Benne vagyok már rendesen a levesben. Szinte egy hónapja vagyok a hajón, ebből egy hét tréning, utána már saját ''station''. Az egy hét tréningre is kaptam 200 dollárt. Ennek is örültünk. Kéthetente van fizetés. Egy csekk amit a crew office – ban bármikor kápéra válthatsz. Hat – hét hónapos lesz a szerződésem. Addig csak csekkel foglalkozom. Mielőtt pedig hazamegyek, hazautalom az egészet. A rendszer olyan, hogy minden vendég akit te szolgálsz ki, kell neked adjon napi 3 dollárt. Egy cruise alatt átlagban harminc vendégünk van. Mikor több mikor kevesebb. Ideális esetben (ha mindenki fizet) az napi 80 – 100 dollár. Semmi soha nem fix, de az általam áhított havi 2500 az lazán meglesz. Remélhetőleg. Semmit nem akarok elkiabálni, mert ugye még nagyon az elején vagyunk mindennek. Ráadásul most következik egy kéthetes cruise, hiszen kikötőt váltunk. A floridai Port Canevaral helyett Los Angelesbe fogunk mindig hazamenni. Ez a két hetes utazás a Panama csatornán és aztán a Csendes óceán vizein lesz a ''relocation cruise''. Erre a cruise – ra csak félig van a hajónk. Lehet rá számítani, hogy a zsozsó se lesz olyan fényes. Utána Los Angelesből a Mexikói riviéra néhány kikötője és most jön a döfi: Május közepétől ALASZKA! Ezt rettenetesen várom. A Carnivalnak is van egy hajója (Spirit) ami Hawai – Alaszka között cirkál. Gyönyörű képeket láttam. Na.. ha Isten is úgy akarja akkor mi is meglátjuk. És az alaszkai cruiseoknak Vancouver lesz a homeport – ja. Röviden ennyi az útvonalról. Szerencsésnek érzem magam, hogy erre a hajóra kerültem. Most egy nagyképű undorító mondat fog leíródni. Éppen ideje volt már mert unom már ezt a szutykos Karibot :))) A múlt héten pedig voltunk Cozumelben és ismét kávézhattam a kedvenc helyemen Key Westen. Végigtrappoltam az ismert boltokat és újravásásroltam a lenvászon mellényemet ami elment a bőröndben. Ugyanezt csináltam Cozumelben is csak megspékeltem egy eredetileg fényesnek vélt mexikói ebéddel ami enyhe csalódást okozott. Abszolút központ, rengeteg turista, alig lehet helyet kapni, sombreros zenészek.., Corona – citrom, minden ami kell, csak a főfogás van elbaszva.
Belejövök lassan a munkába is. Persze a kezdeti nehézségek után. Elvileg tudtam mit kell csinálni de a nyitás meg a zárás mindig nagyon nehezen ment. Elúsztam párszor rendesen. Főleg rutin hiánya miatt, hisz azért van egy kis különbség a feladatokban. Az előző társasághoz képest. Egy brazil fiú volt a pincérem, Munir. Nemrég nevezték ki pincérnek. Rendes gyerek. Nem stresszelt, bíztatott. De két hét után különváltak az útjaink. Azt mondtam már, hogy itt én foglalkozom a piákkal. Én vagyok a Bar Waiter. De be voltam fosva az elején, hogy jajistenem, nem ismerem a borokat, a rengeteg koktélt meg összetevőket, gin, rum vodka, scotch, whiskey, bourbon, likőr, konyak, jaj.. mi lesz velem??? Semmi. Megy ez így is. Ha nem tudom én, tudja a vendég mit akar inni. Ha nem tudja... és én se tudom akkor akkor kérek egy pár percet és megígérem, hogy a bartender vagy a sommelier a legjobb koktélt vagy bort fogja ajánlani. Lehet hülye is lenni, csak okosan kell csinálni. Persze az az ideális meg a szép, ha az ember ezeket nyesi – vágja. Én nem nyesem – vágom, de elvagyok. Még Munirral volt egy mexikói családom akik rengeteget ittak. Egy hétig minden este 200 – 300 dollárt vertek el. Igazából volt egy góré aki mindig állta a cekket. Karácsony este csak a pezsgő került százötvenbe. Ezen a héten a második lettem az italeladásban az étteremben. Ezt állandóan hangsúlyozzák meg forszírozzák. Nyomni az italt, ''push'' – olni ahogy és amennyit csak lehet. Ezt utálom. Úgyse nem tőled függ, hanem a vendégtől. Vagy iszik vagy nem iszik. Punktum. Persze te is befolyásolhatod egy keveset, de igazából nem éri meg. Egyrészt neked viszonylag kevés százalák jut az italeladásokból, másrészt magadnak adsz ''hard time'' – ot. Viszont a Dining Room Manager (ez a Carnivalnal a Maitre D') jócskán kaszál belőle. Éppen ezért minden egyes ülésen elhangzik, hogy mennyire fontos, hogy nyomjuk az italokat, hisz a saját zsebünkről van szó. Lópikulát!!! Az ő zsebükről van szó. Na szóval ezeket nem kellett bíztatni. ''One more tequila... one more vodka – tonic, one more tequila, one more vodka – perrier, one more tequila, one more beer'', és ez így ment egész este. Semmit nem tudtam segíteni a pincéremnek egész áldott vacsora alatt. Láttam is, hogy duzzog, de nem volt mit tennem. Ráadásul nagyon az elején voltam, rohantam mint egy idióta. Látom, hogy amikor vége a táncnak, Munir várja Harryt, a Restaurant Managert. Másnap Harry odajön hozzám, és kérdi, hogy mi volt a baj? Mondtam, hogy rengeteg italrendelésem volt. Aha... Nem tudott sokat hozzáfűzni, de a következő cruise - t már Vikivel kezdtem. Viki sokkal tisztábban és precízebben dolgozik. Egyáltalán nem bánom, hogy hozzá kerültem. Elvileg ugyanazon nyelvet beszélő pincért és asszisztenst, a vendégekre való tekintettel, nem tesznek együtt. Viki kérte, hogy velem dolgozhasson és persze úgy, hogy az étteremben munka közben angolul fogunk beszélni. Na úgyhogy most Vikivel dolgozom. Az első két – három nap nekünk se volt leányálom. Volt duzzogás és egy kis morgás. Én sem voltam sokszor a helyzet magaslatán, de aztán rájött a leányzó, hogy bennem minden jóindulat, akarat meg ambíció megvan csak éppen nem mindig tudom, hogy mihez nyúljak. Ilyenkor kell mondani és egy idő után már nem kell mondani. Ez is kialakult. Jó csapat leszünk. Már túl vagyunk egy egyhetes cruiseon, ma kezdjük a kéthetest. És kaptunk egy nagyon jó station – t, ami nincs mindig tele viszont ablak mellett van és többnyire pénzes meg VIP vendégeink vannak. Ez is jól van így. Néhány vendéget a lehetőségekhez képest nagyon megszerettem. Ha lehetőséget mondok akkor arra a rövid stresszes időre gondolok amíg az asztalunknál ülnek (mi vagyunk többnyire stresszesek). De a desszert alatt illetve a második ülésnél azért adódik alkalom egy kicsit beszélgetni. Gyűlnek a névjegykártyák, emailcímek amelyeket nagy valószínűség szerint nem fogok soha felhasználni, de soha nem lehet tudni. Mexikó, Chicago, Toronto, Montreal... ''You can call me anytime'' Ismerjük ezeket a fellángolásokat. A legtöbbször soha nem ír és nem telefonál senki. Viszont a mexikói vendégeimet (akik sokat ittak) biztosan kereshetem. Érzem. Ahogy köszöntek vagy megörültek amikor megláttak. Szóval soha nem lehessen tudni... Például egy másik mexikói fickóval is nagyon összebarátkoztam aki öt éve először jött el a két lányával kirándulni. Elvált, amint láttam a lányaival a viszony nem a legközvetlenebb és őmaga borzasztó magányos. Imádta bort. Háromszáz dollárt sokallt kiadni egy üvegért. Százötvenben benne volt. Az egyhetes út alatt megivott hármat. Hajfestékkel és hajnövesztő szerekkel foglalkozik. Utólag rájöttem, hogy nagyban, hisz nagyon bíztatta Vikit, hogy elviszi repülőzni. Az is kiderült, hogy tíz éve van saját repülője. De a saját lehetőségeihez képest borzasztó mértéktartó volt, nagyon egszerű és a végtelenségig közvetlen. Biztos vagyok benne, hogy hozzá is mehetnék bármikor.
Kaptunk még vagy két három kosztümöt. Komolyan mondom, egy előadásom se volt még, ahol ilyen sok jelmezem lett volna. Apropó, a színház lassan eszembe se jut. Régebb még nézegettem, hogy mit játszanak a társulatok ahol voltam, mit a volt kollégák, barátok. Már nem nézem. Már attól kényszertől is megszabadultam, hogy hangsúlyozzam vagy egyáltalán megemlítsem hogy igazából én színész vagyok, csak mellékállásban lettem pincér. Senki nem kérdezi, senkinek nem mondom és ez így van legnagyobb rendben. Filmeket itt sincs időm nézni és olvasni se sok, hogy válaszoljak egy kedves olvasóm kérdésére. Nagyon sokat dolgozunk. A rövid szusszanásnyi szünetekben pedig alszunk, hogy legyen energia a következő szakhoz. A kikötőkben pedig az ember kimegy, mert muszáj, hogy friss levegőt szívj sétálj és egyáltalán beleszagolj a normális hétköznapi életbe. Persze ezt csak másokon érzed, akik munka után beugranak valahova, vagy éppen bevásárolnak, vagy ebédelnek, vagy csak sétálnak. Ilyenkor te is vágysz a normális életre és érzed, hogy az ami a hajón történik vagy nem történik veled az egy hatalmas ''bullshit''. Azt hiszem végérvényesen a blogom mottójának választhatom József Attila egyik töredékét:

''Amikor verset ír az ember,
Mindig más volna jó,
Mzárazföld helyett a tenger,
Kocsi helyett hajó.
Amikor verset ír az ember
Nem írni volna jó''

Lehet itt a versírás bármi: színház vagy cipőpucolás, egy idő után eleged lesz. Elég megnéznem egy pár fényképet amit otthon készítettem. És megdöbbenek, hogy két hónap alatt mennyi mindent csinálok. A hajón töltött hat hónap viszont egyetlen hosszú, végeérhetetlen nap. Ezeket nem panaszkodásképp írom, csak úgy morfondírozok, hiszen én akartam ezt csinálni. Én választottam ezt, és most főleg nem panaszkodhatok, mert azt a pénzt csinálom amit szeretnék és lényegében ezért vagyok itt.