Nemsokára megyek haza. Azt cruise – t amiben benne vagyunk nem számoljuk. Így mindig kevesebbet mondunk még akkor is ha csak éppen elkezdtük. Kettő darab hetem van hátra és akkor is kibírom ha fát vágnak a hátamon. Lefogytam. Kicsit lötyög rajtam a nadrág ami passzent volt amikor jöttem. Nem értem miért hisz a Carnivalnál meghíztam pedig a Crew Mess - es kaja gyengébb volt. De a morálom jó és ez a lényeg.
Láthattátok a képeket a skagwayi vonatozásról illetve a ketchikani repülőzésről. Erről csináltam egy videos összeállítást is. Ha hazamegyek, felpakolom a youtube – ra. Sokat nem akarok áradozni ezekről, azt hiszem a képek önmagukért beszélnek.
A második hetemet taposom mint server. Előléptettek gyerekek! Ez úgy volt, hogy egy nap szól Harry, a Restaurant Manager, hogy ma este be kellene ugrani. Mondom OK. Közben lelkileg felkészítettem magam az esti stresszbombára. Erre mit ad Isten? Mégse. Nézem a listát, ugyancsak asszisztens. Hoztak egy srácot a Palo – ból. Semmi gond gondolom magamban, mindennek eljön az ideje. Aztán rá egy – két hétre én szóltam Harry – nek, hogy ha visszajövök, felszolgálóként szeretnék kezdeni. Mondta, hogy semmi gond, Kedden beállhatok a táncba. Már ismerem magam, majd szétrobbantam a feszültségtől, rohantam mint egy futóbolond vagy három napig. Jópárszor összekevertem a rendeléseket, sokszor elfelejtettem valamit, azért vissza kellett rohanni a konyhába, ez persze plusz stresszt és feszültséget eredményezett... De summa summárum túl vagyok rajta. Ráadásul nem lett rossz a visszajelzés a vendégek részéről se. Jól sejtettem, hogy ezeknek az embereknek nem a szerviz a lényeg, hanem a személyiség és a szórakoztatás. Azzal pedig nincs baj, ''hisz tehetség az van'' mondta Tyuki másodéves színihallgatóként. Már cruise vége fele elég jól kezeltem a station – t ahhoz, hogy ezen a héten a tanuló (16 emberes) – ről átpakoljanak egy nagyobbra (18 – as). Itt is fuldoklok még egy kicsit, de majd belejövök.

Kedves Barátaim...
Igen, már nagyon rég nem jelentkeztem és valószínűleg ezután is ritkábbak lesznek a bejegyzéseim. Megmagyarázom. Most már olyan szinten normális számomra, hogy itt vagyok és ezt csinálom, hogy nem igazán érzem benne a közölnivalót. Szavalóversenyre is akkor mentem, ha el akartam valamit mondani a világnak :) Szóval lehet, hogy ezek a dolgok onnan nézve nagyon érdekesek, de innen szinte már egyáltalán. Ahogy nektek sem annyira érdekes, hogy elmentek bevásárolni, meg ismerősökkel találkoztok és hétvégére különféle programokat szerveztek már nekem se jelent semmi újdonságot a mindennapok rutinja. Persze az utóbbi időben azért történtek dolgok. Íme néhány...
Vége a mexikói cruiseoknak. Egyfelől már jó, mert kicsit kezdtem unni, másfelől meg szinte mindegy volt. Puerto Vallarta – t nagyon szerettem, de Cabo San Lucas – ban is viszonylag jól elvoltam. Jókat sétáltam, nyomtam a mexikói kajának minden verzióját, közben nagyokat beszélgettem anyámékkal és egy – egy baráttal akit sikerült elkapni skypeon. Sok lehetőség kirándulásokra nem volt vagy igazából semmi nem izgatott. Egy túrára ráharaptam, de elbénáztam és nem volt szabadom az utolsó Cabo – n amikor elmehettem volna, így marad a következő szerződésre.
Közben ismét servert váltottam, pontosabban váltottak. Az indiai Lavendra. Egyszer már írtam arról, hogy az indiaiakban csalódtam pontosabban hamis képzetem volt róluk. No.. Lavendra egy roppant alázatos, türelmes, szerény és jóindulatúnak kinéző indiai. Így képzelek én el egy indiait. VIP szekción dolgozunk. Ebben a cuise – ban a Disney elnökének a testvérét és családját szolgáljuk. Az előzőben Kalifornia és egyben Amerika egyik legismertebb borászát... Egyelőre megfelel. A Chapellet család (ők a borászok) egyetlen egyszer jött le vacsorázni és kifizette az egész kirándulásért járó szervízdíjat. Sajnos csak hárman voltak. Az azelőtti úton volt egy kanadai család. Nagyon jó modorúaknak tűntek, tanárok voltak a szülők, roppant aranyos, bájos kislányok... Utolsó este nem jelentek meg és egy fityinget se fizettek. Addig minden áldott este teljes létszámban, persze késve reprezentálták magukat. Sajnos hatan voltak. Ez a része továbbra is ingadozó de eddig úgy néz ki, hogy fogja ütni a széle a hosszát a dolgoknak.
Közben hat nap alatt LA – ből, San Francisco – n és Victoria – n át megérkeztünk Vancouverbe. Mindhárom város SZUPER. San Francisco teljesen a szívembe lopta magát. Sajnos nagyon sok időm nem volt. Alcatrazba nem volt időm elmenni, a Chinatown - ban minden bezárt már mire ki tudtam menni... De, Felipevel (előző pincérem) betaxiztunk a belvárosba a híres dombokon keresztül, ott egy nagyot sétáltunk, közben megittunk egy – két sört és két állomást mentünk a híres villamossal. Végezetül találtunk egy szuper ír kocsmát és előzene mellett, Music Pub – os fílinggel, százszor jobb sör (mint a MP - os) társaságában gyönyörűen berugtunk. Olyannyira, hogy reggel mielőtt felébredtem volna, tudatosult bennem, hogy kocsmában a szék karján hagytam a fényképezőgépemet. Elkezdett kattogni az agyam az opciók között. Egy - visszataxizni és ha zárva van a bolt, üzenetet hagyni a vancouveri postacímmel, kettő - internetet keresni, a kocsma tel. megkeresni és később felhívni... stb. Azt hiszem, hogy még félálomban a taxinál maradtam és már kezdtem nekiveselkedni a felkelésnek meg a készülődésnek amikor látom, hogy ott az ágy végében a drága. Smithwick Ale..., ezt ittuk. Csak ajánlani tudom mindenkinek.
A következő stáció Victoria. Először tettem a lábam kanadai földre. Nagyon szimpatikus hely. Lehet, hogy hosszú távon unalmas lenne, de prima vista – ra nehezen lehetne jobb helyet elképzelni akár egy lakópark láttán is. Ott a tenger, kellemesen hűvös van, szuper parkok és egyben rengeteg zöld övezet, aranyos boltok, jó ízlésű kocsmák... Tovább is van, mondjam még? Perszehogy ilyenkor az ember agya kattog, hogy mihez tudna itt kezdeni? Vagy akárhol... Főleg ha nem ért semmihez. Megnyugtattak a kanadai vendégeim, hogy itt csak akarni kell és biztos sikerül. Hisz két évig a kanadai kormány támogat (pénzzel, lakással), a következő két évben a helyi önkormányzat támogat. Négy év alatt csak összehozol valamit. Egy másik vendég meg arra a felvetésre, hogy diploma, meg orvos, meg mérnök, simán azt mondta, hogy el kell felejteni mert nagyon sok továbbképzéssel és különbözeti vizsgával jár. Jó vízszerelő, jó gázszerelő, jó kőműves rengeteg, de rengeteget kereshet. Egyelőre nem szeretnék idejönni, csak eszmefuttatok :)))
Vanvouver jóval kozmopolitább de a sok felhőkarcolót gyönyörűen balanszírozzák a virágzó fák. Déli órában lehető legnagyobb csúcsforgalomban semmi tülekedés, nyugalom van, nyoma sincs a rengeteg autónak és tiszta rendezett minden akár egy patika.
Ezután Vancouver lesz a homeport. Minden kedden innen indulunk Alaszkába és ide jövünk vissza, ALASZKÁBÓL. Azért hangsúlyozom, mert beleszerettem.
Hófödte hegycsúcsok amerre a szem ellát, fenyvesek, sziklák, szűk csatornák, sasok, medvék, bálnák, jégdarabokon nyújtózó fókák, igazi érintetlen természet. Néha tényleg annyira szép minden, hogy szinte sírhatnékja támad az embernek. Kamerával fényképezőgéppel lehetetlen visszaadni azt a végtelenséget ami itt honol. Tracy Arm fjord, Skagway, Juneau, Ketchikan kikötőket járjuk. Mindenhol rengeteg a lehetőség különböző kirándulásokra. Ezek meglehetősen borsosak, de megéri..

Időközben átestem egy kisebb vírusfertőzésen. Nem kell megijedni csak influenza, de fél nap alatt úgy taccsra vágott, hogy reggel semmi bajom nem volt, este meg már nem tudtam bemenni dolgozni. Itt nem nagy luxus betegnek lenni. Tudjuk, hogy általában szar betegnek lenni, de a hajón különösen elesettnek és elhagyatottnak érzi magát az ember. Így éreztem magam magam kb. három – négy napig. Sokat feküdtem, aludtam, gondolkoztam (volt időm) és egy kicsit elszomorodtam. Tartott vagy egy hétig. Magam sem tudom miért, csak úgy mint amikor az embernek elmegy a kedve. Szóval megvolt a mélypont. Azóta sokkal jobban vagyok.
Ha nem tudsz este bemenni dolgozni, akkor valaki helyettesít. Ennek az illetőnek viszont ki kell fizetned azt az összeget ami neked jár egy vacsoráért. Éppen ezért az emberek csak akkor maradnak ki, ha már nagyon muszáj. Délután kettő körül én is úgy éreztem, hogy be tudok menni. Aztán négy körül úgy reszkettem a takaró alatt mint a kocsonya és tudtam, hogy bármennyire szeretnék, képtelen leszek dolgozni. El kellett mennem az orvoshoz, előtte persze alá kell íratni a küldőcédulát a vezetőddel, szóval nem elég a te nyomorúságod egy csomó bürökratikus baromsággal is meg kell küzdeni. Ezután jött a hideg zuhany. Nem jött, hogy elhiggyem, hogy adnak valmi piros meg zöld tablettákat és be akarnak küldeni dolgozni. El nem tudjátok képzelni, hogy milyen szarul éreztem magam. Nagy nehezen nyögvenyelősen elengedtek vacsoráról. Másnap napközben dolgoztam de este már be kellett mennem. Úgyanúgy megvívtam a harcaimat, hogy szeretnék de nem lehet, hogy vajon tudok – e, stb. Minden esetre elvánszorogtam az étterembe és amikor a főnököm látta, hogy nézek ki, orvosi igazolás nélkül is visszaküldött a kabinba. Summa summárum, ezen túl vagyunk.

Visszajött az új Dining Room Manadzser, Harry és egy csomó változás történt a felállásban. Nekem is új pincérem lett, a perui Felipe. Eddig ez a legjobb. Nagyon sokat segít, nyugodt, gyors, jó csapat vagyunk. Ő is meg van elégedve velem, már beszélt is a főnökkel, hogy velem akar továbbra is dolgozni. Yokhey meg sajnált, hogy elválasztottak, ő is beszélt a főnökkel, hogy vissza szeretne kapni. Egy szempont miatt lett volna jobb Yokheyval maradni. Az ő Head Servere a Dining Room Menedzser és ez egy kicsit garancia a jó minőségű vendégekre. Ugyanis mi történik? Nem minden kabin van egy árban. A vendégek részére természetesen. Megjön a lista és a DRM az ő szekciójára teszi azokat a vendégeket akik a drágább lakosztályokban vannak. Mert ott nyilván van pénz. Nincs ezzel semmi gond, én is így csinálnám (szerintem kevésbé pofátlanul mint az előző DRM, a török Ali). Emiatt lett volna jobb Yokheyval maradni. Más szempontból meg jobb Felipe, úgyhogy nem panaszkodom. Különben is szerintem nemsokára promoválva leszek. Már van egy – két srác akik velem jöttek, vagy utánam egy – két héttel és már felszolgálók lettek. Nem csinálok belőle problémát ha késik az előléptetés. Teljesen OK ha az első szerződést asszisztensként nyomom végig. A következő szerződést úgyis felszolgálóként fogom ledolgozni. Egyébként is felszolgálónak lenni, sokkal stresszesebb (a fizu is nagyobb mondjuk), de a legelején egy hatalmas stresszbomba. Nem ismered a menüt, nem tudod, hogy mi – hol van a konyhában és ki kell szolgálni tizennyolc embert és záros határidőn belül és újrateríteni a másik tizennyolcnak. Persze hogy fog ez menni, de az eleje biztos nagyon nehéz lesz.
A számokkal szinte mindig hadilábon álltam. Az oszi is megmondta annak idején a matekről, hogy ezt nem nekem találták ki. No..., az étteremben az asztalok számozása teljesen illogikátlan. Az egyik sarokban van a 40, 41, 42 és valahol a középen netán a másik sarokban vagy valami teljesen lehetetlen helyen folytatódik a 43. - al. Mielőtt kinyitunk, felsorakozunk az ajtó előtt és így fogadjuk a vendégeket. Az első pár embert megtapsoljuk, first guests in the house, yuheee!!! Utána családonként mindenkit az asztalához vezetünk. Sokszor restellem, hogy négy hónap után, egy szép nagy családdal mögöttem elindulok az étteremben, hogy megtaláljam az asztalt és gőzöm sincs, hogy hol a 63. - as. Ilyenkor ha szerencsém van belebotlok egy régi motorosba, felvont szemöldökkel sziszegem, hogy sixtythree, és megkapom a helyes irányt. Teljesen hülye nem vagyok de az a probláma, hogy három éttermünk van és szinte mindenhol másképp vannak elrendezve az asztalok. Mire hazamegyek, ez is fog menni.
Valamelyik nap, már nem tudom hogy reggel vagy délutáni alvás közben azt hallom, hogy pörög az eső az ablakpárkányon. Alszom, de közben gondolkodom, hogy mi ez? Lassan megvilágosodik, hogy ez nem ablakpárkány, nem eső hanem zörög a légkondicionáló berendezés, hajón vagyok és január van. Nem hagytam magam viszont kizökkenteni ebből az illúzióból, hogy otthon vagyok, ez egy délutáni szunya és pörög a májusi eső az ablakpárkányon. Istenem, de jó volt... és az a szép, hogy ezt el is tudtam hitetni magammal, mi több - sikerült ezzel a tudattal tovább aludnom :)

Az az érzésem, hogy itt kevesebb időm van írni mint a Carnivalnal. Lehet, hogy azóta sok idő eltelt és mindig az aktuális a szar, de most úgy érzem, hogy itt nehezebb az élet. Vagy legalábbis többet kell dolgozni. Kicsit elkezdtem utánaszámolni az óráknak. Általában a reggeli az három óra hossza, az ebéd úgyszintén. Ez együtt hat de sokszor kijön a hat és fél netán a hét. A vacsora az stabilan hat de Los Angeles előtt simán felmegy hat és félre. Ez barátok közt is minimum tizenkét – titenhárom óra naponta. Egy héten háromszor van offom, ami azt jelenti, hogy kimarad egy reggeli vagy egy vacsora. Ilyenkor kilenc órát dolgozunk, de gyakran felmegy ez is a tízre mert ilyenkor kicsit tovább kell maradni hisz elvégre off - os vagy. Azt mondják a többiek, hogy amíg ez a hajó a karib térséget járta, sokkal több volt az off. Átjöttünk nyugatra, több a sea day, automatikusan kevesebb az off és többet kell dolgozni.
Régebben a pincérek arra voltak kíváncsiak, hogy mennyi extra jön be, most boldogok vagyunk, ha mindenki kifizeti ami jár, a három dollárt per nap per személy. Ennyi jön az asszisztensnek, a pincérnek pedig négy. Szóval romlik a színvonal (ez egy kicsit hülyén hangzik az én számból három hónap után...; nem is gondolom maximálisan komolyan ), a nagycsaládosok szinte egyenként kevesebbet fizet. A gyerekeiket nem tekintik valós létező személynek, értük nem fizetnek. Négy cruisra visszamenőleg minden héten 50 – 100 $ -al kevesebbet csinálok mint amennyi járna. Azért mert mindig akad egy – két család aki kevesebbet fizet. Szóval a pénzügyi kalkulációimat valószínűleg újra kell gondoljam. Ezt még nem akarom elkiabálni, mert azért nem rossz ez a pénz, de tudjuk, hogy minden relatív (főleg a pénz mennyisége). Aki kifizeti ami jár annak megköszönöm, aki extrát ad, arra kedvesen meleg szívvel gondolok vissza, aki kevesebbet ad... na azt hagyjuk. Még egy kis sztori ehhez a témához. Utolsó este kis borítékokat kapunk, ezekben vagy egy kis bizonylat van vagy kápé. Akkor van bizonylat, ha a vendég a neked szánt összeget előzőleg befizette a recepción. Ezt az összeget kéthetente csekk formájában kapjuk meg amit aztán bármikor készpénzzé válthatunk a crew office – ban. Namármost a Macias család nekem öt dollárt adott a kis borítékban. Négy fő, egy hét, az nyolcvannégy akárhogy is számoljuk. Már vagy négy – öt hete Yokhey – val dolgozom. Egy filipino gyerek. Ügyes, gyors és nem stresszel vagy békétlenkedik ha valami nem úgy van. Yhokey – nak száznegyven volt a kis borítékban, tehát még extrát is kapott. Két dolog történhetett. Nekem százat szántak csak öt darab húszas bankjegy helyett öt darab egydollárost tettek, tévedésből. Vagy összecserélték a borítékokat (Server, Assistant Server, Head Server – írja mindegyik kis borítékon) és a nekem szánt összeget a Head Server – nek adták, Thomasnak. Neki nem feltűnő, hogy ez az összeg kicsit túl nagy. Megkérdeztem Thomast. Ő nem kapott ekkora összeget. Már tudunk ilyen esetről, hogy a Head Server lenyúlta a pincérek pénzét mert a vendégek bakiztak és összecserélték a borítékokat. A pincérem a kezét tette volna a tűzbe, hogy a Thomas lenyúlta a minimum nyolcvan dolláromat, ha nem a százat. Vagy... Néhány vendég már a kirándulás elején kifizeti a szervizdíjat. Ezek a vendégek szinte kivétel nélkül a Dining Room Manager vendégei. Vagyis ő a Head Serverük. Az étteremben ugyanis van két Head Server és egy Dining Room Manager. Fel vannak osztva az asztalok és mindegyik felel azért, hogy rend legyen a háza táján. Utoljára páldául két prepaid vendégünket simán kicseréltek. Egy latino anya két gyerekkel. Lerítt róluk a szerencsétlenség. Nem is fizettek. Szóval itt is megy a mismás meg a maffia mint mindenhol. Csak azért meséltem el, hogy lássátok, hogy mindenki a saját zsebét és érdekét nézi. Az egyetlen érték a szaros pénz. A világban sincs ez máshogy, de ott valahogy mégis meg tudod válogatni az embereidet. Itt erre nincs sok lehetőség, főleg emberanyag. Mióta hajózom Péter volt az egyetlen barátom. Még a legelső szerződésem alatt. A hajós életem nőjét még mindig nem találtam meg, valószínűleg nem is fogom és már nem is érdekel. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezekkel csajokkal. Nem nekem valók. Punktum.

Elég sok a már Amerikában élő ázsiai származású vendégünk. Főleg kínaiak. Nagyon érdekes ezeknek a családoknak a hangulata. Nem is tudom igazából megfogalmazni, de van valami sajátosan rájuk jellemző. Hajlamos az ember valamiért lenézni őket. Talán mert érzek egy kis infantilis aurát. Ez így nagyon durván hangzik. Inkább lehet, hogy nagyon szerények és alázatosak. Apropó, ők fizetnek. Legalábbis az én tapasztalatom ezt mutatta. Katonásan és derekasan az utolsó csecsemőért is. Mondtuk is, hogy az összes kínait nekünk adhatják. Ami a baj velük, hogy rettenetesen késve érkeznek és ha mondjuk egy tíz személyes társaságról beszélünk akkor biztosak lehetünk benne, hogy három személyenként csordogálnak. Viszont könnyű őket kiszolgálni. Nem igénylik a különösebb szervízt. Büfé. Nem zavarja őket, ha leves, előétel, saláta, főfogás, kávé, minden előttük van egyszerre, boldogok. Csakis így lehet behozni a késést. Amin nagyon jól szórakoztam az a fényképezkedési mániájuk. Miért van az, hogy az ázsiai embereknek nagyobb a fényképezési – fényképezkedési kedvük mint az átlagnak? Ezt észre lehet venni bármelyik nagyvárosban. Azon gondolkodtam amint elnéztem ezt a családot, hogy akár itt vannak, akár a Lánchídnál, ugyanúgy kattintgatnak mint az öngyilkosok. Sajnos nem tudtam megörökíteni amint a sok gyerek és a sok felnőtt szinte mindegyikük kisebb nagyobb gépet szorongatva, egymást össze – vissza kegyetlenül fényképezi.

Megvolt az első komolyabb kellemetlenségem is. Crew Drill. Ilyenkor egy vészhelyzetet szimulálnak és eljátsszuk, hogy mi van akkor ha nagy baj van. A legénységnek többnyire az a dolga, hogy mentőmellénnyel gyülekezzen egy megadott helyen és várjon amíg oltják a tüzet, vagy tömik a lyukat vagy tudom is én. Ha úgy alakítják a forgatókönyvet, hogy ne tudják a problémát megoldani, akkor fél – egy óra várakozás után felhangzik a megfelelő kürtjel, ami a hajó elhagyását jelenti. Crew Drill vége. Mindenki utálja mert borzalmasan unalmas és ha szabadod van akkor szopsz, mert ahelyett hogy valahol kint lébecolnál, a negyedik emeleten mentőmellényesen a tömegben tolongsz és vársz. No... Én is várok, beszélgetek Tibivel. Nagyon fáradt vagyok, a tenyerembe hajtom a fejem és lehúnyom a szemem. Húsz másodpercnél nem tartott tovább amikor valaki hirtelen elkéri a safety card – omat. Hirtelen mondom a számomat amit kívűlről kell tudni, mert ilyen esetben nem Tyukodi Szabolcs vagyok hanem 0682. Gondolom azért is, mert egy átlagos hajón harminc – negyven Putu, Made, és Wayan van. Szóval a csávó megismétli, hogy adjam oda a kártyámat. Odaadom. A fickó a safety officer volt, egy olasz majom. Délután kimegyek kajálni és mesélem a kollégáknak, hogy jártam. Na.. mondják, gyorsan menjek a bridge – re és nyaljak segget, kérjek elnézést és próbáljam meg visszakapni a kártyámat mielőtt elkezdődik a levelezgetés mert ebből még komoly baj lehet. Úgy is lett. Találkoztam délután a safety officerrel, megtörtént a nagy mea culpa, ő megnyugtatott, hogy nem lesz kellemetlenségem, a kártyát is vissza fogom kapni csak értesítenie kell a főnökömet. És elindultak az emailek. Nem tudom mi lesz a vége, de ezért W 2 – t is kaphatok. Az első baki szóbeli figyelmeztetés, a második írásos, a harmadik W 1 (warning), aztán W 2, aztán mész haza. Nekem ezért egyből W 2 – t adnának. Nem tudom, hol áll a dolog. Egy hete történt. De nem írok alá semmit, tanúm van rá, hogy nem aludtam (Tibi). Az értesítő e-mailben amit ez a szemét gnóm küldött az állt, hogy el voltam nyúlva és csak másodszori megszólításra reagáltam. A kurva anyját. Ilyen apróságokon meg lehet csúszni. Egy török srác munkába menet vitte a szemetét. Aznap változtatták meg a szeméttározó nyitvatartási időpontját, be volt zárva. Nem ment vissza a szobába, letette a folyosóra. Egy hét múlva egyből W 1. Valaki nem jelentette, hogy hasmenése van és úgy ment dolgozni. Összecsinálta magát meló közben, W 2. Itt nem viccelnek apám. Pillanatok alatt haza lehet menni, úgy hogy észre se veszed.

Hazamenetel... Szerződést hosszabítottam. Öt és félről, hat és félre. Június 21 a hivatalos hazamenetelem dátuma. Ez még változhat de lélekben ehhez a dátumhoz tartom magam. Valamelyik este álltam sorba a kenyérért (ez úgy hangzik mintha a közértben álltam volna) és bevillant, hogy még kb. százszor kell még itt állnom ugyanígy míg végre hazamehetek. Mindenki csóválta a fejét, hogy én bolond vagyok, hogy hosszabbítottam hisz az ambíció és a tendencia az a rövidítés. Nem akarok a végtelenségig hajózni. Három, max. négy szerződést szeretnék. Hosszabb szerződések, több pénz, kevesebb idő korban. Az én éveimre gondolok amikor korról beszélek. Szóval így spekulálok, aztán meglátjuk hogy hogy lesz...

Amikor vízre bocsátották valamelyik Disney hajót (talán a legelsőt), delfinek sokasága vette körül amit abszolút jó jelnek lehet venni. Azt is lehet mondani, hogy szerencsét hoznak. Végeredményben a társaságnak szerencsét is hoztak. Amikor feltűnnek a delfinek az mindig egy esemény. Kiabálnak, hogy ''delphins delphins!'', aki csak teheti odamegy és nézik őket. Így amikor egy csoport vendéget vagy legénységet lehet látni a hajó valamelyik oldalában akkor tudja az ember, hogy valószínűleg delfineket bámulnak. Most már kétesélyes a dolog mert feltűntek a bálnák is. Majdnem elmentem bálnanéző túrára de állítólag Alaszkában több van és izgalmasabbak, így elhalasztottam a bálnanézősdit. Amiért kitértem a delfinekre.. Amint átkeltünk a csatornán, az első kora reggel fent kezdtem a Beach Blanket - en (ez az itteni Lido). Már felkelt a nap, de még vörös volt minden. Egy adott pillnanatban észreveszünk egy pár delfint, aztán még többet, aztán még többet, aztán azt látjuk, hogy a hajó fara szinte hemzseg a delfinektől. Cikáznak, kacsáznak, villognak, olyanok szinte mint a nők. Tudják mikor tetszenek és szívesen mutogatják magukat. Szóval a delfinek megjelente mindig üdvös. Nekem ahhoz hasonlatos érzésem van mint amikor szivárványt lát az ember. Az is jó érzéssel töltött el, hogy amint kiértük a Csendes óceán vizeire delfinek köszöntöttek. Nem tudtam nem jó jelnek tekinteni.

Szintén a tizenöt napos úthoz kötődik a következő pár sor. Pontosabban Manzanillohoz ami egy kis kikötő. Az eddigiek közül a kedvencem, csak sajnos nem fogunk többször menni. Talán még egyszer Vancouver előtt. Nem különösebben frekventált hely. Inkább kereskedelmi kikötő. Pont ezért szerettem mert nem Wall Mart, Hard Rock Cafe, StarBucks és Senior Frog's éktelenkedett a kikötőben hanem helyi dolgok. Többé – kevésbé mert ugye bóvli nélkül lassan elképzelhetetlen a világunk Korondtól Manzanillon át egészen Katmanduig. Viszont ők szeretnének több hajót fogadni. Ezért tesznek is. Például az utasokat népviseletbe öltözött zenekar fogadta. Ahol sok hajó megfordul és már eléldegélnek a túristákból az emberek (pl. Cozumel), ott nem törik össze ilyesmivel magukat a helyiek. Megelégednek két – három sombreros gitárossal. Amiért én szerettem, az nem ez. Végre azt éreztem, hogy kapok egy kis falatot az igazi hamisítatlan Mexikóból. Nem ültem le sehova közel a kikötőben, hanem elindultam befele. Ordított a szegénység, de nem volt zavaró. Sőt mindenhonnan szólt a zene. Lepattant kulipintyókban pékségek, varrodák, mosodák, tévé – rádiószerelő műhelyek (ezt bírtam a legjobban), mindenhol nyitott ajtók, mindenhol szól a zene, énekelnek és ami a legfontosabb, mindenhonnan jókedvűen integetnek. Az épületek, a házak, az utcácskák... teljesen más mint amit eddig láttam. Csak magamra voltam ideges, mert nem töltöttem fel a fényképezőgépemet. Az Olympus szinte soha nem hagyott cserben de hát az elment a bőröndben. A Nikont meg mindig fel kell töltsem mert leszívja az akuimat. Ebben az esetben nem számítottam rá, hogy ennyire klassz lesz, másrészt elfelejtettem feltölteni. Találtam egy éttermet ami olyannyira helyi volt, hogy nem volt angol menü és nem volt egy rohadt túrista se. Csak én, de nekem szabad :))). Valaki fordított, hogy mi – mi és megkajáltam autentikus mexikói környezetben. Bejött egy csoport rendőr, megebédelt, továbbment. Én meg csak újjongtam és szívtam magamba a citromos Corona – t. Az újjongás egész visszautam alatt elkísért mert végre valami mást láttam, más ritmust és életérzést tapasztaltam. Ez lenne az utazásnak a lényege. A hajózás alatt viszont az ilyen üdítő élményekből kevés ilyen jut. Olyanok ezek mint valami oázisok. Rettenetesen értékesek. A nagy rajongással egyedül voltam, hisz a legénység legnagyobb többsége csalódott volt ettől a koszfészektől. Viszont boldogok Puerto Vallarta – ban mert ott ott van a Mall és a Wall Mart rögtön a kikötőben. Megtanultam ezen se csodálkozni csak magamban kuncogni és bölcsen bólogatni. Hahahaha...

Közben változások történtek lakásügyban. Nem sikerült Adriannal költöznöm, de megszabadultam a háromszemélyes kabintól. Norbit hamarabb hazaküldték, gyorsan beadtam a kérelmet és zsupp már költözhettem is egy kétszemélyes kabinba Madeval, Norbi ex lakótársával. Made Baliról származik és ő egy külön sztori. Annyira jóindulatú, segítőkész és altruista, hogy az már nem egészséges. Ő is hamarabb hazament és azóta már Georgeval lakom aki bukaresti és már tíz éve hajózik. Made... Soha nem kellett ágyat vessek. Reggel amint elmegyek munkába természetesen nem terítem el az ágyat. Azok a percek negyon értékesek és a kávé mellett sokkal hasznosabbak. Mire visszajöttem tizenegy körül az ágyam már gyönyörűen el volt terítve hisz it takes just two minutes. És ez így ment minden nap. Kaptam tőle új ágyneműt, mert szerinte amit itt kaptunk az csúnya. Nem tiltakoztam különösebben. Hát csöszd meg ha neked úgy esik jól meg szerinted így szebb a kabin, hát akkor csináljad. Most mit mondjak? Este meló után sör a kabinban. Made kérdezés nélkül masszíroz. Fejet, lábat... Abszolút ok volt az elején de aztán már kezdett sok lenni (lassan - lassan kibújtam a masszázs alól) és szinte hálás voltam a sorsnak, hogy hamarabb hazament. Ajándékot akar hozni Baliról. Egy maszkot rendeltem tőle de azt nem ígérte száz százalékra mert ők hisznek benne, hogy ezeknek a maszkoknak lelkük van és lehet hogy rosszat hoz rá a repülőn. Úgyhogy vagy postán küldi, vagy mást hoz. Nem tudtam eldönteni, hogy miből fakad ez a nagy emberbaráti szeretet (Norbit is állandóan masszírozta). Gondolom ez más kultúra, más civilizáció, más határai vannak a személyes szféráknak és az intimitásnak. De számomra motoszkált valami a háttérben, valami nekem nem stimmelt. Utolsó éjszaka mielőtt elment volna, úgy hajnal körül mellém fekszik, hogy ő fázik. Hadd ne mondjam, hogy engem is kirázott a hideg. Mondom neki, hogy barátom én így nem tudok aludni, neked adom a takarómat nyomás vissza a helyedre. Nem akarja elvenni az enyémet de visszamegy. Visszament. Reggel látom, hogy legalább három pléd van szépen összehajtogatva az ágyán. Nohát itt volt a kutya elásva. Gondolom nem kell mondanom, hogy nem fogok többet Madeval lakni. Ja... és imádom, hogy újabban rendetlen az ágyam.
Mostanában a kabinban iszogatok és egyre kevesebbet látogatom a Crew Bart, egyébként is a hűtőmből soha nem hiányozhat a Chardonnay meg a Corona..

Most csak pár új fotó...

https://picasaweb.google.com/szabolcstyukodi/Disney102?feat=directlink

Az előző bejegyzéshez fűznék egy gondolatot. Ugye azt mondtam, hogy nem hiányzik a színhház és nem is gondolok rá. Igen, ez így van viszont egy este az étteremben már nem tudom milyen előadásból nem tudom milyen zene szólalt meg és hirtelen nagyon szerettem volna reflektorfényben, egy izgalmas, intenzív jelenet kellős közepén lenni. Az egész impulzus egy villanás erejéig tartott, mégis nagyon intenzív volt. Akkor este egyébként ''formal night'' volt. Amerre csak néztem öltönyös – szmokingos, estélyis hölgyek és urak. Elegancia, jó zene, jó kaja, jó társaság. Utána azt mondtam magamnak, basszus.. ez is egy szerep. Most az a szerepem, hogy hajópincér vagyok. Én is kirittyentve, magas vagyok ugye, rohadt jól áll rajtam az öltöny :))), ez van... egész este felszolgálok, mosolygok, segget nyalok, vicces vagyok (ez a legtöbbször azért természetes, vagy igyekszem csak akkor vigyorogni és humorizálni amikor tényleg a helyzet úgy diktálja) ez a szerep és kész, slussz – plassz. Még egy gondolat vagy párhuzam ehhez. Amikor nem jönnek a vendégek vacsorázni, akkor az ember örül mert kevesebbet kell dolgozni. Ha nem jön senki, akkor az a seating neked szabad és elmarad az előadás. Kiklokkolsz és visszajössz a következő nyitásra. Az a benyomás, amikor vaj, víz, kenyér előkészítve, meg vannak terítve az asztalok és nem ül le senki, kísértetiesen hasonlít ahhoz az érzéshez amikor be vagy öltözve – sminkelve, kellékeid előkészítve csak éppen üresen ordít a nézőtér és le kell sminkelni és át kell öltözni és előadás nélkül hazamenni. Az örömbe egy kis üröm is vegyül.

A kéthetes cruise kellős közepén vagyunk. Átkeltünk a Panama csatornán. Olyan hatalmas látnivaló nem volt, de mégis. Ami érdekessége volt a dolognak az az, hogy végig lehetett követni, hogy hogy emelik fel ezt a monstrum hajót a zsiliprendszer segítségével a tengerszint fölé. Amikor meg kiérünk a Csendes óceánhoz akkor meg ugyanúgy leengedik. Maga a tudat, hogy most szelem át a földszorost, hogy ma még Atlanti, holnap már Csendes, az viszont izgalmas volt. Ha sokszor kelnénk át, biztos nagyon unalmas lenne. Előtte megálltunk egy kis szigeten Venezuela partjai mellett, Arubán. Ez a Holland Antillákhoz tartozik, egy holland fennhatóság alatt levő üdülőparadicsom. A szép strandokon, a rengeteg szállodán meg üzleten kívül semmi érdekes. Azt is mondhatnám, hogy unalmas. Igazából a sziget északi partján van egy nemzeti park, de sajnos időm nem volt elmenni. Így jártam Puntarenasban is. Rohadt jó, hogy jártam Costa Ricában de igazából ez annyi volt, mintha valaki sétálna egyet Konstancán a kikötő körül és elmondhatja magáról, hogy volt Romániában. Itt is voltak jó túrák az esőerdőkbe..., dolgoztam. A Panama csatornán keresztül szagolhattam egy kicsit bele az esőerdőkbe. Karnyújtásnyira volt tőlünk. Na szóval ezekkel nem hencegek, mert van is meg nincs is, de szívből remélem, hogy eljutok egyszer Brazíliába és elmegyek az Amazonaszhoz és mindent megnézek :)).

Viszonylag kevés dolgot tudok mondani ami az előző cégemnél jobb volt. A Carnivalnal nem tudok például hármas kabinokról. Nos, itt vannak. Ez egyébként kicsit sokkhatással volt rám, amikor benyitottam a leendő kabinomba és azt láttam, hogy három ágy van és egy lélegzetnyi hely. Ráadásul itt az a szokás, hogy nem keverik a részlegeket. Tehát a housekeeping vagy a dining, ha csak egy lehetőség van rá, akkor együtt lakik. Szerintük ez azért jó, mert nem zavarják egymást az emberek mikor jönnek vagy mennek a munkából. A hátulütője, hogy mindenki egyszerre készül és ez egy kicsit néha húzós. Így, amint lehetősége nyílik valakinek költözni, hanyatt – homlok rohan a kettős kabinba. Nekem is ott lapul a kérelmem már a Crew Office – ban, csak ki kell várni. A lakótársaimmal nem volt baj az elején. Carlo – t nagyon szerettem. Angliában élő délafrikai. Sajnos gyakori késés miatt múlt héten küldték haza. Egy nagy késés (mondjuk azt, hogy fél órától több), szóbeli figyelmeztetés. A második nagy késés írásbeli figyelmeztető (warning 1). A harmadik nagy késés warning 2. A negyedik után kezdhetsz gondolkozni. A pontosságra nagyon kell figyelni. Ez a Carnivalnal nem így volt. Szóval Carlo mint lakótárs rendben volt. Talán a harmadik héten kaptuk meg Drazen – t Horvátországból. Háát.. ezt nem gondoltam volna. Ok., hogy szétszórt (végre látok valakit aki szétszórtabb mint én), de rendetlen, trahány és nemegyszer a jóízlés határát surolják a megnyílánulásai. Például megjön, nyitva hagyja a klotyó ajtaját miközben pisil, közben nagyokat fingik. Unzsenír... És közben vidáman cseverészik velem, tehát nyilvánvaló, hogy ő ezt másképp fogja fel. A kagyló csupa hajzselé és fogkrémmaradék utána. A szemetet soha nem dobja ki és még sorolhatnám a végtelenségig. De már akkor gyanús volt a pacák amikor megjelent a polcon egy hatalmas proteines műanyagbödön. Ugyanis gyúr a gyerek. Az első napokban rendszeresen meg volt szórva a netbookom proteinnel. Úgy nézett ki mintha belepte volna a lisztharmat. A srác nagyon izmos és ugye tudjuk, hogy a szépség relatív, de én őt jóképűnek semmiképp nem mondanám. És most jön a dolog pikantériája. A barátnője az egyik legjobb nő a hajón. Egy nagyon szép, csinos angol lány. Énekesnő. Le voltam döbbenve. Most már túl vagyok a döbbeneten és csak örömöt és boldogságot tudok nekik kívánni a továbbiakban. A másik lakótársam is horvát, de ő rendben van. Minden esetre már várom, hogy Adriannal költözhessek aki ugye paysano, és a room service – ben dolgozik.

Véget ért a kéthetes cruise. Már nagyon várta mindenki, hogy vége legyen. Nem volt tele a hajó, csupán ezerhétszáz vendégünk volt. Eredetileg a huszonnyolc vendég volt leosztva a mi stationünkre. Első este amint lejön a második család és látják, hogy már ül valaki az asztalnál, odajön hozzám az anyuka elég furcsa kisugárzással és azt mondja, hogy ők egy különleges – speciális család, nekik muszáj külön ülni. Elvesztettünk négy embert de ezt nem kell sajnálni mert az ilyen típusu vendégekkel több a kár mint a haszon. Egy meleg párt átpasszoltak a szomszédainknak. Ezeket sajnáltam mert nagyon úriembereknek néztek ki. Megmaradtunk huszonkét emberrel de sajnos így is maradt egy kötekedő család (főleg a papa) akik játszották a nagy gasztrot. És minden speciális legyen és más. Ha currys csirke van neki ugyanaz a currys alapanyag kell csak éppenséggel rákkal, a smoothieért fizetni kell ezért nekik csak fagylaltot meg tejet mixeltessek a bárban ha már egyszer nincs jégshakeünk. Ingyen, ezt már én teszem hozzá. A két hét alatt nem is jöttek minden este. Vagy négy – öt este nem mutatkoztak. Nem is fizettek ki teljesen. Csak harminc százalékát adták annak amit kellett volna adjanak. Valamilyen szinten szinten megértem hisz nem szolgáltuk ki őket minden este. De olyanról is tudok akik leszálltak a kéthetes út kellős közepén és az egész összeget kifizették. Extrával... Sajnos ezek nem a mi vendégeink voltak. Aztán volt egy másik családunk, akik nagyon kedvesek, aranyosak voltak, minden áldott este lejöttek. Két nagyon hallgatag leányka volt aki mindig rajzoltak nekünk valamit. Szivecskét meg Hófehérkét meg ilyesmit. Egy vak hangot nem lehetett tőlük hallani csak szinte vacsora végén odajöttek és átadták az aznapi szeretetet gyerekrajzba öntve. Aztán cruise végén a szülőktől bevettük a banana – t. Nekem is, Vikinek is száz dollárral simán kevesebbet adtak. Száznyolcvan helyett csak nyolcvan lapult a borítékban. A kurva anyátok. Ez a normális és természetes impulzus. Két hétig nyalod a seggüket és nem fizetnek ki. Elég szar érzés. Nem volt szerencsénk ezalatt a kéthetes cruise alatt. Sokan nagyon jó pénzt kerestek. Mi azok közé tartozunk akik a legkevesebbet. Sokat nem rágtam magam ezen hisz jönnek a mexikói cruisok és remélem, hogy ütni fogja a széle a hosszát. Ezután volt egy rövid kétnapos cruise. Az egy rossz vicc volt. Ott már kolosszális méreteket öltött hajószinten a nemfizetés. Ezen tényleg csak röhögni tudtam, ahogy a szerencsétlenek eljönnek ''cruiseolni''. Hogy ők is olyanok legyenek mint a ''nagyok'' akik cruiseolnak. Utolsó este vagy a következő reggelinnél, teljesen mindegy, sunnyogva behúzott nyakkal iszkolnak és nem mernek a szemedbe nézni. Szánalmasak. Na mindegy, szinte biztos vagyok benne, hogy a hétnapos mexikói és később az alaszkai kirándulások meghozzák a gyümölcsüket. Még egy pár dolog a kéthetes kirándulás kapcsán. Hihetetlen, hogy mennyi minden történik a vendégek között. Dráma, féltékenység, unalom, mi többet nem akarunk veletek ülni... komolyan mint általános iskolában a gyerekek. Csak ezek éppenséggel szmokingos és estélyis felnőttek. Például volt egy hat személyes asztalunk ahol három pár volt leültetve. Egy anya (Mary - 60) és a lánya (Stephanie – 33), nagymama (Ann – 68) és az unokája (Ryan – 25) és egy másik anya meg a lánya (Susan – 54; Alishia 18). Ann kicsit fársztó volt és csak a férjéről tudott beszélni akit nemrég veszített el. Ezért is jött el az unokájával cruiseolni. Ryant láthatólag zavarta a nagymamája de iszonyat laza fickó volt, imádta az amerikai focit és a Budweisert. Mary unta Ann – t olyannyira, hogy öt nap után át akartak ülni Stephanieval csak annyira megszerettek minket, hogy inkább azt választották, hogy néha máshol esznek. Közben Stephanie elkezdett flörtölni Ryannel ami Alishianak nagyon nem tetszett és egyszer dührohamot is kapott valahol egy nyilvános helyen. Ezt Mary kotyogta elutólag. Ann is kiakadt valamikor, hogy rossz helyen ülnek és nem tud rendes fényképeket készíteni Hófehérkéről meg Mickey egérről amint végigvonulnak az éttermen. Ezért egy este máshova kellett nekik teríteni amiért Mary elnézést is kért. Ez volt egy asztal. Már említettem a shakes – gasztro családot. Ők eredetileg egy asztalnál ültek egy ausztrál családdal. A fifikás család eljött első este és utána nem mutatkozott három vagy négy napig. Erre az ausztrál család (ők nagyon rendesek voltak de egy kicsit túlérzékenyek szerintem; a pasit nem értettem egyáltalán hisz vidékről származik, ő mondta, hogy I'm coming from the bush; a mama sidneyi, őt tökéletesen értettem) azt gondolta, hogy miattuk nem jár a fifikás család vacsorázni. Három nap után nagyon frusztráltak lettek és beszéltek főpincérrel, hogy ők többet nem akarnak ''ezekkel'' egy asztalnál ülni. OK, a fifikás család megmaradt csak átültek egy négyszemélyes asztalhoz. Az asztal szabad volt, hisz a meleg párt elveszítettük. Valamiért, mi se értjük miért a főpincér, Thomas, elkezdte a fifikás család seggét nyalni. Gondolta, hogy majd jó pénzt kap a végén. Hajószsargonnal élve, bevette a banánt de rendesen. Egy este a gasztro családnak nem felelt meg a menü és a Palo – ból (ez egy étterem a IX. emeleten, full kiszolgálás, minden hiper – szuper és exkluzív; itt fizetni kell a vendégnek) hozattak kaját. Olcsóbban megúszták. Az ausztrál család megkérdezte Vikit, hogy honnan hozták a Hicks family – nek a kaját. Ő megmondta. Na csak ennyi kellett Ausztráliának. Ők nem akarnak többet Thomasszal beszélni, hisz számukra frusztráló, hogy Thomas többet foglalkozik Hicksékkel mint velük. Ráadásul Hicksék nem is nagyon jártak az étterembe és ez nem fair. Szóval Thomas a végén az ausztrál családtól semmit nem kapott és szerintem gasztroéktól se sokat. Nekünk viszont az ausztrálok szép extrát adtak és emailcímet és meghívást Sidney – be. Viki meg megkapta a magáét, hogy elárulta, hogy honnan van a kaja. Három – négy nap alatt nincs idő ilyesmikre. Ha tele van a hajó se lehet ennyire szökdösni egyik helyről amásikra. Valljuk be, két hét cruiselás barátok közt is sok. Istenem... bele se merek gondolni a két – három hónapos cruiseokba. És ami a legszebb ehhez a rengeteg faszsághoz nekünk mosolyogni kell és mindennel egyetérteni és mindenkinek igazat adni. Ez van...
Persze ott vannak a mérleg másik serpenyőjében, Roberték. Egy középkorú pár. A pasi író, a feleség tanárnő. VIP vendégek voltak és annyit rohantam az aprított gyömbérért meg a gluténmentes kenyérért, hogy már rossz volt bele is gondolni. Viszont nagyon jókat beszélgettünk. Kaptam is egy jó fejmosást Thomastól, hogy nem beszélgethetek ilyen sokat a vendéggel, hisz nem haladok a munkámmal. Tény, hogy nagyon belemélyedtünk az aktuálpolitikai helyzetbe. Hiába magyaráztam Thomasnak, hogy nem soppingolásról beszélgettünk, hanem éppen Hrabalt ajánlottam nekik (Thomas cseh nemzetiségű) nem értette meg. Sebaj. Na csókok...