A felhők magasságában szállunk, már nem látom New York fényeit. Útban pontosabban levegőben vagyok hazafele. Az eljövetelem a lehető legjobban sikerült. Bejelentettem, hogy nekem haza kell mennem, mert gond van a családban. Az MSA - ben (Staff Manager Administration) közöltem, hogy szeretném ha a cég fizetné a jegyemet és amikor visszajövök akkor visszafizetem. Az F&B aláírta a ajánlólevelet igénylő kérvényemet, de nagy bánatomra közölte, hogy nekem kell fizessem a jegyemet. Ezen teljesen kiakadtam. Pay Day után voltunk, még azt se mondhattam, hogy nincs pénzem. Erőszakoskodni meg cirkuszolni nem akartam. Egyrészt nem a stílusom másrészt nem tudok. Például Tamás simán nem ment be dolgozni és rögtön hívták, hogy legyen szíves dolgozni menni - ''lesz jegy''. Ezt nem akartam eljátszani mert nekem kellett a papír, hogy egy éve nyomom náluk a sódert ügyesen és faszán. Ez meg is lett, de a repjegy árába belesajdult a szívem. Két heti munka. Aztán nyugtatgattam magam, hogy ez az ára a nyugalmamnak, hogy ha minden kötél szakad, egy emailembe kerül és van munkám. Ezért nem akartam felmondani. Sokat duzzogtam, nyavalyogtam és monologizáltam magammal, hogy hogy és mint, meg a fene egye meg, meg jól van ez már így, meg nem ezen múlik ésígytovább. Utolsó előtti Sea Day - en jön a lefoglalt jegy. Nagyon örültem az se érdekelt már, hogy én fizetem. Azért megkérdezem másnap az MSA - s csajt, hogy ez a jegy ki van fizetve vagy csak le van foglalva? Ez ki van fizetve, hiszen így kértem. Szóval az F&B és az MSA között nem működött tökéletesen a kommunikáció és nekem a cég kifizette a jegyemet. A vigyortól nem tudtam a számat összefogni és ''mint aki halkan belelépett'' szépen elsündörögtam.
Ezt a pár sort már itthonról pötyögöm. Szinte olyan érzésem van, hogy most már szabadságon vagyok és a blogírás nem ide tartozik. Mivel ez egy hajós blog és én már szárazföldön vagyok. Egy - két dologról szerettem volna még írni vagy kifejteni.
Arról, hogy az utóbbi hetekben nagyon sok kanadai vendégünk volt és mennyire szerettem őket. Nem adtak borravalót de valamiért európaiabbak valamiért másabbak mint az amerikaiak. Ha csak az emberanyag alapján kellene döntenem, egyértelmű lenne számomra, hogy inkább Kanadában telepednék le. Borravaló nélkül is.
Volt egy kellemetlen élményem egy new yorki afgán étteremben. Nem éreztem, hogy el vagyok látva. Utánam érkeztek valami arabok és én féltékeny irigy vendéggé változtam hisz még a vak is láthatta, hogy ők extra adag húst, szószt és ''hospitality'' - t kaptak. Miamiban a nikaraguai fickó szöges ellentéte volt ennek. Már csak azzal is, hogy sokat beszélgetett velem. Vissza is mentem hozzá párszor. Ez egy kicsit furcsa volt, mert nem először találkoztam az amerikai szárazföldön faragatlan modorral. Kifejezetten vendéglátásra gondolok. Jó hogy nekünk szinte már a földön kell csúsznunk a mosolygástól meg a seggnyalástól, a vendégeknek mindent szabad, mindenre kell mosolyogni, mindent kell teljesíteni míg kint azért is duzzoghatnak a pincérek ha más asztalhoz szeretnél ülni. Valami ezzel sem stimmel.
Véletlenül ráakadtam a házra ahol Bartók az utolsó évét töltötte. Azért jó érzés volt egy kicsit a plakett előtt álldogállni, nem kimondottan büszkélkedni vagy löttyös indulatokkal nagymagyarkodni, de valami azért megcsendült bennem. Ehhez hasonló érzelmi kategóriához tartozik amikor legelőször láttam meg New York - ot és a Szabadság szobrot a hajóról. Ugynezt látta ötven - hatvan évvel ezelőtt sok honfitársunk. Próbáltam pár pillanatig azonosulni a félelmeikkel - reméyeikkel. Különben lenyűgöző látvány. Amint közelítesz a felhőkarcolódzsungelhez az az érzésed, hogy fenyegető és kihívó is de kecsegtető és reményt keltő is egyben. Többnyire a második.
A román játszótársaknak már gyerekkoromban meggyűlt a bajuk a nevemmel. A hajón se volt ez másképp. A Szabolcs kimondása elég nehéz próbatétel volt szinte bármilyen nációnak. A Szabival mindenkit kibékítettem. Íme néhány próbálkozás fonetikusan: Szábáláx (India), Zábodzsi (Jamaica), Zábol (Indonézia), Szápó (Thaiföld), Szabaska (gyerekkori román játszótársak; néhányan a mai napig így szólítanak )
Színház.. Hát ezzel kapcsolatban nem is tudom hogy fogalmazzak. Nem lenne kedvem most semmi szín alatt színpadra állni. Nem is érzem magam képesnek. Emlékszem anno ha láttam egy érdekes karaktert sokat gondolkodtam azon, hogy lehetne megformálni vagy egy - egy gesztus magatartást próbáltam magamban felfedezni vagy megérlelni. Hát lényegében ami a szakmánk velejárója de most nem kifejezetten arra gondolok, hogy kap az ember egy szerepet és azzal vajúdik. Hanem ez idővel a mindennapi életben is az agy meg a lélek részévé válik. Döbbenetes és ijesztő volt tapasztalnom, hogy bármilyen ehhez hasonló folyamat elindul bennem a gépezet automatikusan leáll, begörcsöl. Mintha megszólalna bennem egy vészcsengő. Ugyanez történik bennem amikor próbálok egy már ismert szövegrészt feleveleníteni. Ezt azzal magyarázom, hogy lélekben most teljesen máshol vagyok és a fent leírtaknak ebben a stádiumban nincs helye az életemben. No szakma.. no színház. Reklámot viszont szívesen vállalnék.
Komolyabb cégeknél állítólag nagyon nagy a katonaság. A Carnival hozzájuk képest lötyögés de ha lesz lehetőségem akkor is átmegyek. Biztos vagyok benne, hogy ha nehezebb is, a rend egyben megkönnyíti az életet. Ugynakkor a szakmai tudás se árt. Mert büszkélkedhetek én, de a menütudásom azért elég sok kívánnivalót hagy maga után. Például az öntetek összetevői, a borok és a szószok területén jócskán van mit bepótolnom. A Carnivalnal ezen tudás nélkül is lehetsz főpincér. Például volt aki nem ismerte a sajtokat. Nem tudta elmagyarázni a vendégnek, hogy melyik sajt mi. Ez egy ötcsillagos társaságnál elfogadhatatlan. Egyelőre elköszönök, de remélhetőleg minél hamarabb visszatérek. Mindenkinek a legjobbakat.

Na... érik az idő. A hazamenetelre. Amikor még nem tudtam, hogy mi - hogy - merre, a szerződésem elején, pingpongoztam a hónapokkal. Egy és ha nem akkor megyek, három és ha nem akkor megyek, kettő és ha nem akkor megyek... Tizennyolcadikán lenne három hónapja hogy itt vagyok. De én mához egy hétre már nem leszek itt.. mint a nótában. Tizennegyedikére kérek emergency - t és hazarepülök. Semmi kilátás promócióra. Muszáj tartanom magam saját magamhoz. De még ha lenne kilátás azt hiszem akkor is így cselekednék. Ráadásul kapóra jött a hónap végi interjú. Persze azzal is számolok, hogy nem sikerül és akkor más utakat kell keresni. Emergencyvel állítólag fizetik a jegyemet és nem égetek fel semmit magam mögött. Ezzel valahogy mindig óvatos vagyok. Nem akarom becsapni az ajtót magam mögött. Lehet ez így okos. Legalábbis Kun Laci nagybátyám így tanította. De azt kell, hogy mondjam, hogy nem mindig. Például Komáromban is rést akartam hagyni, aztán jól becsapták utánam. Ami az előnye... legalább tiszták a dolgok és nincs totojázás. Szóval érdekes dolgok ezek. Különben lassan itt is körvonalazódna egy baráti kör. Géza, Erika, Petra, Zoli, egy ukrán meg egy cseh pincér gyerek. Jókat iszogatunk. Másnap nagyon fáradt vagyok, de akkor is megéri. Egy részem szinte bánja, hogy haza kell mennem. Főleg ha a még nem látott kikötőkre gondolok. Ugyanis tizenhatodikától útvonalat vált a hajó. A meló is OK. A főpincérem fantasztikus. Jó csapat vagyunk. Már egy kicsit unom a péksüteméyeket a Lidoban (szerintem ez természetes, hiszen lassan három hónapja minden reggel hat-héttől péksüteményeket rendezgetek délig), de hát semmi nem tökéletes. A hazamenetel időpontját is tologattam, egyrészt az új kikötők miatt, másrész meg arra gondoltam, hogy tíz nap alatt is gyűl valamennyi pénzem. Míg otthon elmegy. Ez egy másik csapdája az itteni létnek. Sok embert látok, főleg európaiakra gondolok (pontosabban keleteurópa, balkán, exszovjet blokk), akiknek már mindenük megvan otthon: egy - két ház, kocsi, félretett pénz és állandóan visszajönnek. Látom, hogy fásultak, rettenetesen boldogtalanok de mégis itt vannak mert reszketnek hogy otthon egy idő után elfogy körülöttük a levegő ha nem jön be a havi háromezer. Nagyon kell ezzel vigyázni, hisz ugye tudjuk, hogy soha nem elég és nem boldogít.
Valamelyik este egy zsidó pár vacsorázott nálunk. Következő este egy arabul beszélő, valószínűleg apa - fia kettős. Harmadik este egymás mellé kerülnek. A zsidókról tudtam, hogy zsidók, az arabokról nem tudtam, hogy melyik országból valók. Megkérdezem. Ramallah, Palesztina. Hirtelen nem is tudtam, hogy erre hogy reagáljak. Wow, hogy az milyen cool és mivel kicsit hülyén éreztem magam, gyorsan kerestem magamnak tennivalót. De hogy elüssem a lehet csak általam képzelt dolgok élét, azzál távoztam, hogy hagylak mert biztos van megbeszélnivalótok... Erre teljesen lazán a fiatalabbik palesztin bevágja, hogy persze... most győzködöm, hogy ideje lenne már egy kis földet visszaadniuk. Ez aztán tényleg nagyon ''funny'' volt és megbeszéltük a hatalmas közhelyet, hogy a politikusok milyen hülyék, meg mindenért ők tehetnek és egyébként mindenki imádná egymást és nélkülük mennyire boldogok lennénk. Perszehogy nem így van. Különben mindannyiuk az Államokban élnek már.
Azt mióta hajón dolgozom, mindig sejtettem, meg láttam, hogy mennyit energiát papírt és kaját használunk. Nyugodtan írhatnám azt is, hogy pazarlunk. Megtudtam, hogy mennyi a napi üzemanyagfogyasztása egy ilyen fehér monstrumnak. Fogózzatok meg, napi száz tonna üzemanyag. A legtöbbet a légkondicionáló berendezés használja. Ehhez hozzájön a papír, az élelem valamint a tengerbe ürített szennyezett víz. A román mérnök aki ezekről mesélt azt is elmondta, hogy az élelmet mindig New York előtt még nyílt tengeren ürítik és a delfinek Pavlov kutyaként állandóan ott vannak. Csak akkor és csak ott. Napi száz tonna... csak a Carnivalnak van lassan huszonnégy hajója. Környezetvédelmi szempontból, ezeket az álomszép fehér hajókat, nyugodtan lehet az óceánok vizein mozgó gennyes keléseknek tekinteni.
Valamelyik reggel az F&B Manager, Maitre D' meg majdnem az összes fejes körútat tartott a Lidoban. New York, lassan elkezdődött az USPH szezon. Én szokás szerint rakosgatom a tejeskartonokat és a péksüteméyeket. Odajönnek és az F&B megkérdezi, hogy a hűtő midig tele van-e tejjel? Persze ő tudja, hogy mindig tele van, de a USPH - nak azt kell mondani, hogy nincs tele és ha van is benne valami akkor azt négy órán belül el kell dobni. Szerintük (USPH) elveszíti a hőmérsékletét és már el is romlott. Mi nem dobjuk el hanem addig tesszük - vesszük amíg elfogy, de azt kell mondani, hogy eldobjuk. Lassan én is belezavarodok, de remélem érthető. Summa - summárum rossz választ adtam. Elmagyaráztam nagyon értelmesen, hogy én igazából ezzel nem foglalkozom, hanem mindig megpakolom a vitrint, lehetőleg tisztán tartom meg ilyesmi. Akkor ő nagyon szépen elmondta, hogy ezt négy óra hosszán belül mind el kell dobni. Az a durva, hogy mindenki tudja, hogy nem lesz kidobva. Ezután odajön a Maitre D' és négyszemközt elmondja, hogy hogyan is számítok promócióra amikor össze - vissza beszélek. Vissza kellene menjek a Crew Messbe tanulni.. A Maitre D' egy barom gyökér, nem lepődtem meg, hogy letámadott. Nem mondom, hogy nem volt igaza de olyan modortalan stílusban oktatott ki, hogy otthon a csordással nagyobb tisztelettel beszélünk. Nem is tudtam, hogy reagáljak. Nem reagáltam sehogy. Ezután odajön az Asst. Maitre D' Lido és elmondja, hogy ez elképzelhetetlen, hogy ennyire el legyek tévedve. Most már tudom, hogy miért nem leszek promoválva. Ő alapvetően rendes, barátságos figura de amikor a felettese a közelében van, bepánikol a bizonyítási vágytól. Ez már vicces volt. A promóció része. És az, hogy mind a ketten egymástól függetlenül ebbe haraptak. Olyan világos mint a nap, hogy nincs promóció. Mindentől függetlenül. Akkor miért ennyire kisstílűek és ezzel ráncigálnak. Mint amikor egy szülő tudja, hogy ígysem - úgysem veszi meg a gyerekének a kisautót és amint a gyerek egyet bakizik, rögtön a szeme közé vágja, hogy na látod.. ezért nem kapsz kisautót. Röhejes is meg undorító is.