Időközben átestem egy kisebb vírusfertőzésen. Nem kell megijedni csak influenza, de fél nap alatt úgy taccsra vágott, hogy reggel semmi bajom nem volt, este meg már nem tudtam bemenni dolgozni. Itt nem nagy luxus betegnek lenni. Tudjuk, hogy általában szar betegnek lenni, de a hajón különösen elesettnek és elhagyatottnak érzi magát az ember. Így éreztem magam magam kb. három – négy napig. Sokat feküdtem, aludtam, gondolkoztam (volt időm) és egy kicsit elszomorodtam. Tartott vagy egy hétig. Magam sem tudom miért, csak úgy mint amikor az embernek elmegy a kedve. Szóval megvolt a mélypont. Azóta sokkal jobban vagyok.
Ha nem tudsz este bemenni dolgozni, akkor valaki helyettesít. Ennek az illetőnek viszont ki kell fizetned azt az összeget ami neked jár egy vacsoráért. Éppen ezért az emberek csak akkor maradnak ki, ha már nagyon muszáj. Délután kettő körül én is úgy éreztem, hogy be tudok menni. Aztán négy körül úgy reszkettem a takaró alatt mint a kocsonya és tudtam, hogy bármennyire szeretnék, képtelen leszek dolgozni. El kellett mennem az orvoshoz, előtte persze alá kell íratni a küldőcédulát a vezetőddel, szóval nem elég a te nyomorúságod egy csomó bürökratikus baromsággal is meg kell küzdeni. Ezután jött a hideg zuhany. Nem jött, hogy elhiggyem, hogy adnak valmi piros meg zöld tablettákat és be akarnak küldeni dolgozni. El nem tudjátok képzelni, hogy milyen szarul éreztem magam. Nagy nehezen nyögvenyelősen elengedtek vacsoráról. Másnap napközben dolgoztam de este már be kellett mennem. Úgyanúgy megvívtam a harcaimat, hogy szeretnék de nem lehet, hogy vajon tudok – e, stb. Minden esetre elvánszorogtam az étterembe és amikor a főnököm látta, hogy nézek ki, orvosi igazolás nélkül is visszaküldött a kabinba. Summa summárum, ezen túl vagyunk.

Visszajött az új Dining Room Manadzser, Harry és egy csomó változás történt a felállásban. Nekem is új pincérem lett, a perui Felipe. Eddig ez a legjobb. Nagyon sokat segít, nyugodt, gyors, jó csapat vagyunk. Ő is meg van elégedve velem, már beszélt is a főnökkel, hogy velem akar továbbra is dolgozni. Yokhey meg sajnált, hogy elválasztottak, ő is beszélt a főnökkel, hogy vissza szeretne kapni. Egy szempont miatt lett volna jobb Yokheyval maradni. Az ő Head Servere a Dining Room Menedzser és ez egy kicsit garancia a jó minőségű vendégekre. Ugyanis mi történik? Nem minden kabin van egy árban. A vendégek részére természetesen. Megjön a lista és a DRM az ő szekciójára teszi azokat a vendégeket akik a drágább lakosztályokban vannak. Mert ott nyilván van pénz. Nincs ezzel semmi gond, én is így csinálnám (szerintem kevésbé pofátlanul mint az előző DRM, a török Ali). Emiatt lett volna jobb Yokheyval maradni. Más szempontból meg jobb Felipe, úgyhogy nem panaszkodom. Különben is szerintem nemsokára promoválva leszek. Már van egy – két srác akik velem jöttek, vagy utánam egy – két héttel és már felszolgálók lettek. Nem csinálok belőle problémát ha késik az előléptetés. Teljesen OK ha az első szerződést asszisztensként nyomom végig. A következő szerződést úgyis felszolgálóként fogom ledolgozni. Egyébként is felszolgálónak lenni, sokkal stresszesebb (a fizu is nagyobb mondjuk), de a legelején egy hatalmas stresszbomba. Nem ismered a menüt, nem tudod, hogy mi – hol van a konyhában és ki kell szolgálni tizennyolc embert és záros határidőn belül és újrateríteni a másik tizennyolcnak. Persze hogy fog ez menni, de az eleje biztos nagyon nehéz lesz.
A számokkal szinte mindig hadilábon álltam. Az oszi is megmondta annak idején a matekről, hogy ezt nem nekem találták ki. No..., az étteremben az asztalok számozása teljesen illogikátlan. Az egyik sarokban van a 40, 41, 42 és valahol a középen netán a másik sarokban vagy valami teljesen lehetetlen helyen folytatódik a 43. - al. Mielőtt kinyitunk, felsorakozunk az ajtó előtt és így fogadjuk a vendégeket. Az első pár embert megtapsoljuk, first guests in the house, yuheee!!! Utána családonként mindenkit az asztalához vezetünk. Sokszor restellem, hogy négy hónap után, egy szép nagy családdal mögöttem elindulok az étteremben, hogy megtaláljam az asztalt és gőzöm sincs, hogy hol a 63. - as. Ilyenkor ha szerencsém van belebotlok egy régi motorosba, felvont szemöldökkel sziszegem, hogy sixtythree, és megkapom a helyes irányt. Teljesen hülye nem vagyok de az a probláma, hogy három éttermünk van és szinte mindenhol másképp vannak elrendezve az asztalok. Mire hazamegyek, ez is fog menni.
Valamelyik nap, már nem tudom hogy reggel vagy délutáni alvás közben azt hallom, hogy pörög az eső az ablakpárkányon. Alszom, de közben gondolkodom, hogy mi ez? Lassan megvilágosodik, hogy ez nem ablakpárkány, nem eső hanem zörög a légkondicionáló berendezés, hajón vagyok és január van. Nem hagytam magam viszont kizökkenteni ebből az illúzióból, hogy otthon vagyok, ez egy délutáni szunya és pörög a májusi eső az ablakpárkányon. Istenem, de jó volt... és az a szép, hogy ezt el is tudtam hitetni magammal, mi több - sikerült ezzel a tudattal tovább aludnom :)