Megvan az új netbookom. Ugyanolyan kicsi, ügyes, szép mint az elődje csak nem HP hanem Dell. Ugyanis aki nem tudná, (és miért ne legyen ez publikus, hogy mekkora marha vagyok) a vakációban elvesztettem a bőröndömet. Egy kolozsvári taxisnak szereztem egy jó napot vele. Már nagyjából újravásároltam a dolgaimat (következő New York-kor meg kell jönnie az Opinel bicskámnak), a külső merevlemezt hanyagolom és az új fényképezőgépem hangos mozgóképet is tud felvenni tehát a kamerát se kell újravásárolnom. Csak a bőröndöt meg a kedvenc lenvászon pólóimat hiányolom, de már ez se fáj annyira mert vettem helyette másakat.

Képzeljétek egy este a Dining Roomban messziről rámköszön egy Bar Waitress magyarul. Szólnék, hogy te, hogy - mi - merre, de nem hagyja, csak annyit mond, hogy olvastam a blogodat és tovasuhan. Azt hittem a tányér kiesik a kezemből. Utólag kiderült, hogy a kommenteken keresztül konzultáltunk is egy - két dologban. Azt mondja, hogy az anyukája is követi a blogomat (Üdvözlöm!), és ő figyelmeztette, hogy ugyanerre a hajóra jön ahol én vagyok. Minő egybeesés! Örvendtem neki.
Az Imagination sokkal zsúfoltabb, nehezebb hajó. Itt (Miracle) nyolc napos kirándulások vannak. New York a 'homeport'. Minden nyolcadik nap ott vagyunk. A mostani programom szerint kábé három órát tölthetek kint. Tíz perc alatt a Broadway - n vagyok. Húsz perc a Central Park, fél óra az Empire State Building. Az utóbbihoz nem sikerült még eljutnom. Szeretem New Yorkot. Még otthon kacérkodtam a gondolattal, hogy mi lenne leszállni és itt keresni valamit. Most hogy itt vagyok azt érzem, hogy nem. Túl nagy emésztőgödör. Legalábbis amit eddig láttam belőle. Jó lenne megnézni Manhattan-t és más nyugisabb részeket. Gondolom kialakulna egy másik kép is. Ami most van előttem... abba nem szeretnék bekerülni. Sokkal klasszabb mint Los Angeles de ijesztően nagy a tolongás. Tényleg azt érzi az ember amit a bahamai kocsmáros barátom mondott 'U should not forget, that U are a small fish in a big Ocean'.
Visszatérve az IM-re, annak ellenére, hogy nehezebb ott a munka és az élet, a legénység sokkal összetartóbb, barátságosabb. Továbbá, hogy ott van a Bar és a Photo College is, van egy állandó körforgás. Mindig újak jönnek. Vadonatúj emberek akik tele vannak kíváncsisággal, félelemmel. Ilyen szempontból jobb volt ott. Más szempontból meg jobb itt mert a pincérek, meg nem csak a pincérek, nem ölik meg magukat annyira, és megkeresik ugyanazt a pénzt. Nekem most kifejezetten tetszik a programom. YTD schedule. Reggel 6.30-tól délig Lido (45 perc szünet amit én 1.15-re pumpálok és ha úgy intézem, hogy munkaidőben kajáljak akkor lesz az 1.30-1.40 is) és délután 5-től este 11-ig Dining Room. Tudok pihenni, olvasni, blogot írni, stb.

A többi kikötő igazából, egy nagy nulla karibi fos. Beach - shopping, beach - shopping, beach - shopping. Erről szólnak ezek a kirándulások. Ja meg a food. Ezzel kellett volna kezdjem. A vendégek szempontjából. Sajnos csak minden negyedik cruise szól Puerto Ricoba. San Juan csodálatos. Tiszta Spanyolország, hamisítatlan mediterrán hangulat. nagyon kevés karibi beütést lehet észlelni. Információim szerint ezek is az utóbbi években épültek. Szinte Mallorcan éreztem magam (Tami gondoltam Rád). Valósággal felüdülés volt San Juan. Imádtam egyedül sétálni, fotózni, figyelni. Ittam a várost. Feltöltött. Valamint nem felejtettem el, hogy egyik kedvenc színészem itt született (Joaquin Phoenix).

Half Moon Cay - a Carnival magánszigete. Egy csodálatos szigetecske lehetne. A szigeten nincs semmi. Pár ember takarítja a strandokat. Ennyi a lakossága. Kikötője sincs... a hajó lehorhonyoz öt-hatszáz méterre a parttól és egy kisebb dereglye (vagy nem tudom minek nevezzem) a vendégeket oda-vissza hordozza amíg fel nem vonjuk a horgonyt és tovább nem hajókázunk. Mi megyünk ki elsőnek. Mármint a legénység egy része akik előkészítik a kaját és a bárt. Visszük magunkkal a hamburgereket, Coca Colat, gyümölcsöt, dzsúszokat meg minden a jóisten áldását. Borzasztó meleg van. Kevés idő alatt, viszonylag gyorsan kell mindent megcsinálni. A főnökök ugráltatnak mert ha nincs valami kész, akkor az ő seggük is szorül. No.. itt valóban rabszolgának éreztem magam. A meleg, a főnökök, a parancsszavak és ''a vendégek mindig elsők'' miatt. Szóval a vendégek elmennek fürdeni az egyébként gyönyörű fehérhomokos strandra, utána jönnek megeszik amit mi előkészítünk és visszafele menet vásárolnak valamit. Mi mindent összeszedünk, nyomás vissza a hajóra. Du. 3-4 mire visszaérünk. Este Dining room. Az egész evészet két óra hosszát tart. Ezért sokat kell szopni, főleg az assistant waitereknek mert elsőknek megyünk, utolsóknak jövünk. Ami jó benne, hogy ezt is megéltem. Nem játszom, hogy nemtudomhányadik században nemtudommilyen ültetvényen dolgozom, hanem megélem, hogy a Carnivalnal, Half Moon Cay-n iszonyat melegben, kínai műanyagpólóban nyomom a sódert. Perverznek tűnik, de az hogy ezt megélem... az tetszik.

Grand Turk. Szintén Karib. Mostanig nem is hallottam erről a szigetről. Taxival bementem a központba. Érdekes. Kicsit visszajött a filmekben látott gyarmatok hangulata. Főleg hogy a Katrina mindent elpusztított, kicsit olyan világtól elfeledett helynek tűnt. Minden rongyos, épülőfélben. Ha valami szép - új akkor az tuti hogy valami gazdag, fehér és főleg nyugateurópai ''telepesé''. Főleg a vendégházak. Minden esetre itt tényleg távol vagy a világ zajától... és lehet pihenni. De a legtöbb vendég és crew, a hajó melletti strandtól nem megy távolabb.

És most visszatérek San Juanra egy másik témával. Egy román pincér csaj igyekszik kifele a mólón. Kérdezem tőle, hogy lehet feljutni a várba. Ő nem tudja, ő csak 'face cumparaturi in San Juan'. Vagyis: shoppingol. New Yorkban találkozom két román sráccal a Gift Shop-ból. Büszkén mutogatják mind a ketten az új Omega órájukat. Mondom szép. Mennyi? Röhögés. Hetvenöt, mondja az egyik. Ezerháromszáz, mondja a másik. Röhögés. Ment ez a tökölődés még egy darabig ahhoz hogy kiderüljön, hogy a kínai piacon vettek egy-egy hamisított Omegát és most borzasztó büszkék, hogy megszólalásik (a hátlapon levő dombornyomattal együtt) olyan mint egy eredeti. És most ők milyen frankók, mert mindenki azt fogja látni, hogy ők milyen frankók az Omegáikkal. És nem értik, hogy én ezt nem értem. Pontosabban nem értékelem. Sajnos ez a sötétség a hajón 80-90 % - os. Ezt egy kicsit nehéz elviselni, de az elefántcsonttornyom már szinte kész van.

Kedves Kálmán! A relativitáselmélettel járó hasonlat, telitalálat. Díjazom. Szívesen elmennék veled dolgozni. Nem hiszem, hogy a Karibra. Nekem unalmas és nem az én világom. A gyönyörű strandokra megtaláltam a legjobb hasonlatot. Egy idő után az az érzése az embernek velük kapcsolatban, hogy nem többek mint a szép, de buta nők. Ha van rá lehetőség meg kell bennük fürdeni, ha nincs...nem sokat veszít az ember. Én szeretem a dombjainkat, az erdőinket és sajnos amiből egyre kevésbé van részünk, a csikorgó fehér teleket. Ilyen régimódi vagyok. De attól még keresgélhetünk. Ölellek.

Kedves Éva! Igazad van.Igazad van. A probléma az én fejemben van és fölösleges terhekkel járok ahelyett, hogy gondolkoznék és kinyitnám a szemem. Természetesen nagyon sok vagány imádnivaló nő van. Ezek az itteni életet figyelembe véve, elvétve jönnek hajóra vagy nem maradnak. Továbbá nagyon valószínű, hogy ezek a nők (akikről itt írtam) a szárazföldön is a kigyúrt BMW-s csávókat vagy a Mercis kopaszodó trottyokat hajtanák. Kösz a felvilágosítást. Írd meg privátban, hogy miért voltál (remélem csak voltál) szomorú a szabolcstyukodi@gmail.com emailcímre. Puszi.

Nemsokára kitelik a hónap. Az első. Már túl vagyok a mélypontokon. Már ami a beilleszkedést valamint a kilátásokat illeti. Múlt szombaton Nassauban az Imagination is ott volt. Gyorsan átszaladtam és körülnéztem. Találkoztam pár kedves ismerőssel váltottunk pár szót...Kicsit megdöbbentő is volt találkozni azokkal akiket otthagytam már lassan több mint három hónapja és látni, hogy az életük pontról pontra, napról napra ugyanaz. Mennyi mindent csináltam én otthon ezalatt a két hónap alatt? Nagyon sok minden történt velem. Ellenben akik a hajón vannak..., kinti szemszögből mintha nem is élnének. Igazából a Maitre D’ – t kerestem aki román, és a véleményét vagy legalább egy őszinte helyzetjelentést kértem tőle, hogy mi is aktuális helyzet a promóciókat illetően. Nem találtam a hajón viszont véletlenül ráakadtam egy közeli internetkávézóban. Nem sok jóval bíztatott. Szerinte a flottában két – három hónapig nem lesz promóció. Ennek az az oka, hogy sok az ember és már rég nem jött ki új hajó (jövőre jön egy). Valamint egy másik ok, hogy változtatják a rendszert. Kevesebb emberrel akarják üzemeltetni az egész katyvaszt. A lényeg a lényeg, hogy ezt a retkes melót assistant waiterként még minimum ennyi ideig fogom csinálni. Kettő – három hónap esetleg több. Ezer dollárért. És most már ezen van a lényeg. Az első szerződés az agymosásról szólt meg a partikról meg az újdonságról. Azért jöttem vissza mert ez a szerződés viszont már a pénzről kellene szóljon. Eléggé padlóra vágtak a tények. De felpofoztam magam viszonylag gyorsan és millió dolog kattog az agyamban. Pozícióváltástól a szárazföldi munkán át a cégcseréig minden megfordult a fejemben. A pozícióváltással az a helyzet, hogy tisztább munkát végezhetnék, többnyire szellemit kevesebb órában kevesebb pénzért (1500-1800 $). Ez se rossz. De azt mondtam magamnak hogy miért ne legyek képes nehéz fizikai munkát végezni ami stresszes, mosogatóleves meg ételmaradékos, de havi kétezer – kétezerötszáz dollárért. Nem esik le a karikagyűrű az újjamról és bírom. Amúgy is a hajón levő emberek min. 80 % - a hülye. Olyan mindegy hogy staff vagyok vagy crew vagyok. Leszarom a privilégiumokat meg a vendégdiszkót. Azért vagyok itt, hogy pénzt csináljak. Na most a meló ugyanaz, de a lóvé meg a legszarabb. Ezt kapd ki. De mi a Jóisten édes áldásáért menne nekem minden szépen és olajozottan? Vajon minek? Muszáj kavarás és komplikáció legyen a történetemben. Pl. az előző Maitr D’ (a mostani Maitre D’ egy nulla; két értelmes szót nem képes váltani az emberrel és a zsebén kívűl semmi nem érdekli) kb. nyolc embernek adott promóciót. Olyanoknak akiknek megvan minden tesztjük és tréningjük. Mint nekem is. Közben meg az van, hogy az alku amit önmagammal kötöttem a csicska munkát illetően nem áll. Pontosabban a mérleg nincs egyensúlyban. Főleg amiatt voltam deprimált, hogy most mi van... miért is csinálom ezt, és hogy rosszul játszom a lapjaimat meg vesztegetem az időmet. Na... de elmúlt. Elkezdtem emailezgetni. Jobbat kell találni. Amíg nincs jobb addig jó ez is. Lehet mire találnék jobbat addigra már ez is jó lesz. Majdnem mint a nőkkel .. Ja.. azok továbbra is ’disaster ’. A jó nő kevés. Azon kevés pedig hülye vagy nagyképű, vagy mindkettő. Akárcsak a szárazföldön csak itt minden olyanabb. Minden hatványozottabb intenzívebb, gyorsabb. Például egy szép Restaurant Hostess (ülteti a vendégeket, szépen mosolyog a bejáratnál, többnyire ’display’ pozíció, havi kétezerért) érkezett nemrég Fehéroroszországból. Úgy libeg végig a Dining Roomon, mintha ő lenne az étterem hattyúja. Miután váltottunk pár mondatot, gondolom meghívom valamire. Ááá... az ’appointment’ kizárt. Neki borzasztó sok dolga van. Gyakorlatilag úgy veszem észre csak a Maitre D’ – vel ér rá beszélgetni. Valósággal úgy nézett rám, hogy ’Hogy jössz te ahhoz, hogy Engem meghívjál?’ s közben Clint Eastwoodosan rág egy rúzsos fogpiszkálót. Közben ott az ellenkezője. A vendégek. A Lidoban szemet vetett rám egy kolumbiai nő. A péksüteményeket szolgálom és kicsit többet beszélget velem vagy legalábbis érdeklődőbb mint az átlag. Mondom Románia, mondja Kolumbia és még egy kis blabla. Két nap múlva ugyanott találkozunk. Mondja, hogy a fiával van aki tíz éves. Nem tudom már mit mondok. Mondja, hogy New Jersey ben él és ápolónő. Se szó se beszéd belevág a közepébe: ’Are you married?’ Mondom ’No’. ’Wow, You should call me’ mondja. Egy kis fecsegés emailcsere és ennyi. De nem ezen van a lényeg. A lényeg az, hogy számára így vendégként, egy magas szőke pincér vagyok Transzilvániából. Ha ugyanez a nő teszem azt a hajón dolgozna, mondjuk ápolóként, ismeri ugye a hierarchiát, a nyakam rá, hogy csak egy assistant waiter lennék neki. Istenem... a lányok többsége ebből a szempontból milyen buta. A társaság alakulófélben. A románokkal itt is jól el lehet lenni. Nehéz beismerni, de barátságosabbak, érdeklődőbbek, nyitottabbak mint az anyaországi honfitársaim. Valahogy jobban lehet velük bratyizni. És ez nem azért van mert többen vannak. Azért mert ők ilyenek. Például ha holnap hirtelen le kellene szálljak a hajóról és senkitől nem tudnék elköszönni, hiányérzetem lenne, hogy nem tudtam szólni Mariusnak, Costinak, Ionutnak vagy Vladnak. Ez sajnos egy anyaországi honfitársamra se érvényes. Neveket szándékosan nem írok. Itt most több az erdélyi román. Valamint összefutottam Johnnal aki az előző hajómon szaxofonozott. Egy este elpanaszolta, hogy az a probléma a nőkkel az ő szempontjából, hogy sajnos nem szexi a hangszere. Nem gitáros vagy dagadó izmu izzadó dobos. Hisz látja jól... erre buknak a csajok. Az ő zenéje számukra nem érdekes. Hiába nyugtatgattam, hogy a szaxofon mennyire modern és mai életerzéseket remekül kifejező hangszer, nem sikerült meggyőznöm. Különben a zenészekhez érzem magam a legközelebb. Intellektusban, habitusban. Jim iszonyat jó fej. Szólógitáros. A Crew Messben eszik mert nem bírja a kollégáit. Már előtte feltűnt és szimpatikus volt, hogy van egy staff aki mindig a Crew Messben eszik. Neki az a baja, hogy Bob Dylan meg Elvis dalait jobban ismeri mint a sajátjait. Milliószor elénekli őket. Unja. És nem fejlődik mert öt – hat óra örökzöld melódiák után nincs ujja meg (el is hiszem) lelke gyakorolni. De azt mondta, hogy talán jobb is így mert legalább nem szórja a disznók elé a gyöngyeit. Ugyanezen gondolkodtam pár nappal azelőtt. Vajon nem ezt csinálom – e ? És még azon is, hogy korpa között érzem magam. Megesznek – e vajon a disznók? Szerintem nem. Visszatérve Jimre, színész is, de főleg apróbb és ’standing’ (ha helyesen emlékszem a kifejezésre) munkái voltak. Pl. bemérik rajta fókuszt a távolságokat, az egyszerűbb jelenetek koreográfiáit, eltökölnek fél órát- egyet, mikor mennyit és jön Tom Hanks és leforgatja a jelenetet. Lassan ötven fele jár és reméli, hogy a szárazföldön megcsinálja magát. Színész, táncos, zenész, jóformán mind egykutya. De még a költőt is idesorolhatjuk. Na és a festőt? Azon filóztunk Johnnal valamelyik este, hogy melyik művész a nagyobb lúzer a mai világban. Apropó táncosok, ami a hajón levő táncosokat illeti, katasztrófa hogy milyen üresfejűek.