Nemsokára kitelik a hónap. Az első. Már túl vagyok a mélypontokon. Már ami a beilleszkedést valamint a kilátásokat illeti. Múlt szombaton Nassauban az Imagination is ott volt. Gyorsan átszaladtam és körülnéztem. Találkoztam pár kedves ismerőssel váltottunk pár szót...Kicsit megdöbbentő is volt találkozni azokkal akiket otthagytam már lassan több mint három hónapja és látni, hogy az életük pontról pontra, napról napra ugyanaz. Mennyi mindent csináltam én otthon ezalatt a két hónap alatt? Nagyon sok minden történt velem. Ellenben akik a hajón vannak..., kinti szemszögből mintha nem is élnének. Igazából a Maitre D’ – t kerestem aki román, és a véleményét vagy legalább egy őszinte helyzetjelentést kértem tőle, hogy mi is aktuális helyzet a promóciókat illetően. Nem találtam a hajón viszont véletlenül ráakadtam egy közeli internetkávézóban. Nem sok jóval bíztatott. Szerinte a flottában két – három hónapig nem lesz promóció. Ennek az az oka, hogy sok az ember és már rég nem jött ki új hajó (jövőre jön egy). Valamint egy másik ok, hogy változtatják a rendszert. Kevesebb emberrel akarják üzemeltetni az egész katyvaszt. A lényeg a lényeg, hogy ezt a retkes melót assistant waiterként még minimum ennyi ideig fogom csinálni. Kettő – három hónap esetleg több. Ezer dollárért. És most már ezen van a lényeg. Az első szerződés az agymosásról szólt meg a partikról meg az újdonságról. Azért jöttem vissza mert ez a szerződés viszont már a pénzről kellene szóljon. Eléggé padlóra vágtak a tények. De felpofoztam magam viszonylag gyorsan és millió dolog kattog az agyamban. Pozícióváltástól a szárazföldi munkán át a cégcseréig minden megfordult a fejemben. A pozícióváltással az a helyzet, hogy tisztább munkát végezhetnék, többnyire szellemit kevesebb órában kevesebb pénzért (1500-1800 $). Ez se rossz. De azt mondtam magamnak hogy miért ne legyek képes nehéz fizikai munkát végezni ami stresszes, mosogatóleves meg ételmaradékos, de havi kétezer – kétezerötszáz dollárért. Nem esik le a karikagyűrű az újjamról és bírom. Amúgy is a hajón levő emberek min. 80 % - a hülye. Olyan mindegy hogy staff vagyok vagy crew vagyok. Leszarom a privilégiumokat meg a vendégdiszkót. Azért vagyok itt, hogy pénzt csináljak. Na most a meló ugyanaz, de a lóvé meg a legszarabb. Ezt kapd ki. De mi a Jóisten édes áldásáért menne nekem minden szépen és olajozottan? Vajon minek? Muszáj kavarás és komplikáció legyen a történetemben. Pl. az előző Maitr D’ (a mostani Maitre D’ egy nulla; két értelmes szót nem képes váltani az emberrel és a zsebén kívűl semmi nem érdekli) kb. nyolc embernek adott promóciót. Olyanoknak akiknek megvan minden tesztjük és tréningjük. Mint nekem is. Közben meg az van, hogy az alku amit önmagammal kötöttem a csicska munkát illetően nem áll. Pontosabban a mérleg nincs egyensúlyban. Főleg amiatt voltam deprimált, hogy most mi van... miért is csinálom ezt, és hogy rosszul játszom a lapjaimat meg vesztegetem az időmet. Na... de elmúlt. Elkezdtem emailezgetni. Jobbat kell találni. Amíg nincs jobb addig jó ez is. Lehet mire találnék jobbat addigra már ez is jó lesz. Majdnem mint a nőkkel .. Ja.. azok továbbra is ’disaster ’. A jó nő kevés. Azon kevés pedig hülye vagy nagyképű, vagy mindkettő. Akárcsak a szárazföldön csak itt minden olyanabb. Minden hatványozottabb intenzívebb, gyorsabb. Például egy szép Restaurant Hostess (ülteti a vendégeket, szépen mosolyog a bejáratnál, többnyire ’display’ pozíció, havi kétezerért) érkezett nemrég Fehéroroszországból. Úgy libeg végig a Dining Roomon, mintha ő lenne az étterem hattyúja. Miután váltottunk pár mondatot, gondolom meghívom valamire. Ááá... az ’appointment’ kizárt. Neki borzasztó sok dolga van. Gyakorlatilag úgy veszem észre csak a Maitre D’ – vel ér rá beszélgetni. Valósággal úgy nézett rám, hogy ’Hogy jössz te ahhoz, hogy Engem meghívjál?’ s közben Clint Eastwoodosan rág egy rúzsos fogpiszkálót. Közben ott az ellenkezője. A vendégek. A Lidoban szemet vetett rám egy kolumbiai nő. A péksüteményeket szolgálom és kicsit többet beszélget velem vagy legalábbis érdeklődőbb mint az átlag. Mondom Románia, mondja Kolumbia és még egy kis blabla. Két nap múlva ugyanott találkozunk. Mondja, hogy a fiával van aki tíz éves. Nem tudom már mit mondok. Mondja, hogy New Jersey ben él és ápolónő. Se szó se beszéd belevág a közepébe: ’Are you married?’ Mondom ’No’. ’Wow, You should call me’ mondja. Egy kis fecsegés emailcsere és ennyi. De nem ezen van a lényeg. A lényeg az, hogy számára így vendégként, egy magas szőke pincér vagyok Transzilvániából. Ha ugyanez a nő teszem azt a hajón dolgozna, mondjuk ápolóként, ismeri ugye a hierarchiát, a nyakam rá, hogy csak egy assistant waiter lennék neki. Istenem... a lányok többsége ebből a szempontból milyen buta. A társaság alakulófélben. A románokkal itt is jól el lehet lenni. Nehéz beismerni, de barátságosabbak, érdeklődőbbek, nyitottabbak mint az anyaországi honfitársaim. Valahogy jobban lehet velük bratyizni. És ez nem azért van mert többen vannak. Azért mert ők ilyenek. Például ha holnap hirtelen le kellene szálljak a hajóról és senkitől nem tudnék elköszönni, hiányérzetem lenne, hogy nem tudtam szólni Mariusnak, Costinak, Ionutnak vagy Vladnak. Ez sajnos egy anyaországi honfitársamra se érvényes. Neveket szándékosan nem írok. Itt most több az erdélyi román. Valamint összefutottam Johnnal aki az előző hajómon szaxofonozott. Egy este elpanaszolta, hogy az a probléma a nőkkel az ő szempontjából, hogy sajnos nem szexi a hangszere. Nem gitáros vagy dagadó izmu izzadó dobos. Hisz látja jól... erre buknak a csajok. Az ő zenéje számukra nem érdekes. Hiába nyugtatgattam, hogy a szaxofon mennyire modern és mai életerzéseket remekül kifejező hangszer, nem sikerült meggyőznöm. Különben a zenészekhez érzem magam a legközelebb. Intellektusban, habitusban. Jim iszonyat jó fej. Szólógitáros. A Crew Messben eszik mert nem bírja a kollégáit. Már előtte feltűnt és szimpatikus volt, hogy van egy staff aki mindig a Crew Messben eszik. Neki az a baja, hogy Bob Dylan meg Elvis dalait jobban ismeri mint a sajátjait. Milliószor elénekli őket. Unja. És nem fejlődik mert öt – hat óra örökzöld melódiák után nincs ujja meg (el is hiszem) lelke gyakorolni. De azt mondta, hogy talán jobb is így mert legalább nem szórja a disznók elé a gyöngyeit. Ugyanezen gondolkodtam pár nappal azelőtt. Vajon nem ezt csinálom – e ? És még azon is, hogy korpa között érzem magam. Megesznek – e vajon a disznók? Szerintem nem. Visszatérve Jimre, színész is, de főleg apróbb és ’standing’ (ha helyesen emlékszem a kifejezésre) munkái voltak. Pl. bemérik rajta fókuszt a távolságokat, az egyszerűbb jelenetek koreográfiáit, eltökölnek fél órát- egyet, mikor mennyit és jön Tom Hanks és leforgatja a jelenetet. Lassan ötven fele jár és reméli, hogy a szárazföldön megcsinálja magát. Színész, táncos, zenész, jóformán mind egykutya. De még a költőt is idesorolhatjuk. Na és a festőt? Azon filóztunk Johnnal valamelyik este, hogy melyik művész a nagyobb lúzer a mai világban. Apropó táncosok, ami a hajón levő táncosokat illeti, katasztrófa hogy milyen üresfejűek.