Már útban vagyunk, pontosabban vízben vagyunk Los Angeles felé. Megvolt életem első és remélem utolsó dry dock - ja. Ez úgy néz ki, hogy bevezetik a hajót egy méretének megfelelő fürdőkádba, bezárják a zsilipet, leengedik a vizet és ottmarad a hajó, szó szerint szárazon. Ekkor megkezdődnek a felújítási munkálatok. Úgy kell képzelni mint egy otthoni kiadós csempézést, meszelést, ajtó – ablak és vezetékcserét, csak minden sokkal – sokkal olyanabb.. A lényeg a motornál van, de mi ezt nem látjuk. Ott is rendesen belepiszkálnak. Megúsztam az otthoni meszelést, hogy a nyakamba kapjam ennek a hatványozottját. Persze nagyon sírni nem akarok, mert nem vittük túlzásba a munkát. Arra is rájötttem, hogy én azon kívül, hogy szeretek dolgozni, azt is imádom nézni ahogy mások dolgoznak :).
Mivel erre a két hétre mi csak 500 $ - t kaptunk, a munka húzósabb részét nem mi csináltuk, hanem főleg azok akiknek erre a periódusra is a rendszerinti fizetést kapták. Ugye mi borravalós rendszerben dolgozunk vagy vagyunk fizetve. Ha nincs vendég, nincs lóvé. Mégis, ahhoz képest amit csináltunk, busásan meg voltunk fizetve. Például a Carnivalnal is ennyit kerestem, ahol szégyentelenül sokat kellett gürizni ezért a pénzért. Sokszor tíz órán keresztül arra kellett figyelni, hogy nehogy meggyúljon valami mikor hegesztenek. Ez volt a kedvenc foglalkozásom ''fire – watch''. Úgy el lehetett semmiskedni az időt, hogy csupa gyönyörűség. Néha be kellett segíteni a Crew Mess – ben, vagy a Beach Blancket – en , ahol a munkások étkeztek. De a legszebb része mégsem ez volt hanem, hogy szinte minden nap emberi időben fejeztük be a ''munkát''. Utána irány Victoria. Azt hiszem már írtam róla. Fantasztikus kis város. Kicsit drága, de minden a helyén van. Jobbnál jobb bárok, éttermek, kávézók. Minden nap kint voltam, és sokkal többet elköltöttem mint amennyit adtak. De nem érdekelt. Minivakációnak fogtam fel és teljesen belazultam. Nem számított, hogy hányadik sör, vagy milyen kaja. Ha kellett, jött... Találtam egy jó kis alternatív kávézót, Solstice Café. Ide jártam kávézni mert mindegyik Star Bucks nyüzsgött a crew – tól és automatikusan csészében adták a finom kávét, nem papírpohárban. Igazán élveztem a szárazdokkot. Ja.. és itt vannak legjobb sztriptíz bárok. Meg Vancouverben mert ott fejeztük be, és három éjszakánk ott is adatott. Szóval volt lehetőségem a vancouveri éjszakai életbe is belekóstolni. Hálistennek. Minden nagyon szép és nagyon jó volt. Az ''old timerek'' szerint is ez volt az egyik legjobb dry dock. A következő két év múlva lesz, de már említettem, hogy én azt már a szárazföldön szeretném megélni, valahol otthon.
Kicsit tartottam, hogy mi lesz a dock után. Asszisztensként kezdem vagy felszolgálóként? Hálistennek Felszolgálóként kezdtem a 18 – 19 – es szekción. Már említettem, hogy ez egy tizenhat fős ''station''. Ezen voltam az öt napos Victoria – Los Angeles ''relocation cruise'' – on. Utána még egy mexikói, most már a rendes egy hetes cruise alatt is. Volt egy családom, ordított róluk, hogy valami nincs rendben. Az anya filipino, az apa fekete, az egyik lány leszbikus, a másik fiú homokos, érzem, hogy szegények és nem fognak fizetni. Úgy is lett, viszont borzasztóan szerettek, alig várták minden nap a vacsorát, boldogok voltak. Mikor átadták a borítékot, az apa szabadkozott is, hogy tudják, hogy nem elég de csak ennyire futja. Nem tudtam rájuk rájuk haragudni. Ugyanúgy fogadtam őket másnap reggel. Ugyanis néhány pincér a ''debarcation brekfast'' – en nagyon csúnyán csinál, vagy dúzzog, vagy késik a kávéval, vagy leszar mindent ha előző este a vendégei nem fizették ki. Ezek a fickók tényleg nagyon szerettek és biztos vagyok benne, hogy ha több pénzük lett volna, akkor rendesen kifizetnek. Az más kérdés, hogy szerintem addig kell nyújtózni amíg a takaró ér és mindenhol felemelt fejjel lenni vagy távozni. Ha nincs pénzem étteremre, akkor eszem a sarki talponállóban vagy a beérem a közértben joghurttal és felvágottal. Ezen logika alapján, ha nincs pénzem cruiseolni, elmegyek kempingezni. Na mindegy, mondom nincs bennem se harag se keserűség, noha egy másik család is kevesebbet fizetett akikről meg lerítt, hogy tudnának ''regular'' – t is fizetni. Kárpótolva voltam viszont a pozitív kommentekkel. Mindenhol a maximumot adták a vendégeim és ezért kaptam egy extra ''breakfast off'' – ot. Ezt úgy nevezik, hogy GSM (Guest Satisfaction Measurement). Öt kategóriában osztályozhatja a vendég a szervízt(overall dining experience), az attitűdöt (nem tudom a friendliness – t barátságosságra fordítani) és a kaját (food). Ezek a kategóriák a következők: Poor, Just OK, Good, Very Good, Excellent. Valamilyen hányados szerint ezeket összeadják, osztják – szorozzák és a végén, kijön hogy hány százalékban volt elégedett a vendég a kajával, a szervízzel és az attitűddel (friendliness). Szerintem ez messze nem mindig tükrözi a valóságot és sokszor csak a kommunikáción múlik, de mindegy. Ha mindegyik 100 % - ra jön ki és van minimum hat ''comment card'' akkor az asszisztens is meg a pincér is kapnak egy ''off'' – ot. A menedzserek állandóan ezért baszogatják az embereket. GSM, GSM, GSM... Azért mert őket is baszogatják felülről a számok miatt és a fentieket is baszogatják a legfentiek a szárazföldről. Ez a ''shore side'' Ott dől el minden és ott trónolnak a hatalmasok. Ha jók a számok (80 % fölött), akkor békén hagynak és tudják, hogy jól dolgozol. Egy kicsit talán még elnézőbbek is ebben – abban. Nekem egy - két cruise kivételével mindig jók voltak a mutatóim és most egy 100 % - ot is sikerült összekalapálni.
Odajött hozzám a cruise alatt Ronald, az indiai főpincérem és közli, hogy szerinte ügyes vagyok és beszél Harry – vel, hogy a következő cruise – t már egy nagyobb szekción kezdjem, mert én nem a 18 – 19 – en kell dolgozzak. Úgy is lett. Most már a 60 – 62 –őn vagyok, de sajnos nincs tele a hajó és a második ültetésnél hiányzik négy vendégem. Azért bízom benne, hogy kialakulnak ezek a mexikói utak.
Alaszkában mindenki elégedett volt a pénzzel. Drágák voltak a kirándulások, ennélfogva csak jómódúak engedhették meg maguknak. Mindenki fizetett és szinte mindenki extrát. Előfordult, hogy havi ötezret is összepockoltak a pincérek. Nekem nagyon hiányzik Alaszka. De nem a pénz miatt. Ráadásul ott mindig korábban keltünk, a vendégek többnyire visszajöttek a hajóra enni, szóval sokkal nehezebb volt. Imádtam a tájat, a hegyeket, a hangulatot. Erről sokat írtam már. Puerto Vallarta és Cabo San Lucas nekem üres. Semmi. Pálmafák, éttermek és zajos strandok plusz ahogy kiteszed a lábad, rögtön rád akarnak tukmálni egy kirándulást vagy egy csecsebecsét. Talán Puerto Vallartaban még van egy kis spiritusz de akkor is hiányozni fog Vancouver,Victoria, az alaszkai kikötők, a gleccserek, a köd, a havas hegycsúcsok de még a boltokból is az észak – amerikai indián motívumok.

P.S. Kedves Ismeretlen! Szívesen válaszolok, de nem bánnám ha küldenél egy emailcímet.. :)

Harmadik cruiseomat taposom. Ma este FB party, ahova elmegyek, hogy kajáljak valami jót. Azóta sikerült kabint cserélnem. Egy hármas kabinban kezdtem, ami nem lett volna rossz, hisz elég tágas volt, de adódott egy lehetőség, hogy egy sráccal (Adrian Brassóból) költözzek, aki éjszakás a Room Service – ben. Mint az előző szerződésben. Szinte mindig egyedül vagyok a kabinban hisz amikor én jövök ő megy és fordítva. Olyan zenét nyomathatok és olyan hangerővel ahogy nekem éppen tetszik. Most is bömböl a Gogol Bordello. Csajokat is hozhatnék... Talán. Egyelőre a hűtőm tele van tankolva Stelaval, Coronával, Sauvignon Blanc, Chardonnay, Pinot Noir.. van itt minden. Eddig ez a legkomolyabb befektetésem. Noha számításaim szerint ebben a szerződésben remélhetőleg kevesebbet fogok inni. A Crew Barhoz egyáltalán nem fűlik a fogam, nem is fogok járni. Az előző szerződésem második felében is igencsak mellőztem. Igazából volt egy komolyabb befektetésem. Egy ulu. Ez a tradidcionális eszkimó kés gömbölyű pengével és ennek megfelelő vágódeszkával. A legolcsóbb 20 – 30 $, a drágábbak akár 150 $ - ig felmehetnek aszerint, hogy milyen anyagból van a markolatuk. Beértem egy közepessel. Dekorációnak is ok de mindemellett hasznos jószágnak tűnik. Majd jól fog mutatni a konyhámban :)
Véget értek az alaszkai cruiseok. Két dolgot kell mindenképp elmesélnem mielőtt elkezdeném a szárazdokkot ecsetelni. Skagwayben vagyunk és éppen indulok ki a városba amit szinte falunak is lehetne nevezni, amikor belebotlok a vendégeimbe. Mesélik, hogy van egy nagyon szép erdei sétány, fél órás az egész, semmi meredek kaptató, onnan jönnek. Hurrá! Nekem pont erre van szükségem. Egy kis magányos erdei sétára. Követem az útmutatást, meg is találom, tényleg közel van, gyönyörű és szidom magam, hogy eddig nem vettem észre. Egy adott pillanatban kiérek a tengerhez. Mögöttem az erdő, előttem a kacskaringós partvonalú öbölszerűség. Leülök egy kőre pihenni, mélázni, feltöltődni. Jó egyedül lenni a természetben. Ebben meghitt csendben hirtelen felhangzik egy hatalmas fújtatás amire megrettenek, de sok időm nincs ijedezni, mert a vízben, szinte az orrom előtt feltűnik egy bálna. Hirtelen azt hittem, hogy képzelődök, utána meg ahogy múlt az ijedelem egyre jobban erőt vett rajtam az újjongás. Talán egy percre rá, kicsit odébb ismét feltűnt kettő és egy kicsit később megint csak egy, amint távolodtak. Mit ne mondjak, fantasztikus érzés volt. Ez volt az én meghitt és privát whale watching tour – om. Ezután továbbmentem az erdőben és azon morfondíroztam, hogy ugyanígy akár egy medvével is összafuthatok az erdőben. Próbáltam elűzni a szorongató érzést és azon gondolkodtam, hogy mennyire nem fair a medvékkel szemben, hogy velük senki nem akar találkozni a bálnákért meg mindenki odavan. Mivel különbek? Na mindegy, elértem a második pontot is ami egyben a kis séta vége volt. Itt is pihentem egy kicsit aztán elindultam visszafele. Alig megyek egy pár percet, amikor egy friss szarba botlok ami nem kutya de nem is szarvas.Akkor mi lehet? Persze, hogy az ember mindig rosszra gondol (mondom, hogy nem fair), medve. Iszkoltam vissza ahogy csak lehet, minden ágroppanásra figyeltem. Szerencsésen visszaérkeztem az alapvetően pozitív sétámról. Este mesélem a vendégeimnek a bálnát is meg a szart is. Hogy az első milyen fantasztikus, a második meg milyen ''scarry''. Teljesen egyetértettek és utólag megnyugtattak, hogy az akkor is ott volt amikor ők jártak arra. Én nem vettem észre csak visszafele. De persze az is lehet, hogy nem is medve volt. Na így jártam :)
Egy kevésbé érdekes, de mindenképp említésre méltó... nem is történet. Szintén Skagway rá egy hétre. Egy másik irányba indulok el, kifele a városból. Csörgedezik egy patak, de igazán nem nagy, egy méter széles ha volt. És nem hittem a szememnek, nyüzsögtek benne a lazacok. Ugye most van az a periódus amikor a lazacok elindulnak a folyón felfele. Akkorák voltak, nem viccelek, hogy kettő egymás mellett széltében, nem fért volna el a patakban. Sok már meg is döglött, hisz ez a sorsuk. Úsznak az árral szemben és egyszer csak annyi. A szerencsésebbeket elkapja egy medve valahol fennebb. Egyik esetben se vittem magammal kamerát, amit csak egy kicsit bánok. Nem kell mindent lefényképezni. Alaszka csodálatos, de a szezonnak vége. Száraz dokk Victoriában tíz napig, aztán irány a Mexikói Riviéra.

Akkor egy kicsit visszatérek. Úgy döntöttem, hogy ritkábbak lesznek a bejegyzéseim, de megpróbálom nem teljesen megszüntetni a posztolást. Elég sok minden történt azóta hogy elköszöntem, de megpróbálok szépen sorba menni. Oda térek vissza, hogy lement a második hetem is felszolgálóként. Kaptam egy olyan asszisztenst aki még nem dolgozott az étteremben. Iszonyat nehéz volt hisz én is csak ismerkedtem az érem másik oldalával, a ''serverkedéssel''. A vendégek elégedettek voltak. Kivéve egy nagyon gazdag család akiknek, főleg az apának, semmi nem volt jó. A kaja minősége, hőmérséklete, a kiszolgálást lassúnak találta, stb. Ilyenkor mindenki mindent elkövet, hogy az elégedetlen segget boldoggá és elégedetté nyalja. Speciális indiai kaját főznek, külön gyümölcstálat készítenek, a főszakács jön konzultálni velük, stb. No.. hát nem volt könnyű. A végére megszerettek, jól váltunk el de remélem többet nem lesz szerencsénk.
Utolsó előtti héten szól Harry, hogy minden nagyon jó, meg van elégedve, de nagyon sok felszolgáló jön vissza és ne vegyem rossz néven ha visszaléptet erre az utolsó hétre asszisztensnek. Nem vettem rossznéven, sőt! Nagyon jól jött a lazítás (most már az asszisztensi munka abszolút lazításnak tűnik) mert már enyhén szólva kivoltam. Szinte állandóan zsongott a fejem, levert voltam, nem volt kedvem senkivel beszélgetni, stb. No mindegy, valahogy letelt és hálistennek kitört a várva várt nyolc hetes szabadság.
Rengeteget pihentem. Igazábol kellett vagy tíz nap amíg magamhoz tértem. A reggeli kávéim minden pénzt megértek. Azt hiszem ezt élveztem a legjobban az egész vakációból. A nyugodt reggeli kávézást mikor könyvvel mikor internettel. Többnyire az utolsóval. Voltam Pesten, Kolozsváron és egy kedves barátnőmmel elutaztam két hétre Indiába amiből igazából négy nap Nepál volt. Egészen pontosan Kathmandu. Jó volt. Még egy kicsit lötyörésztem Budapesten, leugrottam Komáromba is egy keveset aztán haza. Augusztus 15. - én repültem vissza Vancouverbe.
Eltelt azóta egy hét. Nagyon nehezen indult. Nem fizikailag. Lelkileg és szellemileg. Kicsit megint előjöttek ezek a ''mit keresek én itt'' típusú kérdések. Megint asszisztensként kezdtem aminek megmondom őszintén nagyon örültem mert amikor először beléptem az étterembe azt se tudtam melyik világon vagyok annyira kiestem mindenből. No.. azóta belerázódtam. Egy francia fickó a főnök, rendesnek tűnik. Hallom, hogy mondja egy manusznak mellettem, hogy nagyon gondolkodik, hogy engem szánjon az asszisztensének jövő héttől. Na ennek annyira nem örültem, hisz a fickó most kapna promóciót és ilyenkor, akárcsak én két hónappal ezelőtt, egy kis station – en kezd. Ami nem olyan ragyogó pénz. Kérdeztem is tőle, hogy mikor gondolja, hogy kezdhetek felszolgálóként? Elmondtam, hogy pincérként fejeztem be. Ez tisztázódott és ma este beugrunk a nagybőgőbe.
Ugye mondtam, hogy sok minden történt ? :-)

Nemsokára megyek haza. Azt cruise – t amiben benne vagyunk nem számoljuk. Így mindig kevesebbet mondunk még akkor is ha csak éppen elkezdtük. Kettő darab hetem van hátra és akkor is kibírom ha fát vágnak a hátamon. Lefogytam. Kicsit lötyög rajtam a nadrág ami passzent volt amikor jöttem. Nem értem miért hisz a Carnivalnál meghíztam pedig a Crew Mess - es kaja gyengébb volt. De a morálom jó és ez a lényeg.
Láthattátok a képeket a skagwayi vonatozásról illetve a ketchikani repülőzésről. Erről csináltam egy videos összeállítást is. Ha hazamegyek, felpakolom a youtube – ra. Sokat nem akarok áradozni ezekről, azt hiszem a képek önmagukért beszélnek.
A második hetemet taposom mint server. Előléptettek gyerekek! Ez úgy volt, hogy egy nap szól Harry, a Restaurant Manager, hogy ma este be kellene ugrani. Mondom OK. Közben lelkileg felkészítettem magam az esti stresszbombára. Erre mit ad Isten? Mégse. Nézem a listát, ugyancsak asszisztens. Hoztak egy srácot a Palo – ból. Semmi gond gondolom magamban, mindennek eljön az ideje. Aztán rá egy – két hétre én szóltam Harry – nek, hogy ha visszajövök, felszolgálóként szeretnék kezdeni. Mondta, hogy semmi gond, Kedden beállhatok a táncba. Már ismerem magam, majd szétrobbantam a feszültségtől, rohantam mint egy futóbolond vagy három napig. Jópárszor összekevertem a rendeléseket, sokszor elfelejtettem valamit, azért vissza kellett rohanni a konyhába, ez persze plusz stresszt és feszültséget eredményezett... De summa summárum túl vagyok rajta. Ráadásul nem lett rossz a visszajelzés a vendégek részéről se. Jól sejtettem, hogy ezeknek az embereknek nem a szerviz a lényeg, hanem a személyiség és a szórakoztatás. Azzal pedig nincs baj, ''hisz tehetség az van'' mondta Tyuki másodéves színihallgatóként. Már cruise vége fele elég jól kezeltem a station – t ahhoz, hogy ezen a héten a tanuló (16 emberes) – ről átpakoljanak egy nagyobbra (18 – as). Itt is fuldoklok még egy kicsit, de majd belejövök.

Kedves Barátaim...
Igen, már nagyon rég nem jelentkeztem és valószínűleg ezután is ritkábbak lesznek a bejegyzéseim. Megmagyarázom. Most már olyan szinten normális számomra, hogy itt vagyok és ezt csinálom, hogy nem igazán érzem benne a közölnivalót. Szavalóversenyre is akkor mentem, ha el akartam valamit mondani a világnak :) Szóval lehet, hogy ezek a dolgok onnan nézve nagyon érdekesek, de innen szinte már egyáltalán. Ahogy nektek sem annyira érdekes, hogy elmentek bevásárolni, meg ismerősökkel találkoztok és hétvégére különféle programokat szerveztek már nekem se jelent semmi újdonságot a mindennapok rutinja. Persze az utóbbi időben azért történtek dolgok. Íme néhány...
Vége a mexikói cruiseoknak. Egyfelől már jó, mert kicsit kezdtem unni, másfelől meg szinte mindegy volt. Puerto Vallarta – t nagyon szerettem, de Cabo San Lucas – ban is viszonylag jól elvoltam. Jókat sétáltam, nyomtam a mexikói kajának minden verzióját, közben nagyokat beszélgettem anyámékkal és egy – egy baráttal akit sikerült elkapni skypeon. Sok lehetőség kirándulásokra nem volt vagy igazából semmi nem izgatott. Egy túrára ráharaptam, de elbénáztam és nem volt szabadom az utolsó Cabo – n amikor elmehettem volna, így marad a következő szerződésre.
Közben ismét servert váltottam, pontosabban váltottak. Az indiai Lavendra. Egyszer már írtam arról, hogy az indiaiakban csalódtam pontosabban hamis képzetem volt róluk. No.. Lavendra egy roppant alázatos, türelmes, szerény és jóindulatúnak kinéző indiai. Így képzelek én el egy indiait. VIP szekción dolgozunk. Ebben a cuise – ban a Disney elnökének a testvérét és családját szolgáljuk. Az előzőben Kalifornia és egyben Amerika egyik legismertebb borászát... Egyelőre megfelel. A Chapellet család (ők a borászok) egyetlen egyszer jött le vacsorázni és kifizette az egész kirándulásért járó szervízdíjat. Sajnos csak hárman voltak. Az azelőtti úton volt egy kanadai család. Nagyon jó modorúaknak tűntek, tanárok voltak a szülők, roppant aranyos, bájos kislányok... Utolsó este nem jelentek meg és egy fityinget se fizettek. Addig minden áldott este teljes létszámban, persze késve reprezentálták magukat. Sajnos hatan voltak. Ez a része továbbra is ingadozó de eddig úgy néz ki, hogy fogja ütni a széle a hosszát a dolgoknak.
Közben hat nap alatt LA – ből, San Francisco – n és Victoria – n át megérkeztünk Vancouverbe. Mindhárom város SZUPER. San Francisco teljesen a szívembe lopta magát. Sajnos nagyon sok időm nem volt. Alcatrazba nem volt időm elmenni, a Chinatown - ban minden bezárt már mire ki tudtam menni... De, Felipevel (előző pincérem) betaxiztunk a belvárosba a híres dombokon keresztül, ott egy nagyot sétáltunk, közben megittunk egy – két sört és két állomást mentünk a híres villamossal. Végezetül találtunk egy szuper ír kocsmát és előzene mellett, Music Pub – os fílinggel, százszor jobb sör (mint a MP - os) társaságában gyönyörűen berugtunk. Olyannyira, hogy reggel mielőtt felébredtem volna, tudatosult bennem, hogy kocsmában a szék karján hagytam a fényképezőgépemet. Elkezdett kattogni az agyam az opciók között. Egy - visszataxizni és ha zárva van a bolt, üzenetet hagyni a vancouveri postacímmel, kettő - internetet keresni, a kocsma tel. megkeresni és később felhívni... stb. Azt hiszem, hogy még félálomban a taxinál maradtam és már kezdtem nekiveselkedni a felkelésnek meg a készülődésnek amikor látom, hogy ott az ágy végében a drága. Smithwick Ale..., ezt ittuk. Csak ajánlani tudom mindenkinek.
A következő stáció Victoria. Először tettem a lábam kanadai földre. Nagyon szimpatikus hely. Lehet, hogy hosszú távon unalmas lenne, de prima vista – ra nehezen lehetne jobb helyet elképzelni akár egy lakópark láttán is. Ott a tenger, kellemesen hűvös van, szuper parkok és egyben rengeteg zöld övezet, aranyos boltok, jó ízlésű kocsmák... Tovább is van, mondjam még? Perszehogy ilyenkor az ember agya kattog, hogy mihez tudna itt kezdeni? Vagy akárhol... Főleg ha nem ért semmihez. Megnyugtattak a kanadai vendégeim, hogy itt csak akarni kell és biztos sikerül. Hisz két évig a kanadai kormány támogat (pénzzel, lakással), a következő két évben a helyi önkormányzat támogat. Négy év alatt csak összehozol valamit. Egy másik vendég meg arra a felvetésre, hogy diploma, meg orvos, meg mérnök, simán azt mondta, hogy el kell felejteni mert nagyon sok továbbképzéssel és különbözeti vizsgával jár. Jó vízszerelő, jó gázszerelő, jó kőműves rengeteg, de rengeteget kereshet. Egyelőre nem szeretnék idejönni, csak eszmefuttatok :)))
Vanvouver jóval kozmopolitább de a sok felhőkarcolót gyönyörűen balanszírozzák a virágzó fák. Déli órában lehető legnagyobb csúcsforgalomban semmi tülekedés, nyugalom van, nyoma sincs a rengeteg autónak és tiszta rendezett minden akár egy patika.
Ezután Vancouver lesz a homeport. Minden kedden innen indulunk Alaszkába és ide jövünk vissza, ALASZKÁBÓL. Azért hangsúlyozom, mert beleszerettem.
Hófödte hegycsúcsok amerre a szem ellát, fenyvesek, sziklák, szűk csatornák, sasok, medvék, bálnák, jégdarabokon nyújtózó fókák, igazi érintetlen természet. Néha tényleg annyira szép minden, hogy szinte sírhatnékja támad az embernek. Kamerával fényképezőgéppel lehetetlen visszaadni azt a végtelenséget ami itt honol. Tracy Arm fjord, Skagway, Juneau, Ketchikan kikötőket járjuk. Mindenhol rengeteg a lehetőség különböző kirándulásokra. Ezek meglehetősen borsosak, de megéri..

Időközben átestem egy kisebb vírusfertőzésen. Nem kell megijedni csak influenza, de fél nap alatt úgy taccsra vágott, hogy reggel semmi bajom nem volt, este meg már nem tudtam bemenni dolgozni. Itt nem nagy luxus betegnek lenni. Tudjuk, hogy általában szar betegnek lenni, de a hajón különösen elesettnek és elhagyatottnak érzi magát az ember. Így éreztem magam magam kb. három – négy napig. Sokat feküdtem, aludtam, gondolkoztam (volt időm) és egy kicsit elszomorodtam. Tartott vagy egy hétig. Magam sem tudom miért, csak úgy mint amikor az embernek elmegy a kedve. Szóval megvolt a mélypont. Azóta sokkal jobban vagyok.
Ha nem tudsz este bemenni dolgozni, akkor valaki helyettesít. Ennek az illetőnek viszont ki kell fizetned azt az összeget ami neked jár egy vacsoráért. Éppen ezért az emberek csak akkor maradnak ki, ha már nagyon muszáj. Délután kettő körül én is úgy éreztem, hogy be tudok menni. Aztán négy körül úgy reszkettem a takaró alatt mint a kocsonya és tudtam, hogy bármennyire szeretnék, képtelen leszek dolgozni. El kellett mennem az orvoshoz, előtte persze alá kell íratni a küldőcédulát a vezetőddel, szóval nem elég a te nyomorúságod egy csomó bürökratikus baromsággal is meg kell küzdeni. Ezután jött a hideg zuhany. Nem jött, hogy elhiggyem, hogy adnak valmi piros meg zöld tablettákat és be akarnak küldeni dolgozni. El nem tudjátok képzelni, hogy milyen szarul éreztem magam. Nagy nehezen nyögvenyelősen elengedtek vacsoráról. Másnap napközben dolgoztam de este már be kellett mennem. Úgyanúgy megvívtam a harcaimat, hogy szeretnék de nem lehet, hogy vajon tudok – e, stb. Minden esetre elvánszorogtam az étterembe és amikor a főnököm látta, hogy nézek ki, orvosi igazolás nélkül is visszaküldött a kabinba. Summa summárum, ezen túl vagyunk.

Visszajött az új Dining Room Manadzser, Harry és egy csomó változás történt a felállásban. Nekem is új pincérem lett, a perui Felipe. Eddig ez a legjobb. Nagyon sokat segít, nyugodt, gyors, jó csapat vagyunk. Ő is meg van elégedve velem, már beszélt is a főnökkel, hogy velem akar továbbra is dolgozni. Yokhey meg sajnált, hogy elválasztottak, ő is beszélt a főnökkel, hogy vissza szeretne kapni. Egy szempont miatt lett volna jobb Yokheyval maradni. Az ő Head Servere a Dining Room Menedzser és ez egy kicsit garancia a jó minőségű vendégekre. Ugyanis mi történik? Nem minden kabin van egy árban. A vendégek részére természetesen. Megjön a lista és a DRM az ő szekciójára teszi azokat a vendégeket akik a drágább lakosztályokban vannak. Mert ott nyilván van pénz. Nincs ezzel semmi gond, én is így csinálnám (szerintem kevésbé pofátlanul mint az előző DRM, a török Ali). Emiatt lett volna jobb Yokheyval maradni. Más szempontból meg jobb Felipe, úgyhogy nem panaszkodom. Különben is szerintem nemsokára promoválva leszek. Már van egy – két srác akik velem jöttek, vagy utánam egy – két héttel és már felszolgálók lettek. Nem csinálok belőle problémát ha késik az előléptetés. Teljesen OK ha az első szerződést asszisztensként nyomom végig. A következő szerződést úgyis felszolgálóként fogom ledolgozni. Egyébként is felszolgálónak lenni, sokkal stresszesebb (a fizu is nagyobb mondjuk), de a legelején egy hatalmas stresszbomba. Nem ismered a menüt, nem tudod, hogy mi – hol van a konyhában és ki kell szolgálni tizennyolc embert és záros határidőn belül és újrateríteni a másik tizennyolcnak. Persze hogy fog ez menni, de az eleje biztos nagyon nehéz lesz.
A számokkal szinte mindig hadilábon álltam. Az oszi is megmondta annak idején a matekről, hogy ezt nem nekem találták ki. No..., az étteremben az asztalok számozása teljesen illogikátlan. Az egyik sarokban van a 40, 41, 42 és valahol a középen netán a másik sarokban vagy valami teljesen lehetetlen helyen folytatódik a 43. - al. Mielőtt kinyitunk, felsorakozunk az ajtó előtt és így fogadjuk a vendégeket. Az első pár embert megtapsoljuk, first guests in the house, yuheee!!! Utána családonként mindenkit az asztalához vezetünk. Sokszor restellem, hogy négy hónap után, egy szép nagy családdal mögöttem elindulok az étteremben, hogy megtaláljam az asztalt és gőzöm sincs, hogy hol a 63. - as. Ilyenkor ha szerencsém van belebotlok egy régi motorosba, felvont szemöldökkel sziszegem, hogy sixtythree, és megkapom a helyes irányt. Teljesen hülye nem vagyok de az a probláma, hogy három éttermünk van és szinte mindenhol másképp vannak elrendezve az asztalok. Mire hazamegyek, ez is fog menni.
Valamelyik nap, már nem tudom hogy reggel vagy délutáni alvás közben azt hallom, hogy pörög az eső az ablakpárkányon. Alszom, de közben gondolkodom, hogy mi ez? Lassan megvilágosodik, hogy ez nem ablakpárkány, nem eső hanem zörög a légkondicionáló berendezés, hajón vagyok és január van. Nem hagytam magam viszont kizökkenteni ebből az illúzióból, hogy otthon vagyok, ez egy délutáni szunya és pörög a májusi eső az ablakpárkányon. Istenem, de jó volt... és az a szép, hogy ezt el is tudtam hitetni magammal, mi több - sikerült ezzel a tudattal tovább aludnom :)

Az az érzésem, hogy itt kevesebb időm van írni mint a Carnivalnal. Lehet, hogy azóta sok idő eltelt és mindig az aktuális a szar, de most úgy érzem, hogy itt nehezebb az élet. Vagy legalábbis többet kell dolgozni. Kicsit elkezdtem utánaszámolni az óráknak. Általában a reggeli az három óra hossza, az ebéd úgyszintén. Ez együtt hat de sokszor kijön a hat és fél netán a hét. A vacsora az stabilan hat de Los Angeles előtt simán felmegy hat és félre. Ez barátok közt is minimum tizenkét – titenhárom óra naponta. Egy héten háromszor van offom, ami azt jelenti, hogy kimarad egy reggeli vagy egy vacsora. Ilyenkor kilenc órát dolgozunk, de gyakran felmegy ez is a tízre mert ilyenkor kicsit tovább kell maradni hisz elvégre off - os vagy. Azt mondják a többiek, hogy amíg ez a hajó a karib térséget járta, sokkal több volt az off. Átjöttünk nyugatra, több a sea day, automatikusan kevesebb az off és többet kell dolgozni.
Régebben a pincérek arra voltak kíváncsiak, hogy mennyi extra jön be, most boldogok vagyunk, ha mindenki kifizeti ami jár, a három dollárt per nap per személy. Ennyi jön az asszisztensnek, a pincérnek pedig négy. Szóval romlik a színvonal (ez egy kicsit hülyén hangzik az én számból három hónap után...; nem is gondolom maximálisan komolyan ), a nagycsaládosok szinte egyenként kevesebbet fizet. A gyerekeiket nem tekintik valós létező személynek, értük nem fizetnek. Négy cruisra visszamenőleg minden héten 50 – 100 $ -al kevesebbet csinálok mint amennyi járna. Azért mert mindig akad egy – két család aki kevesebbet fizet. Szóval a pénzügyi kalkulációimat valószínűleg újra kell gondoljam. Ezt még nem akarom elkiabálni, mert azért nem rossz ez a pénz, de tudjuk, hogy minden relatív (főleg a pénz mennyisége). Aki kifizeti ami jár annak megköszönöm, aki extrát ad, arra kedvesen meleg szívvel gondolok vissza, aki kevesebbet ad... na azt hagyjuk. Még egy kis sztori ehhez a témához. Utolsó este kis borítékokat kapunk, ezekben vagy egy kis bizonylat van vagy kápé. Akkor van bizonylat, ha a vendég a neked szánt összeget előzőleg befizette a recepción. Ezt az összeget kéthetente csekk formájában kapjuk meg amit aztán bármikor készpénzzé válthatunk a crew office – ban. Namármost a Macias család nekem öt dollárt adott a kis borítékban. Négy fő, egy hét, az nyolcvannégy akárhogy is számoljuk. Már vagy négy – öt hete Yokhey – val dolgozom. Egy filipino gyerek. Ügyes, gyors és nem stresszel vagy békétlenkedik ha valami nem úgy van. Yhokey – nak száznegyven volt a kis borítékban, tehát még extrát is kapott. Két dolog történhetett. Nekem százat szántak csak öt darab húszas bankjegy helyett öt darab egydollárost tettek, tévedésből. Vagy összecserélték a borítékokat (Server, Assistant Server, Head Server – írja mindegyik kis borítékon) és a nekem szánt összeget a Head Server – nek adták, Thomasnak. Neki nem feltűnő, hogy ez az összeg kicsit túl nagy. Megkérdeztem Thomast. Ő nem kapott ekkora összeget. Már tudunk ilyen esetről, hogy a Head Server lenyúlta a pincérek pénzét mert a vendégek bakiztak és összecserélték a borítékokat. A pincérem a kezét tette volna a tűzbe, hogy a Thomas lenyúlta a minimum nyolcvan dolláromat, ha nem a százat. Vagy... Néhány vendég már a kirándulás elején kifizeti a szervizdíjat. Ezek a vendégek szinte kivétel nélkül a Dining Room Manager vendégei. Vagyis ő a Head Serverük. Az étteremben ugyanis van két Head Server és egy Dining Room Manager. Fel vannak osztva az asztalok és mindegyik felel azért, hogy rend legyen a háza táján. Utoljára páldául két prepaid vendégünket simán kicseréltek. Egy latino anya két gyerekkel. Lerítt róluk a szerencsétlenség. Nem is fizettek. Szóval itt is megy a mismás meg a maffia mint mindenhol. Csak azért meséltem el, hogy lássátok, hogy mindenki a saját zsebét és érdekét nézi. Az egyetlen érték a szaros pénz. A világban sincs ez máshogy, de ott valahogy mégis meg tudod válogatni az embereidet. Itt erre nincs sok lehetőség, főleg emberanyag. Mióta hajózom Péter volt az egyetlen barátom. Még a legelső szerződésem alatt. A hajós életem nőjét még mindig nem találtam meg, valószínűleg nem is fogom és már nem is érdekel. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezekkel csajokkal. Nem nekem valók. Punktum.

Elég sok a már Amerikában élő ázsiai származású vendégünk. Főleg kínaiak. Nagyon érdekes ezeknek a családoknak a hangulata. Nem is tudom igazából megfogalmazni, de van valami sajátosan rájuk jellemző. Hajlamos az ember valamiért lenézni őket. Talán mert érzek egy kis infantilis aurát. Ez így nagyon durván hangzik. Inkább lehet, hogy nagyon szerények és alázatosak. Apropó, ők fizetnek. Legalábbis az én tapasztalatom ezt mutatta. Katonásan és derekasan az utolsó csecsemőért is. Mondtuk is, hogy az összes kínait nekünk adhatják. Ami a baj velük, hogy rettenetesen késve érkeznek és ha mondjuk egy tíz személyes társaságról beszélünk akkor biztosak lehetünk benne, hogy három személyenként csordogálnak. Viszont könnyű őket kiszolgálni. Nem igénylik a különösebb szervízt. Büfé. Nem zavarja őket, ha leves, előétel, saláta, főfogás, kávé, minden előttük van egyszerre, boldogok. Csakis így lehet behozni a késést. Amin nagyon jól szórakoztam az a fényképezkedési mániájuk. Miért van az, hogy az ázsiai embereknek nagyobb a fényképezési – fényképezkedési kedvük mint az átlagnak? Ezt észre lehet venni bármelyik nagyvárosban. Azon gondolkodtam amint elnéztem ezt a családot, hogy akár itt vannak, akár a Lánchídnál, ugyanúgy kattintgatnak mint az öngyilkosok. Sajnos nem tudtam megörökíteni amint a sok gyerek és a sok felnőtt szinte mindegyikük kisebb nagyobb gépet szorongatva, egymást össze – vissza kegyetlenül fényképezi.

Megvolt az első komolyabb kellemetlenségem is. Crew Drill. Ilyenkor egy vészhelyzetet szimulálnak és eljátsszuk, hogy mi van akkor ha nagy baj van. A legénységnek többnyire az a dolga, hogy mentőmellénnyel gyülekezzen egy megadott helyen és várjon amíg oltják a tüzet, vagy tömik a lyukat vagy tudom is én. Ha úgy alakítják a forgatókönyvet, hogy ne tudják a problémát megoldani, akkor fél – egy óra várakozás után felhangzik a megfelelő kürtjel, ami a hajó elhagyását jelenti. Crew Drill vége. Mindenki utálja mert borzalmasan unalmas és ha szabadod van akkor szopsz, mert ahelyett hogy valahol kint lébecolnál, a negyedik emeleten mentőmellényesen a tömegben tolongsz és vársz. No... Én is várok, beszélgetek Tibivel. Nagyon fáradt vagyok, a tenyerembe hajtom a fejem és lehúnyom a szemem. Húsz másodpercnél nem tartott tovább amikor valaki hirtelen elkéri a safety card – omat. Hirtelen mondom a számomat amit kívűlről kell tudni, mert ilyen esetben nem Tyukodi Szabolcs vagyok hanem 0682. Gondolom azért is, mert egy átlagos hajón harminc – negyven Putu, Made, és Wayan van. Szóval a csávó megismétli, hogy adjam oda a kártyámat. Odaadom. A fickó a safety officer volt, egy olasz majom. Délután kimegyek kajálni és mesélem a kollégáknak, hogy jártam. Na.. mondják, gyorsan menjek a bridge – re és nyaljak segget, kérjek elnézést és próbáljam meg visszakapni a kártyámat mielőtt elkezdődik a levelezgetés mert ebből még komoly baj lehet. Úgy is lett. Találkoztam délután a safety officerrel, megtörtént a nagy mea culpa, ő megnyugtatott, hogy nem lesz kellemetlenségem, a kártyát is vissza fogom kapni csak értesítenie kell a főnökömet. És elindultak az emailek. Nem tudom mi lesz a vége, de ezért W 2 – t is kaphatok. Az első baki szóbeli figyelmeztetés, a második írásos, a harmadik W 1 (warning), aztán W 2, aztán mész haza. Nekem ezért egyből W 2 – t adnának. Nem tudom, hol áll a dolog. Egy hete történt. De nem írok alá semmit, tanúm van rá, hogy nem aludtam (Tibi). Az értesítő e-mailben amit ez a szemét gnóm küldött az állt, hogy el voltam nyúlva és csak másodszori megszólításra reagáltam. A kurva anyját. Ilyen apróságokon meg lehet csúszni. Egy török srác munkába menet vitte a szemetét. Aznap változtatták meg a szeméttározó nyitvatartási időpontját, be volt zárva. Nem ment vissza a szobába, letette a folyosóra. Egy hét múlva egyből W 1. Valaki nem jelentette, hogy hasmenése van és úgy ment dolgozni. Összecsinálta magát meló közben, W 2. Itt nem viccelnek apám. Pillanatok alatt haza lehet menni, úgy hogy észre se veszed.

Hazamenetel... Szerződést hosszabítottam. Öt és félről, hat és félre. Június 21 a hivatalos hazamenetelem dátuma. Ez még változhat de lélekben ehhez a dátumhoz tartom magam. Valamelyik este álltam sorba a kenyérért (ez úgy hangzik mintha a közértben álltam volna) és bevillant, hogy még kb. százszor kell még itt állnom ugyanígy míg végre hazamehetek. Mindenki csóválta a fejét, hogy én bolond vagyok, hogy hosszabbítottam hisz az ambíció és a tendencia az a rövidítés. Nem akarok a végtelenségig hajózni. Három, max. négy szerződést szeretnék. Hosszabb szerződések, több pénz, kevesebb idő korban. Az én éveimre gondolok amikor korról beszélek. Szóval így spekulálok, aztán meglátjuk hogy hogy lesz...