapesten landolok. Ja... és nem csak a hazameneteled dátuma van kiírva, hanem a visszajöveteledé, meg a következ

ő hajód is. Az enyém júl. 16. és Paradise. Ne kérdezzétek, hogy visszajövök-e vagy sem. Csak akkor kapod meg a következő szerződést, ha retúr jegyet veszel. Ez a garancia a cégnek, hogy visszajössz. Én retúrjegyet vettem, mert a második szerződésnél lehet igényelni a tíz éves túristavizumot (B2). Nekem most tranzit van (C1D). Eddig azt mondtam, hogy ha biztosra veszem, hogy a második szerződést promócióval kezdem, akkor elgondolkodom, hogy visszajöjjek-e vagy sem (ha visszajövök-ha nem, nem szakad le az útlevelem a vízumtól; ezért vettem retúr jegyet).

Nahát ez a promóciós dolog ez egy külön sztori. Err

ől rengeteget lehetne írni. Mindenki, aki legalábbis ebben a szekcióban (Restaurant Service) dolgozik, erre hajt. Egyértelmű, dupla pénz. Rengeteg a különböző történet. Ki hogy kapta meg, milyen előfeltételek, szolgáltatások (amiket én promóciós díványnak nevezek), szóval ezer verzió. A lényeg, hogy a menedzsment kell bírjon. Ez a legfontosabb. Hogy hogy dolgozol az a következő fázis. Valamennyire összefügg azért. A másik, hogy állítólag meg kell érte harcolni és allandóan kell követelőzni, kérni, könyörögni, stb. A lényegét tekintve a dolgoknak, a háttérjátszmák semmiben sem különböznek a színházi praktikáktól. A mostani török főnökömnek (Baris) a Lidoban elmondtam, hogy nekem akkor éri meg ide visszajönni, ha promóciót kapok. Első szerződésben ''experince'' ürügyén elugrabugrálok ezer dollárért de ez nem mehet így tovább, hisz ez még viccnek is rossz, hogy mennyit dolgozunk ennyi pénzért. OK azt mondja, beszél a Maitre D'-vel (aki mellesleg román, mert az indiai, akiről az elején írtam elment; a román Maitre D'-ről írok még). Beszélt is. Sajnos már csak egy hónapom van hátra és az nem elég, hogy végigcsináljam a Dining Roomban a YTD-t (Your Time Dining; ez olyan, hogy bármikor jöhetnek a vendégek kajálni, nem egy bizonyos rend szerint; irgalmatlanul kell rohangálni, hatalmas a fejetlenség; nem igazán működik, de ezt nem igazán akarják bevallani; olyan mint egy rossz előadás amibe kurva sok pénzt öltek). Szóval no promóció. Ez nem baj, mert nem nagyon kapják meg az emberek az első szerződésben, de néhány szerencsés pincér megcsinálja a YTD-t már az első szerződésben. Na és akkor: Mircea YTD nélkül kapott promóciót, Dragannak mindene megvolt (tesztek, tréningek, kvízek, YTD), megjött a hajóra (mint második szerződéses) és magyarán addig baszta a fejét a Maitre D'-nek amíg kisajtolta belőlük a promóciót. Baris (tudod, aktuális török Assistant Maitre D') szerint messze nem érdemelte meg. Vissza a nevekhez: Dórának szintén megvolt mindene, nem volt a YTD-ről okmány, most még egyszer csinálja, Marinela már a harmadik szerződését tapossa és még mindig a Staff Messben ugráltatják. Szóval ilyen körülményes ez. Régen ment mint a karikacsapás. Közülünk Péter a mázlista. Csinálja a YTD-t. De ő meg is érdemli. Olyan lelkiismeretes, hogy az már néha sok. Ja és hogy mennyi múlik a menedzsmenten. Baris azt mondta, ha ő lenne a Maitre D', simán megadná nekem. Vagy ha tényleg a Paradise-ra kerülnék akkor szól a feleségének (aki ott F&B Manager) ''and she will take care of you''. De ez se garancia, mert a Staff Messben volt egy főnökünk aki benyomott Pavelt meg engem az itteni F&B-nél anno és nem lett semmi látszatja. Szóval így működik ez. A román fickóról meg annyi, hogy mindent ''a la carte'' csinál. Ő a ''procedure guy'' a hajón. Ki is vannak a románok akadva, hogy mi az hogy nem is beszélget velük. Vagy ha valaki ott van csak angolul szólal meg. És mi az hogy nem segít nekik. Nekünk. Nincs ezzel baj, ha ő ennyire korrekt szerintem. A paysanóim azért fortyognak mert azt látják, hogy általában ugyanazon nemzetiségű menedzsment segíti az ugyanazon nemzetiségű alattvalót. De sajnos Marian a ''procedure Maitre D'.

PS a promóciós gondolatokhoz: Most jött egy rendelet, hogy két-három hónapig blokkolnak minden promóciót, mert ezután nem a Maitre D' dönti el, hogy ki érdemes rá és ki nem, hanem az Office. Benne van a leveg

őben, hogy lent akarják tartani az embereket a szar melóra szar pénzért.

Szintén a fentiek margójára: Boris a Royal Caribbien-t

ől jött át a Carnivalhoz a barátnője miatt. A Royalnál sokkal többet kell dolgozni, sokkal szigorúbbak a szabályok, de sokkal szervezettebb, jobb a fizu és bármikor visszamenne. Ez a részleg a Carnivalnal elég nyögvenyelős és ha tudnák a velőt is kisajtolnák az emberből. Ezért van például az összes társaság máshova bejegyezve mint az Államokban. Panama, Bahamák... stb. Nem dolgoztathatnának többet mint heti bizonyos óraszám. A túlórákat kellene fizetniük, stb. De ez egy mocskos, zsivány, kapitalista kizsákmányoló banda. Mutassatok egy utolsó gethes céget ahol a szerencsétlen munkás kell megvegye a saját munkaruháját. Röhej. És a jövendő hajósoknak mondom: felejtsetek el minden idétlen tanfolyamot! Az égvilágon semmi szükség rá. Asztaltakarításhoz, koszos tányérok cipeléséhez és a fagyigép töltögetéséhez semmi végzettség nem kell. A hajón úgyse léphetsz egyik lépcsőfokról a másikra ha nem írsz bizonyos teszteket. Ha lekerülsz a Dining Roomba akkor megmutatják és csinálod. Nyomjátok az angolt. Ez a lényeg. A többi mese habbal.

A fent leírtak miatt nagyon sokan (f

őleg európaiak) váltanak pozíciót. Ez egyszerűen és olajozottan megy. Bemész az F&B Menedzserhez. Kitöltesz egy kérvényt és a következő szerződést máshol kezded. Tőlünk főleg a bárt választják. Nincs akkora nyomás, tisztább a munka, könnyebb és jobb az időbeosztás. Martin (kabintársam) már Bar College-os. Az elején vaciláltam de rájöttem, hogy nem. Meg lehet barátkozni ezzel sok zajjal, gőzzel, szaggal, mosogatólével. Perverz, de egy idő után teljesen normális. Plusz, hülyén hangzik de a gasztronómia jobban érdekel, mint idétlen koktélokkal futkorászni. A Bartender pozíció nem rossz, de az sem ilyen mű, jellegtelen, giccses és elcseszett helyen. Pl. egy jó kocsmában.... boldogan. Akár hobbiból is. (buta párhuzam, de az eszmei részét nem tudom elhanyagolni; színházat is csak akkor érdemes csinálni, ha érdemes; azt aztán főleg!!!) Hosszú távon nekem jobban tetszene Team Headwaiter lenni. Akkor már a pénz sem rossz és a meló is elviselhetőbb. A Lido-s ''food separation''-t viszont ők sem ússzák meg. Ezt a melót húsz évesen, egy jó társaságnál, négy-öt évig szerintem megéri csinálni. Az egyetemet utána is el lehet végezni.

Szintén a fentiekhez. Eddig azzal riogatták a Bar College-t, ha nem sikerül a vizsgájuk (hogy Bar Waiterek legyenek) mehetnek Bar Stewart-nak (

ő dobja ki az üres üvegeket meg a szemetet; a mosogató megfelelője; havi potom négyszázhatvan dollárért). Most azzal bíztatják a tanulásra, ha nem sikerül akkor Assistan Waiterek lesznek. Ebből is kitetszik milyen piedesztálon vagyunk a hajós társadalomban. Sebaj, esküszöm jólesik békaperspektívából szemlélni a világot. Tanulságos.