A felhők magasságában szállunk, már nem látom New York fényeit. Útban pontosabban levegőben vagyok hazafele. Az eljövetelem a lehető legjobban sikerült. Bejelentettem, hogy nekem haza kell mennem, mert gond van a családban. Az MSA - ben (Staff Manager Administration) közöltem, hogy szeretném ha a cég fizetné a jegyemet és amikor visszajövök akkor visszafizetem. Az F&B aláírta a ajánlólevelet igénylő kérvényemet, de nagy bánatomra közölte, hogy nekem kell fizessem a jegyemet. Ezen teljesen kiakadtam. Pay Day után voltunk, még azt se mondhattam, hogy nincs pénzem. Erőszakoskodni meg cirkuszolni nem akartam. Egyrészt nem a stílusom másrészt nem tudok. Például Tamás simán nem ment be dolgozni és rögtön hívták, hogy legyen szíves dolgozni menni - ''lesz jegy''. Ezt nem akartam eljátszani mert nekem kellett a papír, hogy egy éve nyomom náluk a sódert ügyesen és faszán. Ez meg is lett, de a repjegy árába belesajdult a szívem. Két heti munka. Aztán nyugtatgattam magam, hogy ez az ára a nyugalmamnak, hogy ha minden kötél szakad, egy emailembe kerül és van munkám. Ezért nem akartam felmondani. Sokat duzzogtam, nyavalyogtam és monologizáltam magammal, hogy hogy és mint, meg a fene egye meg, meg jól van ez már így, meg nem ezen múlik ésígytovább. Utolsó előtti Sea Day - en jön a lefoglalt jegy. Nagyon örültem az se érdekelt már, hogy én fizetem. Azért megkérdezem másnap az MSA - s csajt, hogy ez a jegy ki van fizetve vagy csak le van foglalva? Ez ki van fizetve, hiszen így kértem. Szóval az F&B és az MSA között nem működött tökéletesen a kommunikáció és nekem a cég kifizette a jegyemet. A vigyortól nem tudtam a számat összefogni és ''mint aki halkan belelépett'' szépen elsündörögtam.
Ezt a pár sort már itthonról pötyögöm. Szinte olyan érzésem van, hogy most már szabadságon vagyok és a blogírás nem ide tartozik. Mivel ez egy hajós blog és én már szárazföldön vagyok. Egy - két dologról szerettem volna még írni vagy kifejteni.
Arról, hogy az utóbbi hetekben nagyon sok kanadai vendégünk volt és mennyire szerettem őket. Nem adtak borravalót de valamiért európaiabbak valamiért másabbak mint az amerikaiak. Ha csak az emberanyag alapján kellene döntenem, egyértelmű lenne számomra, hogy inkább Kanadában telepednék le. Borravaló nélkül is.
Volt egy kellemetlen élményem egy new yorki afgán étteremben. Nem éreztem, hogy el vagyok látva. Utánam érkeztek valami arabok és én féltékeny irigy vendéggé változtam hisz még a vak is láthatta, hogy ők extra adag húst, szószt és ''hospitality'' - t kaptak. Miamiban a nikaraguai fickó szöges ellentéte volt ennek. Már csak azzal is, hogy sokat beszélgetett velem. Vissza is mentem hozzá párszor. Ez egy kicsit furcsa volt, mert nem először találkoztam az amerikai szárazföldön faragatlan modorral. Kifejezetten vendéglátásra gondolok. Jó hogy nekünk szinte már a földön kell csúsznunk a mosolygástól meg a seggnyalástól, a vendégeknek mindent szabad, mindenre kell mosolyogni, mindent kell teljesíteni míg kint azért is duzzoghatnak a pincérek ha más asztalhoz szeretnél ülni. Valami ezzel sem stimmel.
Véletlenül ráakadtam a házra ahol Bartók az utolsó évét töltötte. Azért jó érzés volt egy kicsit a plakett előtt álldogállni, nem kimondottan büszkélkedni vagy löttyös indulatokkal nagymagyarkodni, de valami azért megcsendült bennem. Ehhez hasonló érzelmi kategóriához tartozik amikor legelőször láttam meg New York - ot és a Szabadság szobrot a hajóról. Ugynezt látta ötven - hatvan évvel ezelőtt sok honfitársunk. Próbáltam pár pillanatig azonosulni a félelmeikkel - reméyeikkel. Különben lenyűgöző látvány. Amint közelítesz a felhőkarcolódzsungelhez az az érzésed, hogy fenyegető és kihívó is de kecsegtető és reményt keltő is egyben. Többnyire a második.
A román játszótársaknak már gyerekkoromban meggyűlt a bajuk a nevemmel. A hajón se volt ez másképp. A Szabolcs kimondása elég nehéz próbatétel volt szinte bármilyen nációnak. A Szabival mindenkit kibékítettem. Íme néhány próbálkozás fonetikusan: Szábáláx (India), Zábodzsi (Jamaica), Zábol (Indonézia), Szápó (Thaiföld), Szabaska (gyerekkori román játszótársak; néhányan a mai napig így szólítanak )
Színház.. Hát ezzel kapcsolatban nem is tudom hogy fogalmazzak. Nem lenne kedvem most semmi szín alatt színpadra állni. Nem is érzem magam képesnek. Emlékszem anno ha láttam egy érdekes karaktert sokat gondolkodtam azon, hogy lehetne megformálni vagy egy - egy gesztus magatartást próbáltam magamban felfedezni vagy megérlelni. Hát lényegében ami a szakmánk velejárója de most nem kifejezetten arra gondolok, hogy kap az ember egy szerepet és azzal vajúdik. Hanem ez idővel a mindennapi életben is az agy meg a lélek részévé válik. Döbbenetes és ijesztő volt tapasztalnom, hogy bármilyen ehhez hasonló folyamat elindul bennem a gépezet automatikusan leáll, begörcsöl. Mintha megszólalna bennem egy vészcsengő. Ugyanez történik bennem amikor próbálok egy már ismert szövegrészt feleveleníteni. Ezt azzal magyarázom, hogy lélekben most teljesen máshol vagyok és a fent leírtaknak ebben a stádiumban nincs helye az életemben. No szakma.. no színház. Reklámot viszont szívesen vállalnék.
Komolyabb cégeknél állítólag nagyon nagy a katonaság. A Carnival hozzájuk képest lötyögés de ha lesz lehetőségem akkor is átmegyek. Biztos vagyok benne, hogy ha nehezebb is, a rend egyben megkönnyíti az életet. Ugynakkor a szakmai tudás se árt. Mert büszkélkedhetek én, de a menütudásom azért elég sok kívánnivalót hagy maga után. Például az öntetek összetevői, a borok és a szószok területén jócskán van mit bepótolnom. A Carnivalnal ezen tudás nélkül is lehetsz főpincér. Például volt aki nem ismerte a sajtokat. Nem tudta elmagyarázni a vendégnek, hogy melyik sajt mi. Ez egy ötcsillagos társaságnál elfogadhatatlan. Egyelőre elköszönök, de remélhetőleg minél hamarabb visszatérek. Mindenkinek a legjobbakat.