Most jöttem le a szaunából. Négy hónapja ma volt az els

ő szabad délutánom. Ugyanis mostanig reggel tíztől este tízig dolgoztam és mától kezdve, reggel hattól este hatig. Mivel a felkeléssel nem nagyon van problémám, ez sokkal jobb lesz nekem, mert szabadok lesznek a délutánjaim. Pontosabban az estéim. Ez teljesen szokatlan. De olyan furcsa volt ma... csücsültem a szaunában és egyfolytában a Komáromi Gyógyfürdő ugrott be. Na meg azok a gondolatok amelyek ott foglalkoztattak. Cak a termál utáni hazabiciklizés hiányzott. Na meg egy jó sör a ''Sillengőben'' ahogy apám mondaná. Már igen kezd foglalkoztatni a kérdés, hogy mi lesz ha letelik. Van egy két ötletem ami biztos változni fog még.

Imádom a Room Service-t. Legszívesebben itt tölteném le a hátralev

ő négy hónapot. Nem megerőltető, lehet lógni, lehet mellette keresni keveset... Erről szólnék egy-két szót. Mármint a RS-es borravalóról. Ez van is meg nincs is. Elvileg ha kiviszünk egy-egy rendelést a szobákba, azért járna valami aprópénz. Mint a filmekben. Átlagban napi tíz-húsz rendelést visz ki az ember. Ha minden szoba adna legalább egy dollárt, az havi minimum háromszáz dollárt jelentene. Két hónap alatt meglenne a repjegy. Csakhogy a valóság az, hogy nem adnak. Pedig amerikaiak. Ők tudják a legjobban, hogy minden ''tips'' alapon működik és ''tips a lelke mindennek''. Legalábbis itt. Volt olyan (nem is egy), hogy megkérdezte, hogy kell-e valamit fizetnie a kivitt kajákért. Mondom nem, a kaja ingyen van, esetleg a szolgáltatásért adhat borravalót, ha akar. Ja... akkor köszöni szépen és néz a szemembe. Tehát, kösz az ingyen kaja, te meg húzzál már a picsába. Mindezt úgy, hogy négy-öt szendvicset és vagy két süteményt rendelt. Ezért kint minimum ötven dollárt fizetett volna. Az is szép, ha olyan hálás, hogy jóformán ki se nyitja az ajtót és már nagyon szépen köszöni. Ezt meg is fejeli úgy, hogy amíg beviszem a tálcát a szobába a ''thank you so much'' és ''thank you very very much'' vagy az '' I apreciate that'' különböző verzióit mixelve hálálkodik. Száz százalék, hogy nincs borravaló. Hiszen tudja, hogy illene adnia, de gondolom abban bízik, hogy kevésbé küldöm el a picsába miután becsukom az ajtót, ha negyvenszer megköszöni. Hát nagyon téved. Kérdem én mennyi két-három dollár a Kárpát-Medencében ? (hirtelen nem tudtam melyik országot írjam, mert mindháromhoz elég sok közöm van, vagy volt, vagy nem is tudom...) Semmi. Na ha otthon semmi, itt triplán semmi. De nagyrésze a vendégeknek szarrágó. Mert ez nem szegénység kérdése. Továbbá (és ezt most nem a rasszizmus íratja velem, hanem a tények) ha valaki fekete és kövér, kilencvenkilenc százalék, hogy nincs borravaló. Persze vannak öt dolláros borravalók..., egyszer kaptam tízet. De nagyobb hajókon ahol drágábbak a cruise-ok sokkal jobban lehet keresni a RS-ben. A fent leírtak miatt nem érdekelnek a rendelések. Elég sok indonéz van hálistennek meg filipino akiknek minden cent számít és boldogan rohangálnak mert valami csak cseppen-csorran. Ha nagyon muszáj kiviszek valamit, de inkább keresek magamnak olyan tevékenységet ahol tudom, hogy tuti nincs pénz, de legalább nem idegesítenek. Vagy simán kiülök a hajó végébe kávézni és nézem a tengert. Az én lelki nyugalmam többet ér mint a szaros dollárjaik. Szintén a borravalós kategóriába tartozik a következő sztori. Egy magánparti volt szervezve. Egyébként nagyon sok esküvő, szülinap, különböző találkozók szervezésére van lehetőség. Ezekre a partikra mi állítjuk be az asztalokat. A szakácsok hozzák a kaját és kezdődhet a nemulass. Ez egy szülinap volt. A zsidóknál amikor tizennégy éves lesz a fiúgyermek az egy nagy esemény. Egy ilyen esemény részese voltam. Nagyon jól mulattak, nagyon kedves emberek, teljesen ok volt. Előtte a főnökünk szólt, hogy csináljunk meg mindent tisztességesen mert ez egy nagyon drága ''set up''. Az alap a homár volt, a garnélarák és a szusi. Kellett volna lássátok vagy halljátok a parti végén a feleséget amint intézkedik, hogy neki kell a maradék kaja a kabinba. A férj nagyvonalúan hagyta volna az egészet. Lerítt róla, hogy ''ugyan már édesem... kérlek ne szarakodjunk már ezekkel''. Nem és nem, a feleség nem hagyja annyiba, neki igenis a homár és egy tálca szusi kell a kabinba. Ok. A szakács előkészíti, én egyenként kicipelem. Ott folytatódott a parti. Evészet-ivászat. Külső szemmel nézve, így utólag igaza volt az asszonynak. Jó ötlet volt szerintem a morzsa. Fél órámba telt el amíg mindent kivittem nekik. Nem kaptam semmit. Nem ez a szép. Másnap a rendezvényszervező csaj meséli, hogy éjszaka felhívta a nő (a feleség) és teljesen kikelve magából, ordítozva követelte a képeket a partiról, cédére égetve. Ezt természetesen nem szabad, mert a Carnival elég komoly pénzt csinál a képek eladásából. (Ugye Kálmán? :-). A nő túlságosan drágának találta megvenni a kinyomtatott képeket. Mindenfélével fenyegetőzött, még a kirúgatással is, hiszen jóba vannak a tulajékkal. Végül a rendezvényszervező megkérte a fotómenedzsert, hogy írja ki neki a képeket. Különben a ''party set up'' kajával mindennel minimum kétezer dollárba került. Nekem legalább nem köszönték meg sokszor a ''delivery''-t.