Cozumelben van román vendéglő. A román ismerőseim áradoztak, hogy milyen klassz, hogy mennyire el kell oda menni, hiszen vineta, pacalleves, csorba de perisoara, miccs, gretár... Szóval minden ami kell. Egy lunch offot rászántam. Nagyon kellemes délután volt. Ezek a kaják mind voltak, de lehetett kérni paszulylevest vagy akár puliszkát is. Olyan szinten volt hazai a hangulat, hogy egy adott pillanatban felcsendült a manele. Először ledöbbentem, hogy ez mindenkinek tetszik (voltunk vagy nyolcan aztán a kaszinósokkal felduzzadtunk kb. tizenötre), aztán kicsit fanyalogtam, hogy nem hiszem el, hogy még a világ másik végén is..., aztán azt mondtam le van szarva: kicsit ízléstelen, kicsit hülyén hangzik, de a mienk. Olyan szinten volt otthoni a hangulat, hogy szentül meg voltam győződve, hogy a mellettem levő, a jóisten tudja milyen pálma, egy nagy cseresznyefa. Sajnos 5.15-re vissza kellett rohanjak a hajóra. Viszont a legszebb dolog a történetben, a találkozás a tulajdonossal, de nevezhetem házigazdának is, mert minden egy helyen van. Pistinek hívják, évekig hajózott, brassói és a párjával vendéglőt nyitott Cozumelben.

Hasonló sztori szintén Cozumelből. Az internetkávézóban felejtettem a pen driveomat. Erre csak pár nap múlva jöttem rá. Semmi gond, halálnyugodt vagyok, pár nap múlva majd érte megyek, hátha meglesz. Meglett. A tulajdonos, gondolom az akcentusomból kiindulva, megkérdezi, hogy honnan vagyok. Mondom magyar vagyok (már unom, hogy ''from Romania but I'm hungarian''). Erre kiderül, hogy ő Laci, évekig hajózott, magyarországi és internetkávézót nyitott Cozumelben. Állítólag még vannak exhajós magyarok Cozumelben akik mindenféle kocsmát, klubot vagy kávézót nyitottak.

Mióta saját gépem van és és a Room Service-ben dolgozom lassabban megy az írás. Ez gondolom amiatt, mert több a szabadidőm és egyszerűen el vagyok nagyon kényelmesedve. No meg egy kicsit lustulva is. Tény, hogy a RS-ben (Room Service) arany életem van. A meló nem megerőltető, az időbeosztás sokkal jobb és valami kis extra pénzt is lehet csinálni. Kihasználom az alkalmat és lelkiismeretfurdalás nélkül annyit lógok és lötyögök amennyit csak lehet. Lényegében kipihenem a Staff Mess fáradalmait. Különben mióta eljöttem, öt különböző ember mondta, hogy mennyire hiányzom onnan. Jólesett. Ja... és ezek mind nők voltak. Ez még jobban esik.

Ha már a nőknél tartunk akkor annyit árulnék el, hogy az utóbbi időben A., egy húsz éves (Úristen, még kimondani is vicces) angol táncosnő elég sok fej és szívfájdalmat okoz (ez még viccesebb). Sajnos R.-t, egy indiai fotós csajt, aki gyógyír lehetett volna, áthelyezték egy másik hajóra. Szóval a magánéletem az istennek nem akar virágba borulni. Egyelőre ennyi.

Kábé egy-másfél hónapja lehettem a hajón (tegnapelőtt volt három) amikor felvittek egy reggel a Dining Room-ba ''napkin''-t számolni. Havonta-másfélhavonta tartanak egy-egy leltárszerűséget, amikor mindent megszámolnak. A kendőszámlálás egy kifejezetten unalmas és monoton... hát nem is nevezném munkának. Reggel hatkor, borzasztó álmosan, ülsz vagy állsz és számolod a napkint. Ötvennél öszzecsapod a csomót és újat kezdesz. Ami ettől jobb, a koszos és tépett napkinek válogatása és számlálása. Egy hatalmas műanyag tartályban vannak a napkinek és szortírozod őket. Szóval nagyon fasza élmény napkint számolni. A lényege a dolognak, hogy ezen a reggelen pontosan szortírozás közben, borzasztó álmosan, azon járt az eszem, hogy '' Te Jóisten! Mit is csinálok én itt?'' Közben a napkinek keringtek szálltak a magasban, csak éppen fényesen kellett volna suhogniuk, hogy kurvára költői legyen a hangulatom. Én meg számolom őket. És ebben az áldott pillanatban felhangzik a YMCA. Belémhasít a felismerés: Gömböc úr, YMCA, konfetti, napkin. Hát gyerekek... azt az érzést, pontosabban azt szürreális vagy inkább groteszk helyzet szülte nevetést az életben nem felejtem el. És hogy minden meg legyen fejelve tíz perc múlva felcsendült a Go West. Ekkor már nem bírtam, rákönyököltem a műanyagkonténerre és nem tudtam abbahagyni a röhögést. Aki látott, szerintem meg volt győződve, hogy megbuggyantam. Biztos vagyok benne, hogy aki anno látta, vagy még inkább aki játszott az ominózus előadásban, tökéletesen érzi-érti, hogy miről beszélek.

Már rég terveztem Cozumelben robogót bérelni és körbecucukázni a szigetet. Tegnap megtettem. Fantasztikus volt. Óva intenek mindenkit robogóbérléstől. Akármi történik veled a hajón kívűl, a cég semmit nem áll. Egészségügyi ellátásra gondolok. Ha elcsúszol a lépcsőn, mondjuk munka közben, kitöröd valamidet és nem az ő cipőjuket viseled, semmit nem kapsz, szintén minden kórházi ellátást neked kell állnod. De ha teszem azt hátgerincproblémáid adódnának a sok emelgetéstől rögtön hazaküldenek és aláíratják veled, hogy ezelőtt is volt problémád. Ezt különösen hangsúlyozzák a tréningeken, hogy hogyan kell emelni. Nagyon védik magukat. Szóval nem érdekelt a veszély, hiszen akármit csinálsz ebben az életben, veszélyes. Sajnos éppen csak fürödni tudtam, képekre nem maradt időm. Belefutottam egy filmforgatásba is, de most egy ideig nem érdekel a szakma, úgyhogy különösen nem villanyozott fel. (ez most olyan nagyképűen hangzik mintha legalábbis negyven film lenne mögöttem) Ilyen szép tengerpartot utoljára Mallorcan láttam. Az egész kanyar 65 km. Vígan robogtam egy idő után hatvannal, és megerősödött bennem az elhatározás megcsinálom a jogosítványt motorra. Úgyhogy Janikám, ami késik nem múlik.