Megvan az új netbookom. Ugyanolyan kicsi, ügyes, szép mint az elődje csak nem HP hanem Dell. Ugyanis aki nem tudná, (és miért ne legyen ez publikus, hogy mekkora marha vagyok) a vakációban elvesztettem a bőröndömet. Egy kolozsvári taxisnak szereztem egy jó napot vele. Már nagyjából újravásároltam a dolgaimat (következő New York-kor meg kell jönnie az Opinel bicskámnak), a külső merevlemezt hanyagolom és az új fényképezőgépem hangos mozgóképet is tud felvenni tehát a kamerát se kell újravásárolnom. Csak a bőröndöt meg a kedvenc lenvászon pólóimat hiányolom, de már ez se fáj annyira mert vettem helyette másakat.

Képzeljétek egy este a Dining Roomban messziről rámköszön egy Bar Waitress magyarul. Szólnék, hogy te, hogy - mi - merre, de nem hagyja, csak annyit mond, hogy olvastam a blogodat és tovasuhan. Azt hittem a tányér kiesik a kezemből. Utólag kiderült, hogy a kommenteken keresztül konzultáltunk is egy - két dologban. Azt mondja, hogy az anyukája is követi a blogomat (Üdvözlöm!), és ő figyelmeztette, hogy ugyanerre a hajóra jön ahol én vagyok. Minő egybeesés! Örvendtem neki.
Az Imagination sokkal zsúfoltabb, nehezebb hajó. Itt (Miracle) nyolc napos kirándulások vannak. New York a 'homeport'. Minden nyolcadik nap ott vagyunk. A mostani programom szerint kábé három órát tölthetek kint. Tíz perc alatt a Broadway - n vagyok. Húsz perc a Central Park, fél óra az Empire State Building. Az utóbbihoz nem sikerült még eljutnom. Szeretem New Yorkot. Még otthon kacérkodtam a gondolattal, hogy mi lenne leszállni és itt keresni valamit. Most hogy itt vagyok azt érzem, hogy nem. Túl nagy emésztőgödör. Legalábbis amit eddig láttam belőle. Jó lenne megnézni Manhattan-t és más nyugisabb részeket. Gondolom kialakulna egy másik kép is. Ami most van előttem... abba nem szeretnék bekerülni. Sokkal klasszabb mint Los Angeles de ijesztően nagy a tolongás. Tényleg azt érzi az ember amit a bahamai kocsmáros barátom mondott 'U should not forget, that U are a small fish in a big Ocean'.
Visszatérve az IM-re, annak ellenére, hogy nehezebb ott a munka és az élet, a legénység sokkal összetartóbb, barátságosabb. Továbbá, hogy ott van a Bar és a Photo College is, van egy állandó körforgás. Mindig újak jönnek. Vadonatúj emberek akik tele vannak kíváncsisággal, félelemmel. Ilyen szempontból jobb volt ott. Más szempontból meg jobb itt mert a pincérek, meg nem csak a pincérek, nem ölik meg magukat annyira, és megkeresik ugyanazt a pénzt. Nekem most kifejezetten tetszik a programom. YTD schedule. Reggel 6.30-tól délig Lido (45 perc szünet amit én 1.15-re pumpálok és ha úgy intézem, hogy munkaidőben kajáljak akkor lesz az 1.30-1.40 is) és délután 5-től este 11-ig Dining Room. Tudok pihenni, olvasni, blogot írni, stb.

A többi kikötő igazából, egy nagy nulla karibi fos. Beach - shopping, beach - shopping, beach - shopping. Erről szólnak ezek a kirándulások. Ja meg a food. Ezzel kellett volna kezdjem. A vendégek szempontjából. Sajnos csak minden negyedik cruise szól Puerto Ricoba. San Juan csodálatos. Tiszta Spanyolország, hamisítatlan mediterrán hangulat. nagyon kevés karibi beütést lehet észlelni. Információim szerint ezek is az utóbbi években épültek. Szinte Mallorcan éreztem magam (Tami gondoltam Rád). Valósággal felüdülés volt San Juan. Imádtam egyedül sétálni, fotózni, figyelni. Ittam a várost. Feltöltött. Valamint nem felejtettem el, hogy egyik kedvenc színészem itt született (Joaquin Phoenix).

Half Moon Cay - a Carnival magánszigete. Egy csodálatos szigetecske lehetne. A szigeten nincs semmi. Pár ember takarítja a strandokat. Ennyi a lakossága. Kikötője sincs... a hajó lehorhonyoz öt-hatszáz méterre a parttól és egy kisebb dereglye (vagy nem tudom minek nevezzem) a vendégeket oda-vissza hordozza amíg fel nem vonjuk a horgonyt és tovább nem hajókázunk. Mi megyünk ki elsőnek. Mármint a legénység egy része akik előkészítik a kaját és a bárt. Visszük magunkkal a hamburgereket, Coca Colat, gyümölcsöt, dzsúszokat meg minden a jóisten áldását. Borzasztó meleg van. Kevés idő alatt, viszonylag gyorsan kell mindent megcsinálni. A főnökök ugráltatnak mert ha nincs valami kész, akkor az ő seggük is szorül. No.. itt valóban rabszolgának éreztem magam. A meleg, a főnökök, a parancsszavak és ''a vendégek mindig elsők'' miatt. Szóval a vendégek elmennek fürdeni az egyébként gyönyörű fehérhomokos strandra, utána jönnek megeszik amit mi előkészítünk és visszafele menet vásárolnak valamit. Mi mindent összeszedünk, nyomás vissza a hajóra. Du. 3-4 mire visszaérünk. Este Dining room. Az egész evészet két óra hosszát tart. Ezért sokat kell szopni, főleg az assistant waitereknek mert elsőknek megyünk, utolsóknak jövünk. Ami jó benne, hogy ezt is megéltem. Nem játszom, hogy nemtudomhányadik században nemtudommilyen ültetvényen dolgozom, hanem megélem, hogy a Carnivalnal, Half Moon Cay-n iszonyat melegben, kínai műanyagpólóban nyomom a sódert. Perverznek tűnik, de az hogy ezt megélem... az tetszik.

Grand Turk. Szintén Karib. Mostanig nem is hallottam erről a szigetről. Taxival bementem a központba. Érdekes. Kicsit visszajött a filmekben látott gyarmatok hangulata. Főleg hogy a Katrina mindent elpusztított, kicsit olyan világtól elfeledett helynek tűnt. Minden rongyos, épülőfélben. Ha valami szép - új akkor az tuti hogy valami gazdag, fehér és főleg nyugateurópai ''telepesé''. Főleg a vendégházak. Minden esetre itt tényleg távol vagy a világ zajától... és lehet pihenni. De a legtöbb vendég és crew, a hajó melletti strandtól nem megy távolabb.

És most visszatérek San Juanra egy másik témával. Egy román pincér csaj igyekszik kifele a mólón. Kérdezem tőle, hogy lehet feljutni a várba. Ő nem tudja, ő csak 'face cumparaturi in San Juan'. Vagyis: shoppingol. New Yorkban találkozom két román sráccal a Gift Shop-ból. Büszkén mutogatják mind a ketten az új Omega órájukat. Mondom szép. Mennyi? Röhögés. Hetvenöt, mondja az egyik. Ezerháromszáz, mondja a másik. Röhögés. Ment ez a tökölődés még egy darabig ahhoz hogy kiderüljön, hogy a kínai piacon vettek egy-egy hamisított Omegát és most borzasztó büszkék, hogy megszólalásik (a hátlapon levő dombornyomattal együtt) olyan mint egy eredeti. És most ők milyen frankók, mert mindenki azt fogja látni, hogy ők milyen frankók az Omegáikkal. És nem értik, hogy én ezt nem értem. Pontosabban nem értékelem. Sajnos ez a sötétség a hajón 80-90 % - os. Ezt egy kicsit nehéz elviselni, de az elefántcsonttornyom már szinte kész van.

Kedves Kálmán! A relativitáselmélettel járó hasonlat, telitalálat. Díjazom. Szívesen elmennék veled dolgozni. Nem hiszem, hogy a Karibra. Nekem unalmas és nem az én világom. A gyönyörű strandokra megtaláltam a legjobb hasonlatot. Egy idő után az az érzése az embernek velük kapcsolatban, hogy nem többek mint a szép, de buta nők. Ha van rá lehetőség meg kell bennük fürdeni, ha nincs...nem sokat veszít az ember. Én szeretem a dombjainkat, az erdőinket és sajnos amiből egyre kevésbé van részünk, a csikorgó fehér teleket. Ilyen régimódi vagyok. De attól még keresgélhetünk. Ölellek.

Kedves Éva! Igazad van.Igazad van. A probléma az én fejemben van és fölösleges terhekkel járok ahelyett, hogy gondolkoznék és kinyitnám a szemem. Természetesen nagyon sok vagány imádnivaló nő van. Ezek az itteni életet figyelembe véve, elvétve jönnek hajóra vagy nem maradnak. Továbbá nagyon valószínű, hogy ezek a nők (akikről itt írtam) a szárazföldön is a kigyúrt BMW-s csávókat vagy a Mercis kopaszodó trottyokat hajtanák. Kösz a felvilágosítást. Írd meg privátban, hogy miért voltál (remélem csak voltál) szomorú a szabolcstyukodi@gmail.com emailcímre. Puszi.