A Dining Room... Szóval benne vagyok a tutiban. Gyakorlatilag ezért szopják az emberek végig ezt a hét-nyolc hónapot, hogy itt dolgozzanak és keressék a pénzt. A rendszer nagyjából a következ

ő: Említettem már, hogy két étterem van a hajón (Spirit, Pride). Ezek fel vannak osztva ''station''-ekre. Egy stationben kb. húsz-huszonöt ember kajál. Ezt a húsz-huszonöt embert szolgálja ki a főpincér (Team Headwaiter) és a pincér (Team Waiter). Két ''seating'' van (18.00 h és 20.15), ami azt jelenti, hogy mindenkit ellátunk, újraterítünk és aztán megint mindenkit ellátunk. Legkésőbb este tizenegyig általában mindennek vége. Azt hiszem ez a legjobb eddig. Az idő gyorsan telik és azt csinálod lényegében amiért jöttél (a nap többi részében a Lidoban dolgozol annyit, hogy kijöjjön a napi tíz-tizenkét órád). Szóval élvezem a Dining Room-ot és itt ragad rám valami abból, hogy hogy is kell igazából felszolgálni. Meg kell vallanom, hogy az első négy öt napban nagyon el voltam veszve. Azt se tudtam hány hét két hét. Kb. öt nap kellett, hogy megint azt érezzem, hogy van tököm. Persze hibáztam is bőven. Nagyon sok múlott a Head Waiteremen aki egy nagyon öreg haiti származású (de már amerikai) pincér. Teljesen szétszórt, lassú, pánikolós, sürgetős idős bácsi (főleg fejben lassú a rendelések összeadásánál). Nem tudtam rá haragudni mert nagyon jóindulatú fickó, csak bosszankodtam, mert mindig mi voltunk mindennel az utolsók. És semmit nem magyarázott, hogy mit hogyan kell csinálni. Szóval meg voltam áldva rendesen az első főpincéremmel. Tudtam hogy ebben az a jó, hogy ettől rosszabb nem lehet. És ez is valami. Aztán megszoktuk egymást. Én is megtanultam, hogy mi a dolgom és kicsit jobban ment az ipar, de éreztem, hogy valami nem stimmel és ez nem az igazi. Hálistennek két hét után áthelyeztek a másik Dining Roomba egy másik Headwaiterhez. Edgardhoz Panamából. Jól éreztem, hogy jobb lent kezdeni ahonnan csak felfele lehet menni. Ez a fickó összeszedett ügyes és profi. Szinte mindig elsőnek végzünk, nincs pánik, rohanás és főleg gyomorideg hogy minden jól menjen. És nem az van, hogy várom, hogy legyen már vége ennek az estének. Sőt még tanulok is. Ugye mennyi minden múlik a rendezőn? És már megint a színháznál tartunk. Ez tisztára olyan. Mondom: Jövünk ötre, hogy bekészítsük a kellékeket (hatkor ugye kezdődik az előadás) (a kellékek a vizeskancsók, a kenyér, a vaj, a tejszín, a kávé). Mellesleg megborotválkozva jelmezben kezdjük az előkészületeket. Hatkor kezdődik az első felvonás (amit ugye seatingnek mondunk). Utána tizenöt-húsz perc szünet és kezdődik a második őrület. A második felvonás végén mindent eltakarítunk, visszatesszük a dolgokat a kelléktárba (vagy eldobjuk esetleg megesszük főleg hogy többnyire fogyókellékekkel dolgozunk). A különbség annyi, hogy többnyire jelmezben sörözünk a büfében és csak utána jön az átöltözés meg a zuhany. Az előadásban van egy előadóművészeti betét. Erről írtam a blog elején, hogy a pincérek minden este kell énekeljenek meg táncoljanak. Ennek most részese lettem Borzasztó. Mintha a fogamat húznák kábé olyan érzéssel idétlenkedek. Emlékeztek az elején a ''Szabin nőket'' hoztam fel példának. Dettó. Egyetlen este klassz, amikor mindenki körbesétálva lobogtatja a hangedlijét, a vendégek is a kendőjüket, szól valami olasz sláger és érzem, hogy itt valami történik. Amerre a szem ellát az étteremben csupa lobogófehér kendő. Ez ok. A másik borzalmas dolog a szülinapi köszöntés. Kis tortával vagy süteménnyel és gyetyával két-három pincér körbeállja az ünnepeltet és ordítják ahogy a torkukon kifér a ''Happy Birthday''-t. Ami még borzalmasabb, hogy ezeknek az idióta amerikaiaknak tetszik. Sőt, kérik. Ha ez én születésnapomon valaki ilyen ordenáré módon üvöltene, kupánvágnám. Megint ami jó: végigettem a menüt. Mindent kipróbáltam. A steak ötféleképp átsütött fajtáját, most már tudom hogy kell enni a homárt, rák, kacsamell... Nagyon jó a kaja én meg nagyon szeretem a hasamat. A második seatingnél kihozom a konyhából az az extra adagot amit magamnak szánok. Eldugom, és a Crew Messben vagy az étteremben takarítás után megeszem. Szabályellenes, de ezen kevés tiltott privilégiumunk van. Nekünk pincéreknek. Találkoztam egy színésszel. Az apja görög, az anyja román származású (vagy fordítva) de ő már Amerikában született. Nagyon sok közös témánk lett volna, ha nem kellett volna annyira rohanni. A fia is színész lett (igazából innen sűrűsödött a beszélgetés), de most más szakmát tanul mert ezzel éhen lehet halni. Még amikor a Lidoban dolgoztam, találkoztam egy svéd származású szintén Amerikában élő színésznővel. Olyan harmincöt-harmincnyolc körül lehetett és huszonnyolc évesen jött el New Yorkba színésziskolába (azelőtt Londonban tanult).Valamiért kiszúrtam mert nagyon magányosnak tűnt. Kicsit beszélgettünk aztán kiderült, hogy mivel foglalkozik. Foglalkozott pontosabban, mert azt is elmondta, hogy amikor hiányzik a színpad akkor beteszi a felvételeit. Valami nem volt ok a csajjal. Most már biztos vagyok benne (főleg hogy valami másba is belekóstoltam egy kicsit), hogy sikerült a világ legnehezebb szakmáját választanom. Tíz nap.