Tengeribeteg lettem. Röhej, hogy lehúzok lassan hat hónapot és a hetedikben hányok, ha zavaros a tenger. Els

ő alkalommal a rossz borra fogtam amit előtte ittam. Második alkalommal nem volt mire fogni. Tény, hogy iszonyatosan mozgott a hajó. Talán a legjobban mióta itt vagyok. De akkor sem értem, mert amikor kirándulni mentem a kontinensre (ahol a képek készültek) akkor a motorcsónak tízszer ennyire ingott és még tele gyomorral se volt semmi bajom, miközben körülöttem zsinórban hánytak az emberek. Az az oka szerintem, hogy már lassan kezd elég lenni. Beszélgettem másokkal is és általában a hat hónap az a kritikus. Főleg ha fáradt vagy, akkor mindent és mindenkit utálsz. Aztán kipihened magad és lehet tovább vinni a rendeléseket fütyörészve. Na de visszatérve, amikor a nagy vihar volt kimentem a XI. emeleten az open deckre. Azt a szelet gyerekek!... Azt nem lehet leírni. Lenéztem és láttam amint a VII.-en, a Crew Bar open deck-jén átcsap a hullám. Nem semmi a látvány higgyétek el. És továbbra se tudtam szabadulni a gondolattól, hogy hogy viselkedhetett egy egyszerű vitorlás, motorok és stabilizátorok nélkül, valamint hogy bírták az emberek, ha mondjuk két-három napig szüntelen tombolt a vihar? Kalandfilmekből ugrik be a vihar utáni snitt amikor gyönyörűen süt a nap, csendes a tenger és a fedélzeten mindenki alszik.

Most egy kicsit félbe kellett hagyjam, mert kabininspekció volt. A security és a housekeeping lecsekkolja a kabinokat havonta egyszer. Nem szabad semmit megrongálni, nem szabad poharak valamint kaja legyen a kabinban stb. Az utolsó el

őtti kabinpartin, amin Viktor is részt vett (ő egy vendég volt a hajón, akiről írtam már), András, egy Photo Trainee-s gyerek ráírta a falra: '' Szarjunk sünt! Let's shit hedgehog! ''Kölcsey''. Ezt most meglátták (az előző kabininspekción nem vették észre és nekem nem volt szívem letörölni, mert nagyon tetszik; szép emlékek fűződnek hozzá, inspiratívnak találom, meg egyáltalán...) és közölték, hogy a következő kabininspekción ha itt találják akkor jelentve lesz. Nagyon ''megijedtem'', mondhatom. De ezen ne múljon, András művét a következő inspekcióig lemosom.

Régebbi sztori RS-ből. Sushi set up-om volt. Van a hajón egy Sushi Bar, oda a mi dolgunk mindent bekészíteni, (a kaján kívűl) és amikor bezár a bar, mindent elmosni és a helyére rakni. Említettem már, hogy az Assistant Waiter nem egy nagy szám a hajón. Már ami a pozíciókat illeti. A lényege a dolognak, hogy nem fűlt a fogam a négyszáz tányér elmosásához. Adtam a mosogatónak tizenöt dollárt és egy hétig minden nap elmosta a cuccokat. Én meg szépen fogtam magam és elmentem a Promenade Deckre (itt vannak a bárok, kaszinó, boltok) sétálni. Azon gondolkodtam közben, hogy mindennél lehet mélyebbre menni és mindentől van szarabb. Pontosabban ebben a szarban is amiben per pillanat vagyok, megengedhetem magamnak alkalomadtán, hogy úriember lehessek. Jó érzés volt.

Abszolváltam még egy kirándulást. Ez szintén Mexikó, kontinens. Xcaret. Ez egy geo-öko és még nemtudoménmilyen nemzeti park. Szép volt. Rengeteg állat a világ minden részéről. Ez érdekelt a legkevésbé, hiszen állatkertben voltam már nem egyszer. Egyébként se szeretem az állatkerteket. Nem hiszem, hogy tudjanak olyan tág ketrecet csinálni, hogy az a szerencsétlen állat jól érezze magát. Tudom... az állatok amelyek ott születnek, meg természetes környezet, meg miegymás... Valamiért egyszerűen viszolygok az állatkertektől. Persze imádom az állatokat. Az akváriumok viszont gyönyörűek voltak a korallokkal, a teknősnevelde és a fő attrakció a föld alatti folyó, amiben le lehetett csorogni az óceánba kb. másfél kilométeren keresztül. Fantasztikus volt. A másik szuper élményem ami szintén ide kötődik már gasztronóm jellegű. Cozumelben voltam egy-két vendéglőben, ahol jókat kajáltunk de össze se hasonlítható az xcaret-i büfévendéglővel ahol volt alkalmam kipróbálni az autentikus mexikói konyhát. Ámultam és bámultam valamint egyik gyönyörűségből a másikba estem, miközben kóstolgattam és természetesen nem tudtam mindent megkóstolni. Utólag Miamiban egy nicaraguai vendéglős elárulta, hogy a mexikói konyha az egyik leggazdagabb a világon, de ez egy másik történet. És miközben kajáltam, egy lovasbemutató folyt népviseletben, élőzenével úgy ahogy az kell. A dolog pikantériája igazi Tyukis. A végén fedeztem fel, hogy pár dollárom hibádzik. Ugyanis harminc dollárért kell venni jegyet és ezért annyit és azt lehet enni amennyi beléd fér. Nem baj gondoltam, fizetek kártyával. Csak amikor kerestem a kártyám jöttem rá, hogy még a hajón kitettem, mert minek az nekem, ha van kápé. Egy kis gyomorideg beárnyékolta a dolgokat de utólag így szép. És természetesen gyönyörűen megoldódott. Az biztos, hogy a pincért nem felejtem el amint azt mondja: ''Senor, let me speak with my manager'' (a manager-t spanyolosan manahernek ejtve). Az est fénypontján sajnos nem volt időnk részt venni. Egy hatalmas arénában több száz statisztával, korabeli jelmezekkel, lovakkal eljátsszák a maja történelmet a spanyolok bevonulásáig. A buszunk indult vissza, mert aztán a hajónk indult vissza. Csak a preludiumon vehettem részt. Nagyon klasszak voltak a jelmezek és most sajnáltam igazán, hogy nincs egy jobb fényképezőgépem, mert a félhomályban nem igazán sikerültek a szappantartómmal készült képeim. Nagyon okosan meglovagolták a mexikóiak turisztikai PR szempontból ezt a majás dolgot. Lehet érezni, hogy a turizmus az ország egyetlen mentőöve. Tudatosan építik ezt az iparágat. Ahol kikötöttünk (a kontinensen) egy nyüzsgő húszezres turistaparadicsomba botlottunk. Az idegenvezetőnk elmondta, hogy tizenöt évvel ezelőtt ez egy százötven lelket számláló halászfalu volt.

Csókok.