Az az érzésem, hogy itt kevesebb időm van írni mint a Carnivalnal. Lehet, hogy azóta sok idő eltelt és mindig az aktuális a szar, de most úgy érzem, hogy itt nehezebb az élet. Vagy legalábbis többet kell dolgozni. Kicsit elkezdtem utánaszámolni az óráknak. Általában a reggeli az három óra hossza, az ebéd úgyszintén. Ez együtt hat de sokszor kijön a hat és fél netán a hét. A vacsora az stabilan hat de Los Angeles előtt simán felmegy hat és félre. Ez barátok közt is minimum tizenkét – titenhárom óra naponta. Egy héten háromszor van offom, ami azt jelenti, hogy kimarad egy reggeli vagy egy vacsora. Ilyenkor kilenc órát dolgozunk, de gyakran felmegy ez is a tízre mert ilyenkor kicsit tovább kell maradni hisz elvégre off - os vagy. Azt mondják a többiek, hogy amíg ez a hajó a karib térséget járta, sokkal több volt az off. Átjöttünk nyugatra, több a sea day, automatikusan kevesebb az off és többet kell dolgozni.
Régebben a pincérek arra voltak kíváncsiak, hogy mennyi extra jön be, most boldogok vagyunk, ha mindenki kifizeti ami jár, a három dollárt per nap per személy. Ennyi jön az asszisztensnek, a pincérnek pedig négy. Szóval romlik a színvonal (ez egy kicsit hülyén hangzik az én számból három hónap után...; nem is gondolom maximálisan komolyan ), a nagycsaládosok szinte egyenként kevesebbet fizet. A gyerekeiket nem tekintik valós létező személynek, értük nem fizetnek. Négy cruisra visszamenőleg minden héten 50 – 100 $ -al kevesebbet csinálok mint amennyi járna. Azért mert mindig akad egy – két család aki kevesebbet fizet. Szóval a pénzügyi kalkulációimat valószínűleg újra kell gondoljam. Ezt még nem akarom elkiabálni, mert azért nem rossz ez a pénz, de tudjuk, hogy minden relatív (főleg a pénz mennyisége). Aki kifizeti ami jár annak megköszönöm, aki extrát ad, arra kedvesen meleg szívvel gondolok vissza, aki kevesebbet ad... na azt hagyjuk. Még egy kis sztori ehhez a témához. Utolsó este kis borítékokat kapunk, ezekben vagy egy kis bizonylat van vagy kápé. Akkor van bizonylat, ha a vendég a neked szánt összeget előzőleg befizette a recepción. Ezt az összeget kéthetente csekk formájában kapjuk meg amit aztán bármikor készpénzzé válthatunk a crew office – ban. Namármost a Macias család nekem öt dollárt adott a kis borítékban. Négy fő, egy hét, az nyolcvannégy akárhogy is számoljuk. Már vagy négy – öt hete Yokhey – val dolgozom. Egy filipino gyerek. Ügyes, gyors és nem stresszel vagy békétlenkedik ha valami nem úgy van. Yhokey – nak száznegyven volt a kis borítékban, tehát még extrát is kapott. Két dolog történhetett. Nekem százat szántak csak öt darab húszas bankjegy helyett öt darab egydollárost tettek, tévedésből. Vagy összecserélték a borítékokat (Server, Assistant Server, Head Server – írja mindegyik kis borítékon) és a nekem szánt összeget a Head Server – nek adták, Thomasnak. Neki nem feltűnő, hogy ez az összeg kicsit túl nagy. Megkérdeztem Thomast. Ő nem kapott ekkora összeget. Már tudunk ilyen esetről, hogy a Head Server lenyúlta a pincérek pénzét mert a vendégek bakiztak és összecserélték a borítékokat. A pincérem a kezét tette volna a tűzbe, hogy a Thomas lenyúlta a minimum nyolcvan dolláromat, ha nem a százat. Vagy... Néhány vendég már a kirándulás elején kifizeti a szervizdíjat. Ezek a vendégek szinte kivétel nélkül a Dining Room Manager vendégei. Vagyis ő a Head Serverük. Az étteremben ugyanis van két Head Server és egy Dining Room Manager. Fel vannak osztva az asztalok és mindegyik felel azért, hogy rend legyen a háza táján. Utoljára páldául két prepaid vendégünket simán kicseréltek. Egy latino anya két gyerekkel. Lerítt róluk a szerencsétlenség. Nem is fizettek. Szóval itt is megy a mismás meg a maffia mint mindenhol. Csak azért meséltem el, hogy lássátok, hogy mindenki a saját zsebét és érdekét nézi. Az egyetlen érték a szaros pénz. A világban sincs ez máshogy, de ott valahogy mégis meg tudod válogatni az embereidet. Itt erre nincs sok lehetőség, főleg emberanyag. Mióta hajózom Péter volt az egyetlen barátom. Még a legelső szerződésem alatt. A hajós életem nőjét még mindig nem találtam meg, valószínűleg nem is fogom és már nem is érdekel. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezekkel csajokkal. Nem nekem valók. Punktum.
Elég sok a már Amerikában élő ázsiai származású vendégünk. Főleg kínaiak. Nagyon érdekes ezeknek a családoknak a hangulata. Nem is tudom igazából megfogalmazni, de van valami sajátosan rájuk jellemző. Hajlamos az ember valamiért lenézni őket. Talán mert érzek egy kis infantilis aurát. Ez így nagyon durván hangzik. Inkább lehet, hogy nagyon szerények és alázatosak. Apropó, ők fizetnek. Legalábbis az én tapasztalatom ezt mutatta. Katonásan és derekasan az utolsó csecsemőért is. Mondtuk is, hogy az összes kínait nekünk adhatják. Ami a baj velük, hogy rettenetesen késve érkeznek és ha mondjuk egy tíz személyes társaságról beszélünk akkor biztosak lehetünk benne, hogy három személyenként csordogálnak. Viszont könnyű őket kiszolgálni. Nem igénylik a különösebb szervízt. Büfé. Nem zavarja őket, ha leves, előétel, saláta, főfogás, kávé, minden előttük van egyszerre, boldogok. Csakis így lehet behozni a késést. Amin nagyon jól szórakoztam az a fényképezkedési mániájuk. Miért van az, hogy az ázsiai embereknek nagyobb a fényképezési – fényképezkedési kedvük mint az átlagnak? Ezt észre lehet venni bármelyik nagyvárosban. Azon gondolkodtam amint elnéztem ezt a családot, hogy akár itt vannak, akár a Lánchídnál, ugyanúgy kattintgatnak mint az öngyilkosok. Sajnos nem tudtam megörökíteni amint a sok gyerek és a sok felnőtt szinte mindegyikük kisebb nagyobb gépet szorongatva, egymást össze – vissza kegyetlenül fényképezi.
Megvolt az első komolyabb kellemetlenségem is. Crew Drill. Ilyenkor egy vészhelyzetet szimulálnak és eljátsszuk, hogy mi van akkor ha nagy baj van. A legénységnek többnyire az a dolga, hogy mentőmellénnyel gyülekezzen egy megadott helyen és várjon amíg oltják a tüzet, vagy tömik a lyukat vagy tudom is én. Ha úgy alakítják a forgatókönyvet, hogy ne tudják a problémát megoldani, akkor fél – egy óra várakozás után felhangzik a megfelelő kürtjel, ami a hajó elhagyását jelenti. Crew Drill vége. Mindenki utálja mert borzalmasan unalmas és ha szabadod van akkor szopsz, mert ahelyett hogy valahol kint lébecolnál, a negyedik emeleten mentőmellényesen a tömegben tolongsz és vársz. No... Én is várok, beszélgetek Tibivel. Nagyon fáradt vagyok, a tenyerembe hajtom a fejem és lehúnyom a szemem. Húsz másodpercnél nem tartott tovább amikor valaki hirtelen elkéri a safety card – omat. Hirtelen mondom a számomat amit kívűlről kell tudni, mert ilyen esetben nem Tyukodi Szabolcs vagyok hanem 0682. Gondolom azért is, mert egy átlagos hajón harminc – negyven Putu, Made, és Wayan van. Szóval a csávó megismétli, hogy adjam oda a kártyámat. Odaadom. A fickó a safety officer volt, egy olasz majom. Délután kimegyek kajálni és mesélem a kollégáknak, hogy jártam. Na.. mondják, gyorsan menjek a bridge – re és nyaljak segget, kérjek elnézést és próbáljam meg visszakapni a kártyámat mielőtt elkezdődik a levelezgetés mert ebből még komoly baj lehet. Úgy is lett. Találkoztam délután a safety officerrel, megtörtént a nagy mea culpa, ő megnyugtatott, hogy nem lesz kellemetlenségem, a kártyát is vissza fogom kapni csak értesítenie kell a főnökömet. És elindultak az emailek. Nem tudom mi lesz a vége, de ezért W 2 – t is kaphatok. Az első baki szóbeli figyelmeztetés, a második írásos, a harmadik W 1 (warning), aztán W 2, aztán mész haza. Nekem ezért egyből W 2 – t adnának. Nem tudom, hol áll a dolog. Egy hete történt. De nem írok alá semmit, tanúm van rá, hogy nem aludtam (Tibi). Az értesítő e-mailben amit ez a szemét gnóm küldött az állt, hogy el voltam nyúlva és csak másodszori megszólításra reagáltam. A kurva anyját. Ilyen apróságokon meg lehet csúszni. Egy török srác munkába menet vitte a szemetét. Aznap változtatták meg a szeméttározó nyitvatartási időpontját, be volt zárva. Nem ment vissza a szobába, letette a folyosóra. Egy hét múlva egyből W 1. Valaki nem jelentette, hogy hasmenése van és úgy ment dolgozni. Összecsinálta magát meló közben, W 2. Itt nem viccelnek apám. Pillanatok alatt haza lehet menni, úgy hogy észre se veszed.
Hazamenetel... Szerződést hosszabítottam. Öt és félről, hat és félre. Június 21 a hivatalos hazamenetelem dátuma. Ez még változhat de lélekben ehhez a dátumhoz tartom magam. Valamelyik este álltam sorba a kenyérért (ez úgy hangzik mintha a közértben álltam volna) és bevillant, hogy még kb. százszor kell még itt állnom ugyanígy míg végre hazamehetek. Mindenki csóválta a fejét, hogy én bolond vagyok, hogy hosszabbítottam hisz az ambíció és a tendencia az a rövidítés. Nem akarok a végtelenségig hajózni. Három, max. négy szerződést szeretnék. Hosszabb szerződések, több pénz, kevesebb idő korban. Az én éveimre gondolok amikor korról beszélek. Szóval így spekulálok, aztán meglátjuk hogy hogy lesz...
2011. március 13., vasárnap
2011. február 27., vasárnap
Amikor vízre bocsátották valamelyik Disney hajót (talán a legelsőt), delfinek sokasága vette körül amit abszolút jó jelnek lehet venni. Azt is lehet mondani, hogy szerencsét hoznak. Végeredményben a társaságnak szerencsét is hoztak. Amikor feltűnnek a delfinek az mindig egy esemény. Kiabálnak, hogy ''delphins delphins!'', aki csak teheti odamegy és nézik őket. Így amikor egy csoport vendéget vagy legénységet lehet látni a hajó valamelyik oldalában akkor tudja az ember, hogy valószínűleg delfineket bámulnak. Most már kétesélyes a dolog mert feltűntek a bálnák is. Majdnem elmentem bálnanéző túrára de állítólag Alaszkában több van és izgalmasabbak, így elhalasztottam a bálnanézősdit. Amiért kitértem a delfinekre.. Amint átkeltünk a csatornán, az első kora reggel fent kezdtem a Beach Blanket - en (ez az itteni Lido). Már felkelt a nap, de még vörös volt minden. Egy adott pillnanatban észreveszünk egy pár delfint, aztán még többet, aztán még többet, aztán azt látjuk, hogy a hajó fara szinte hemzseg a delfinektől. Cikáznak, kacsáznak, villognak, olyanok szinte mint a nők. Tudják mikor tetszenek és szívesen mutogatják magukat. Szóval a delfinek megjelente mindig üdvös. Nekem ahhoz hasonlatos érzésem van mint amikor szivárványt lát az ember. Az is jó érzéssel töltött el, hogy amint kiértük a Csendes óceán vizeire delfinek köszöntöttek. Nem tudtam nem jó jelnek tekinteni.
Szintén a tizenöt napos úthoz kötődik a következő pár sor. Pontosabban Manzanillohoz ami egy kis kikötő. Az eddigiek közül a kedvencem, csak sajnos nem fogunk többször menni. Talán még egyszer Vancouver előtt. Nem különösebben frekventált hely. Inkább kereskedelmi kikötő. Pont ezért szerettem mert nem Wall Mart, Hard Rock Cafe, StarBucks és Senior Frog's éktelenkedett a kikötőben hanem helyi dolgok. Többé – kevésbé mert ugye bóvli nélkül lassan elképzelhetetlen a világunk Korondtól Manzanillon át egészen Katmanduig. Viszont ők szeretnének több hajót fogadni. Ezért tesznek is. Például az utasokat népviseletbe öltözött zenekar fogadta. Ahol sok hajó megfordul és már eléldegélnek a túristákból az emberek (pl. Cozumel), ott nem törik össze ilyesmivel magukat a helyiek. Megelégednek két – három sombreros gitárossal. Amiért én szerettem, az nem ez. Végre azt éreztem, hogy kapok egy kis falatot az igazi hamisítatlan Mexikóból. Nem ültem le sehova közel a kikötőben, hanem elindultam befele. Ordított a szegénység, de nem volt zavaró. Sőt mindenhonnan szólt a zene. Lepattant kulipintyókban pékségek, varrodák, mosodák, tévé – rádiószerelő műhelyek (ezt bírtam a legjobban), mindenhol nyitott ajtók, mindenhol szól a zene, énekelnek és ami a legfontosabb, mindenhonnan jókedvűen integetnek. Az épületek, a házak, az utcácskák... teljesen más mint amit eddig láttam. Csak magamra voltam ideges, mert nem töltöttem fel a fényképezőgépemet. Az Olympus szinte soha nem hagyott cserben de hát az elment a bőröndben. A Nikont meg mindig fel kell töltsem mert leszívja az akuimat. Ebben az esetben nem számítottam rá, hogy ennyire klassz lesz, másrészt elfelejtettem feltölteni. Találtam egy éttermet ami olyannyira helyi volt, hogy nem volt angol menü és nem volt egy rohadt túrista se. Csak én, de nekem szabad :))). Valaki fordított, hogy mi – mi és megkajáltam autentikus mexikói környezetben. Bejött egy csoport rendőr, megebédelt, továbbment. Én meg csak újjongtam és szívtam magamba a citromos Corona – t. Az újjongás egész visszautam alatt elkísért mert végre valami mást láttam, más ritmust és életérzést tapasztaltam. Ez lenne az utazásnak a lényege. A hajózás alatt viszont az ilyen üdítő élményekből kevés ilyen jut. Olyanok ezek mint valami oázisok. Rettenetesen értékesek. A nagy rajongással egyedül voltam, hisz a legénység legnagyobb többsége csalódott volt ettől a koszfészektől. Viszont boldogok Puerto Vallarta – ban mert ott ott van a Mall és a Wall Mart rögtön a kikötőben. Megtanultam ezen se csodálkozni csak magamban kuncogni és bölcsen bólogatni. Hahahaha...
Közben változások történtek lakásügyban. Nem sikerült Adriannal költöznöm, de megszabadultam a háromszemélyes kabintól. Norbit hamarabb hazaküldték, gyorsan beadtam a kérelmet és zsupp már költözhettem is egy kétszemélyes kabinba Madeval, Norbi ex lakótársával. Made Baliról származik és ő egy külön sztori. Annyira jóindulatú, segítőkész és altruista, hogy az már nem egészséges. Ő is hamarabb hazament és azóta már Georgeval lakom aki bukaresti és már tíz éve hajózik. Made... Soha nem kellett ágyat vessek. Reggel amint elmegyek munkába természetesen nem terítem el az ágyat. Azok a percek negyon értékesek és a kávé mellett sokkal hasznosabbak. Mire visszajöttem tizenegy körül az ágyam már gyönyörűen el volt terítve hisz it takes just two minutes. És ez így ment minden nap. Kaptam tőle új ágyneműt, mert szerinte amit itt kaptunk az csúnya. Nem tiltakoztam különösebben. Hát csöszd meg ha neked úgy esik jól meg szerinted így szebb a kabin, hát akkor csináljad. Most mit mondjak? Este meló után sör a kabinban. Made kérdezés nélkül masszíroz. Fejet, lábat... Abszolút ok volt az elején de aztán már kezdett sok lenni (lassan - lassan kibújtam a masszázs alól) és szinte hálás voltam a sorsnak, hogy hamarabb hazament. Ajándékot akar hozni Baliról. Egy maszkot rendeltem tőle de azt nem ígérte száz százalékra mert ők hisznek benne, hogy ezeknek a maszkoknak lelkük van és lehet hogy rosszat hoz rá a repülőn. Úgyhogy vagy postán küldi, vagy mást hoz. Nem tudtam eldönteni, hogy miből fakad ez a nagy emberbaráti szeretet (Norbit is állandóan masszírozta). Gondolom ez más kultúra, más civilizáció, más határai vannak a személyes szféráknak és az intimitásnak. De számomra motoszkált valami a háttérben, valami nekem nem stimmelt. Utolsó éjszaka mielőtt elment volna, úgy hajnal körül mellém fekszik, hogy ő fázik. Hadd ne mondjam, hogy engem is kirázott a hideg. Mondom neki, hogy barátom én így nem tudok aludni, neked adom a takarómat nyomás vissza a helyedre. Nem akarja elvenni az enyémet de visszamegy. Visszament. Reggel látom, hogy legalább három pléd van szépen összehajtogatva az ágyán. Nohát itt volt a kutya elásva. Gondolom nem kell mondanom, hogy nem fogok többet Madeval lakni. Ja... és imádom, hogy újabban rendetlen az ágyam.
Mostanában a kabinban iszogatok és egyre kevesebbet látogatom a Crew Bart, egyébként is a hűtőmből soha nem hiányozhat a Chardonnay meg a Corona..
Szintén a tizenöt napos úthoz kötődik a következő pár sor. Pontosabban Manzanillohoz ami egy kis kikötő. Az eddigiek közül a kedvencem, csak sajnos nem fogunk többször menni. Talán még egyszer Vancouver előtt. Nem különösebben frekventált hely. Inkább kereskedelmi kikötő. Pont ezért szerettem mert nem Wall Mart, Hard Rock Cafe, StarBucks és Senior Frog's éktelenkedett a kikötőben hanem helyi dolgok. Többé – kevésbé mert ugye bóvli nélkül lassan elképzelhetetlen a világunk Korondtól Manzanillon át egészen Katmanduig. Viszont ők szeretnének több hajót fogadni. Ezért tesznek is. Például az utasokat népviseletbe öltözött zenekar fogadta. Ahol sok hajó megfordul és már eléldegélnek a túristákból az emberek (pl. Cozumel), ott nem törik össze ilyesmivel magukat a helyiek. Megelégednek két – három sombreros gitárossal. Amiért én szerettem, az nem ez. Végre azt éreztem, hogy kapok egy kis falatot az igazi hamisítatlan Mexikóból. Nem ültem le sehova közel a kikötőben, hanem elindultam befele. Ordított a szegénység, de nem volt zavaró. Sőt mindenhonnan szólt a zene. Lepattant kulipintyókban pékségek, varrodák, mosodák, tévé – rádiószerelő műhelyek (ezt bírtam a legjobban), mindenhol nyitott ajtók, mindenhol szól a zene, énekelnek és ami a legfontosabb, mindenhonnan jókedvűen integetnek. Az épületek, a házak, az utcácskák... teljesen más mint amit eddig láttam. Csak magamra voltam ideges, mert nem töltöttem fel a fényképezőgépemet. Az Olympus szinte soha nem hagyott cserben de hát az elment a bőröndben. A Nikont meg mindig fel kell töltsem mert leszívja az akuimat. Ebben az esetben nem számítottam rá, hogy ennyire klassz lesz, másrészt elfelejtettem feltölteni. Találtam egy éttermet ami olyannyira helyi volt, hogy nem volt angol menü és nem volt egy rohadt túrista se. Csak én, de nekem szabad :))). Valaki fordított, hogy mi – mi és megkajáltam autentikus mexikói környezetben. Bejött egy csoport rendőr, megebédelt, továbbment. Én meg csak újjongtam és szívtam magamba a citromos Corona – t. Az újjongás egész visszautam alatt elkísért mert végre valami mást láttam, más ritmust és életérzést tapasztaltam. Ez lenne az utazásnak a lényege. A hajózás alatt viszont az ilyen üdítő élményekből kevés ilyen jut. Olyanok ezek mint valami oázisok. Rettenetesen értékesek. A nagy rajongással egyedül voltam, hisz a legénység legnagyobb többsége csalódott volt ettől a koszfészektől. Viszont boldogok Puerto Vallarta – ban mert ott ott van a Mall és a Wall Mart rögtön a kikötőben. Megtanultam ezen se csodálkozni csak magamban kuncogni és bölcsen bólogatni. Hahahaha...
Közben változások történtek lakásügyban. Nem sikerült Adriannal költöznöm, de megszabadultam a háromszemélyes kabintól. Norbit hamarabb hazaküldték, gyorsan beadtam a kérelmet és zsupp már költözhettem is egy kétszemélyes kabinba Madeval, Norbi ex lakótársával. Made Baliról származik és ő egy külön sztori. Annyira jóindulatú, segítőkész és altruista, hogy az már nem egészséges. Ő is hamarabb hazament és azóta már Georgeval lakom aki bukaresti és már tíz éve hajózik. Made... Soha nem kellett ágyat vessek. Reggel amint elmegyek munkába természetesen nem terítem el az ágyat. Azok a percek negyon értékesek és a kávé mellett sokkal hasznosabbak. Mire visszajöttem tizenegy körül az ágyam már gyönyörűen el volt terítve hisz it takes just two minutes. És ez így ment minden nap. Kaptam tőle új ágyneműt, mert szerinte amit itt kaptunk az csúnya. Nem tiltakoztam különösebben. Hát csöszd meg ha neked úgy esik jól meg szerinted így szebb a kabin, hát akkor csináljad. Most mit mondjak? Este meló után sör a kabinban. Made kérdezés nélkül masszíroz. Fejet, lábat... Abszolút ok volt az elején de aztán már kezdett sok lenni (lassan - lassan kibújtam a masszázs alól) és szinte hálás voltam a sorsnak, hogy hamarabb hazament. Ajándékot akar hozni Baliról. Egy maszkot rendeltem tőle de azt nem ígérte száz százalékra mert ők hisznek benne, hogy ezeknek a maszkoknak lelkük van és lehet hogy rosszat hoz rá a repülőn. Úgyhogy vagy postán küldi, vagy mást hoz. Nem tudtam eldönteni, hogy miből fakad ez a nagy emberbaráti szeretet (Norbit is állandóan masszírozta). Gondolom ez más kultúra, más civilizáció, más határai vannak a személyes szféráknak és az intimitásnak. De számomra motoszkált valami a háttérben, valami nekem nem stimmelt. Utolsó éjszaka mielőtt elment volna, úgy hajnal körül mellém fekszik, hogy ő fázik. Hadd ne mondjam, hogy engem is kirázott a hideg. Mondom neki, hogy barátom én így nem tudok aludni, neked adom a takarómat nyomás vissza a helyedre. Nem akarja elvenni az enyémet de visszamegy. Visszament. Reggel látom, hogy legalább három pléd van szépen összehajtogatva az ágyán. Nohát itt volt a kutya elásva. Gondolom nem kell mondanom, hogy nem fogok többet Madeval lakni. Ja... és imádom, hogy újabban rendetlen az ágyam.
Mostanában a kabinban iszogatok és egyre kevesebbet látogatom a Crew Bart, egyébként is a hűtőmből soha nem hiányozhat a Chardonnay meg a Corona..
2011. február 13., vasárnap
2011. január 26., szerda
Az előző bejegyzéshez fűznék egy gondolatot. Ugye azt mondtam, hogy nem hiányzik a színhház és nem is gondolok rá. Igen, ez így van viszont egy este az étteremben már nem tudom milyen előadásból nem tudom milyen zene szólalt meg és hirtelen nagyon szerettem volna reflektorfényben, egy izgalmas, intenzív jelenet kellős közepén lenni. Az egész impulzus egy villanás erejéig tartott, mégis nagyon intenzív volt. Akkor este egyébként ''formal night'' volt. Amerre csak néztem öltönyös – szmokingos, estélyis hölgyek és urak. Elegancia, jó zene, jó kaja, jó társaság. Utána azt mondtam magamnak, basszus.. ez is egy szerep. Most az a szerepem, hogy hajópincér vagyok. Én is kirittyentve, magas vagyok ugye, rohadt jól áll rajtam az öltöny :))), ez van... egész este felszolgálok, mosolygok, segget nyalok, vicces vagyok (ez a legtöbbször azért természetes, vagy igyekszem csak akkor vigyorogni és humorizálni amikor tényleg a helyzet úgy diktálja) ez a szerep és kész, slussz – plassz. Még egy gondolat vagy párhuzam ehhez. Amikor nem jönnek a vendégek vacsorázni, akkor az ember örül mert kevesebbet kell dolgozni. Ha nem jön senki, akkor az a seating neked szabad és elmarad az előadás. Kiklokkolsz és visszajössz a következő nyitásra. Az a benyomás, amikor vaj, víz, kenyér előkészítve, meg vannak terítve az asztalok és nem ül le senki, kísértetiesen hasonlít ahhoz az érzéshez amikor be vagy öltözve – sminkelve, kellékeid előkészítve csak éppen üresen ordít a nézőtér és le kell sminkelni és át kell öltözni és előadás nélkül hazamenni. Az örömbe egy kis üröm is vegyül.
A kéthetes cruise kellős közepén vagyunk. Átkeltünk a Panama csatornán. Olyan hatalmas látnivaló nem volt, de mégis. Ami érdekessége volt a dolognak az az, hogy végig lehetett követni, hogy hogy emelik fel ezt a monstrum hajót a zsiliprendszer segítségével a tengerszint fölé. Amikor meg kiérünk a Csendes óceánhoz akkor meg ugyanúgy leengedik. Maga a tudat, hogy most szelem át a földszorost, hogy ma még Atlanti, holnap már Csendes, az viszont izgalmas volt. Ha sokszor kelnénk át, biztos nagyon unalmas lenne. Előtte megálltunk egy kis szigeten Venezuela partjai mellett, Arubán. Ez a Holland Antillákhoz tartozik, egy holland fennhatóság alatt levő üdülőparadicsom. A szép strandokon, a rengeteg szállodán meg üzleten kívül semmi érdekes. Azt is mondhatnám, hogy unalmas. Igazából a sziget északi partján van egy nemzeti park, de sajnos időm nem volt elmenni. Így jártam Puntarenasban is. Rohadt jó, hogy jártam Costa Ricában de igazából ez annyi volt, mintha valaki sétálna egyet Konstancán a kikötő körül és elmondhatja magáról, hogy volt Romániában. Itt is voltak jó túrák az esőerdőkbe..., dolgoztam. A Panama csatornán keresztül szagolhattam egy kicsit bele az esőerdőkbe. Karnyújtásnyira volt tőlünk. Na szóval ezekkel nem hencegek, mert van is meg nincs is, de szívből remélem, hogy eljutok egyszer Brazíliába és elmegyek az Amazonaszhoz és mindent megnézek :)).
Viszonylag kevés dolgot tudok mondani ami az előző cégemnél jobb volt. A Carnivalnal nem tudok például hármas kabinokról. Nos, itt vannak. Ez egyébként kicsit sokkhatással volt rám, amikor benyitottam a leendő kabinomba és azt láttam, hogy három ágy van és egy lélegzetnyi hely. Ráadásul itt az a szokás, hogy nem keverik a részlegeket. Tehát a housekeeping vagy a dining, ha csak egy lehetőség van rá, akkor együtt lakik. Szerintük ez azért jó, mert nem zavarják egymást az emberek mikor jönnek vagy mennek a munkából. A hátulütője, hogy mindenki egyszerre készül és ez egy kicsit néha húzós. Így, amint lehetősége nyílik valakinek költözni, hanyatt – homlok rohan a kettős kabinba. Nekem is ott lapul a kérelmem már a Crew Office – ban, csak ki kell várni. A lakótársaimmal nem volt baj az elején. Carlo – t nagyon szerettem. Angliában élő délafrikai. Sajnos gyakori késés miatt múlt héten küldték haza. Egy nagy késés (mondjuk azt, hogy fél órától több), szóbeli figyelmeztetés. A második nagy késés írásbeli figyelmeztető (warning 1). A harmadik nagy késés warning 2. A negyedik után kezdhetsz gondolkozni. A pontosságra nagyon kell figyelni. Ez a Carnivalnal nem így volt. Szóval Carlo mint lakótárs rendben volt. Talán a harmadik héten kaptuk meg Drazen – t Horvátországból. Háát.. ezt nem gondoltam volna. Ok., hogy szétszórt (végre látok valakit aki szétszórtabb mint én), de rendetlen, trahány és nemegyszer a jóízlés határát surolják a megnyílánulásai. Például megjön, nyitva hagyja a klotyó ajtaját miközben pisil, közben nagyokat fingik. Unzsenír... És közben vidáman cseverészik velem, tehát nyilvánvaló, hogy ő ezt másképp fogja fel. A kagyló csupa hajzselé és fogkrémmaradék utána. A szemetet soha nem dobja ki és még sorolhatnám a végtelenségig. De már akkor gyanús volt a pacák amikor megjelent a polcon egy hatalmas proteines műanyagbödön. Ugyanis gyúr a gyerek. Az első napokban rendszeresen meg volt szórva a netbookom proteinnel. Úgy nézett ki mintha belepte volna a lisztharmat. A srác nagyon izmos és ugye tudjuk, hogy a szépség relatív, de én őt jóképűnek semmiképp nem mondanám. És most jön a dolog pikantériája. A barátnője az egyik legjobb nő a hajón. Egy nagyon szép, csinos angol lány. Énekesnő. Le voltam döbbenve. Most már túl vagyok a döbbeneten és csak örömöt és boldogságot tudok nekik kívánni a továbbiakban. A másik lakótársam is horvát, de ő rendben van. Minden esetre már várom, hogy Adriannal költözhessek aki ugye paysano, és a room service – ben dolgozik.
Véget ért a kéthetes cruise. Már nagyon várta mindenki, hogy vége legyen. Nem volt tele a hajó, csupán ezerhétszáz vendégünk volt. Eredetileg a huszonnyolc vendég volt leosztva a mi stationünkre. Első este amint lejön a második család és látják, hogy már ül valaki az asztalnál, odajön hozzám az anyuka elég furcsa kisugárzással és azt mondja, hogy ők egy különleges – speciális család, nekik muszáj külön ülni. Elvesztettünk négy embert de ezt nem kell sajnálni mert az ilyen típusu vendégekkel több a kár mint a haszon. Egy meleg párt átpasszoltak a szomszédainknak. Ezeket sajnáltam mert nagyon úriembereknek néztek ki. Megmaradtunk huszonkét emberrel de sajnos így is maradt egy kötekedő család (főleg a papa) akik játszották a nagy gasztrot. És minden speciális legyen és más. Ha currys csirke van neki ugyanaz a currys alapanyag kell csak éppenséggel rákkal, a smoothieért fizetni kell ezért nekik csak fagylaltot meg tejet mixeltessek a bárban ha már egyszer nincs jégshakeünk. Ingyen, ezt már én teszem hozzá. A két hét alatt nem is jöttek minden este. Vagy négy – öt este nem mutatkoztak. Nem is fizettek ki teljesen. Csak harminc százalékát adták annak amit kellett volna adjanak. Valamilyen szinten szinten megértem hisz nem szolgáltuk ki őket minden este. De olyanról is tudok akik leszálltak a kéthetes út kellős közepén és az egész összeget kifizették. Extrával... Sajnos ezek nem a mi vendégeink voltak. Aztán volt egy másik családunk, akik nagyon kedvesek, aranyosak voltak, minden áldott este lejöttek. Két nagyon hallgatag leányka volt aki mindig rajzoltak nekünk valamit. Szivecskét meg Hófehérkét meg ilyesmit. Egy vak hangot nem lehetett tőlük hallani csak szinte vacsora végén odajöttek és átadták az aznapi szeretetet gyerekrajzba öntve. Aztán cruise végén a szülőktől bevettük a banana – t. Nekem is, Vikinek is száz dollárral simán kevesebbet adtak. Száznyolcvan helyett csak nyolcvan lapult a borítékban. A kurva anyátok. Ez a normális és természetes impulzus. Két hétig nyalod a seggüket és nem fizetnek ki. Elég szar érzés. Nem volt szerencsénk ezalatt a kéthetes cruise alatt. Sokan nagyon jó pénzt kerestek. Mi azok közé tartozunk akik a legkevesebbet. Sokat nem rágtam magam ezen hisz jönnek a mexikói cruisok és remélem, hogy ütni fogja a széle a hosszát. Ezután volt egy rövid kétnapos cruise. Az egy rossz vicc volt. Ott már kolosszális méreteket öltött hajószinten a nemfizetés. Ezen tényleg csak röhögni tudtam, ahogy a szerencsétlenek eljönnek ''cruiseolni''. Hogy ők is olyanok legyenek mint a ''nagyok'' akik cruiseolnak. Utolsó este vagy a következő reggelinnél, teljesen mindegy, sunnyogva behúzott nyakkal iszkolnak és nem mernek a szemedbe nézni. Szánalmasak. Na mindegy, szinte biztos vagyok benne, hogy a hétnapos mexikói és később az alaszkai kirándulások meghozzák a gyümölcsüket. Még egy pár dolog a kéthetes kirándulás kapcsán. Hihetetlen, hogy mennyi minden történik a vendégek között. Dráma, féltékenység, unalom, mi többet nem akarunk veletek ülni... komolyan mint általános iskolában a gyerekek. Csak ezek éppenséggel szmokingos és estélyis felnőttek. Például volt egy hat személyes asztalunk ahol három pár volt leültetve. Egy anya (Mary - 60) és a lánya (Stephanie – 33), nagymama (Ann – 68) és az unokája (Ryan – 25) és egy másik anya meg a lánya (Susan – 54; Alishia 18). Ann kicsit fársztó volt és csak a férjéről tudott beszélni akit nemrég veszített el. Ezért is jött el az unokájával cruiseolni. Ryant láthatólag zavarta a nagymamája de iszonyat laza fickó volt, imádta az amerikai focit és a Budweisert. Mary unta Ann – t olyannyira, hogy öt nap után át akartak ülni Stephanieval csak annyira megszerettek minket, hogy inkább azt választották, hogy néha máshol esznek. Közben Stephanie elkezdett flörtölni Ryannel ami Alishianak nagyon nem tetszett és egyszer dührohamot is kapott valahol egy nyilvános helyen. Ezt Mary kotyogta elutólag. Ann is kiakadt valamikor, hogy rossz helyen ülnek és nem tud rendes fényképeket készíteni Hófehérkéről meg Mickey egérről amint végigvonulnak az éttermen. Ezért egy este máshova kellett nekik teríteni amiért Mary elnézést is kért. Ez volt egy asztal. Már említettem a shakes – gasztro családot. Ők eredetileg egy asztalnál ültek egy ausztrál családdal. A fifikás család eljött első este és utána nem mutatkozott három vagy négy napig. Erre az ausztrál család (ők nagyon rendesek voltak de egy kicsit túlérzékenyek szerintem; a pasit nem értettem egyáltalán hisz vidékről származik, ő mondta, hogy I'm coming from the bush; a mama sidneyi, őt tökéletesen értettem) azt gondolta, hogy miattuk nem jár a fifikás család vacsorázni. Három nap után nagyon frusztráltak lettek és beszéltek főpincérrel, hogy ők többet nem akarnak ''ezekkel'' egy asztalnál ülni. OK, a fifikás család megmaradt csak átültek egy négyszemélyes asztalhoz. Az asztal szabad volt, hisz a meleg párt elveszítettük. Valamiért, mi se értjük miért a főpincér, Thomas, elkezdte a fifikás család seggét nyalni. Gondolta, hogy majd jó pénzt kap a végén. Hajószsargonnal élve, bevette a banánt de rendesen. Egy este a gasztro családnak nem felelt meg a menü és a Palo – ból (ez egy étterem a IX. emeleten, full kiszolgálás, minden hiper – szuper és exkluzív; itt fizetni kell a vendégnek) hozattak kaját. Olcsóbban megúszták. Az ausztrál család megkérdezte Vikit, hogy honnan hozták a Hicks family – nek a kaját. Ő megmondta. Na csak ennyi kellett Ausztráliának. Ők nem akarnak többet Thomasszal beszélni, hisz számukra frusztráló, hogy Thomas többet foglalkozik Hicksékkel mint velük. Ráadásul Hicksék nem is nagyon jártak az étterembe és ez nem fair. Szóval Thomas a végén az ausztrál családtól semmit nem kapott és szerintem gasztroéktól se sokat. Nekünk viszont az ausztrálok szép extrát adtak és emailcímet és meghívást Sidney – be. Viki meg megkapta a magáét, hogy elárulta, hogy honnan van a kaja. Három – négy nap alatt nincs idő ilyesmikre. Ha tele van a hajó se lehet ennyire szökdösni egyik helyről amásikra. Valljuk be, két hét cruiselás barátok közt is sok. Istenem... bele se merek gondolni a két – három hónapos cruiseokba. És ami a legszebb ehhez a rengeteg faszsághoz nekünk mosolyogni kell és mindennel egyetérteni és mindenkinek igazat adni. Ez van...
Persze ott vannak a mérleg másik serpenyőjében, Roberték. Egy középkorú pár. A pasi író, a feleség tanárnő. VIP vendégek voltak és annyit rohantam az aprított gyömbérért meg a gluténmentes kenyérért, hogy már rossz volt bele is gondolni. Viszont nagyon jókat beszélgettünk. Kaptam is egy jó fejmosást Thomastól, hogy nem beszélgethetek ilyen sokat a vendéggel, hisz nem haladok a munkámmal. Tény, hogy nagyon belemélyedtünk az aktuálpolitikai helyzetbe. Hiába magyaráztam Thomasnak, hogy nem soppingolásról beszélgettünk, hanem éppen Hrabalt ajánlottam nekik (Thomas cseh nemzetiségű) nem értette meg. Sebaj. Na csókok...
A kéthetes cruise kellős közepén vagyunk. Átkeltünk a Panama csatornán. Olyan hatalmas látnivaló nem volt, de mégis. Ami érdekessége volt a dolognak az az, hogy végig lehetett követni, hogy hogy emelik fel ezt a monstrum hajót a zsiliprendszer segítségével a tengerszint fölé. Amikor meg kiérünk a Csendes óceánhoz akkor meg ugyanúgy leengedik. Maga a tudat, hogy most szelem át a földszorost, hogy ma még Atlanti, holnap már Csendes, az viszont izgalmas volt. Ha sokszor kelnénk át, biztos nagyon unalmas lenne. Előtte megálltunk egy kis szigeten Venezuela partjai mellett, Arubán. Ez a Holland Antillákhoz tartozik, egy holland fennhatóság alatt levő üdülőparadicsom. A szép strandokon, a rengeteg szállodán meg üzleten kívül semmi érdekes. Azt is mondhatnám, hogy unalmas. Igazából a sziget északi partján van egy nemzeti park, de sajnos időm nem volt elmenni. Így jártam Puntarenasban is. Rohadt jó, hogy jártam Costa Ricában de igazából ez annyi volt, mintha valaki sétálna egyet Konstancán a kikötő körül és elmondhatja magáról, hogy volt Romániában. Itt is voltak jó túrák az esőerdőkbe..., dolgoztam. A Panama csatornán keresztül szagolhattam egy kicsit bele az esőerdőkbe. Karnyújtásnyira volt tőlünk. Na szóval ezekkel nem hencegek, mert van is meg nincs is, de szívből remélem, hogy eljutok egyszer Brazíliába és elmegyek az Amazonaszhoz és mindent megnézek :)).
Viszonylag kevés dolgot tudok mondani ami az előző cégemnél jobb volt. A Carnivalnal nem tudok például hármas kabinokról. Nos, itt vannak. Ez egyébként kicsit sokkhatással volt rám, amikor benyitottam a leendő kabinomba és azt láttam, hogy három ágy van és egy lélegzetnyi hely. Ráadásul itt az a szokás, hogy nem keverik a részlegeket. Tehát a housekeeping vagy a dining, ha csak egy lehetőség van rá, akkor együtt lakik. Szerintük ez azért jó, mert nem zavarják egymást az emberek mikor jönnek vagy mennek a munkából. A hátulütője, hogy mindenki egyszerre készül és ez egy kicsit néha húzós. Így, amint lehetősége nyílik valakinek költözni, hanyatt – homlok rohan a kettős kabinba. Nekem is ott lapul a kérelmem már a Crew Office – ban, csak ki kell várni. A lakótársaimmal nem volt baj az elején. Carlo – t nagyon szerettem. Angliában élő délafrikai. Sajnos gyakori késés miatt múlt héten küldték haza. Egy nagy késés (mondjuk azt, hogy fél órától több), szóbeli figyelmeztetés. A második nagy késés írásbeli figyelmeztető (warning 1). A harmadik nagy késés warning 2. A negyedik után kezdhetsz gondolkozni. A pontosságra nagyon kell figyelni. Ez a Carnivalnal nem így volt. Szóval Carlo mint lakótárs rendben volt. Talán a harmadik héten kaptuk meg Drazen – t Horvátországból. Háát.. ezt nem gondoltam volna. Ok., hogy szétszórt (végre látok valakit aki szétszórtabb mint én), de rendetlen, trahány és nemegyszer a jóízlés határát surolják a megnyílánulásai. Például megjön, nyitva hagyja a klotyó ajtaját miközben pisil, közben nagyokat fingik. Unzsenír... És közben vidáman cseverészik velem, tehát nyilvánvaló, hogy ő ezt másképp fogja fel. A kagyló csupa hajzselé és fogkrémmaradék utána. A szemetet soha nem dobja ki és még sorolhatnám a végtelenségig. De már akkor gyanús volt a pacák amikor megjelent a polcon egy hatalmas proteines műanyagbödön. Ugyanis gyúr a gyerek. Az első napokban rendszeresen meg volt szórva a netbookom proteinnel. Úgy nézett ki mintha belepte volna a lisztharmat. A srác nagyon izmos és ugye tudjuk, hogy a szépség relatív, de én őt jóképűnek semmiképp nem mondanám. És most jön a dolog pikantériája. A barátnője az egyik legjobb nő a hajón. Egy nagyon szép, csinos angol lány. Énekesnő. Le voltam döbbenve. Most már túl vagyok a döbbeneten és csak örömöt és boldogságot tudok nekik kívánni a továbbiakban. A másik lakótársam is horvát, de ő rendben van. Minden esetre már várom, hogy Adriannal költözhessek aki ugye paysano, és a room service – ben dolgozik.
Véget ért a kéthetes cruise. Már nagyon várta mindenki, hogy vége legyen. Nem volt tele a hajó, csupán ezerhétszáz vendégünk volt. Eredetileg a huszonnyolc vendég volt leosztva a mi stationünkre. Első este amint lejön a második család és látják, hogy már ül valaki az asztalnál, odajön hozzám az anyuka elég furcsa kisugárzással és azt mondja, hogy ők egy különleges – speciális család, nekik muszáj külön ülni. Elvesztettünk négy embert de ezt nem kell sajnálni mert az ilyen típusu vendégekkel több a kár mint a haszon. Egy meleg párt átpasszoltak a szomszédainknak. Ezeket sajnáltam mert nagyon úriembereknek néztek ki. Megmaradtunk huszonkét emberrel de sajnos így is maradt egy kötekedő család (főleg a papa) akik játszották a nagy gasztrot. És minden speciális legyen és más. Ha currys csirke van neki ugyanaz a currys alapanyag kell csak éppenséggel rákkal, a smoothieért fizetni kell ezért nekik csak fagylaltot meg tejet mixeltessek a bárban ha már egyszer nincs jégshakeünk. Ingyen, ezt már én teszem hozzá. A két hét alatt nem is jöttek minden este. Vagy négy – öt este nem mutatkoztak. Nem is fizettek ki teljesen. Csak harminc százalékát adták annak amit kellett volna adjanak. Valamilyen szinten szinten megértem hisz nem szolgáltuk ki őket minden este. De olyanról is tudok akik leszálltak a kéthetes út kellős közepén és az egész összeget kifizették. Extrával... Sajnos ezek nem a mi vendégeink voltak. Aztán volt egy másik családunk, akik nagyon kedvesek, aranyosak voltak, minden áldott este lejöttek. Két nagyon hallgatag leányka volt aki mindig rajzoltak nekünk valamit. Szivecskét meg Hófehérkét meg ilyesmit. Egy vak hangot nem lehetett tőlük hallani csak szinte vacsora végén odajöttek és átadták az aznapi szeretetet gyerekrajzba öntve. Aztán cruise végén a szülőktől bevettük a banana – t. Nekem is, Vikinek is száz dollárral simán kevesebbet adtak. Száznyolcvan helyett csak nyolcvan lapult a borítékban. A kurva anyátok. Ez a normális és természetes impulzus. Két hétig nyalod a seggüket és nem fizetnek ki. Elég szar érzés. Nem volt szerencsénk ezalatt a kéthetes cruise alatt. Sokan nagyon jó pénzt kerestek. Mi azok közé tartozunk akik a legkevesebbet. Sokat nem rágtam magam ezen hisz jönnek a mexikói cruisok és remélem, hogy ütni fogja a széle a hosszát. Ezután volt egy rövid kétnapos cruise. Az egy rossz vicc volt. Ott már kolosszális méreteket öltött hajószinten a nemfizetés. Ezen tényleg csak röhögni tudtam, ahogy a szerencsétlenek eljönnek ''cruiseolni''. Hogy ők is olyanok legyenek mint a ''nagyok'' akik cruiseolnak. Utolsó este vagy a következő reggelinnél, teljesen mindegy, sunnyogva behúzott nyakkal iszkolnak és nem mernek a szemedbe nézni. Szánalmasak. Na mindegy, szinte biztos vagyok benne, hogy a hétnapos mexikói és később az alaszkai kirándulások meghozzák a gyümölcsüket. Még egy pár dolog a kéthetes kirándulás kapcsán. Hihetetlen, hogy mennyi minden történik a vendégek között. Dráma, féltékenység, unalom, mi többet nem akarunk veletek ülni... komolyan mint általános iskolában a gyerekek. Csak ezek éppenséggel szmokingos és estélyis felnőttek. Például volt egy hat személyes asztalunk ahol három pár volt leültetve. Egy anya (Mary - 60) és a lánya (Stephanie – 33), nagymama (Ann – 68) és az unokája (Ryan – 25) és egy másik anya meg a lánya (Susan – 54; Alishia 18). Ann kicsit fársztó volt és csak a férjéről tudott beszélni akit nemrég veszített el. Ezért is jött el az unokájával cruiseolni. Ryant láthatólag zavarta a nagymamája de iszonyat laza fickó volt, imádta az amerikai focit és a Budweisert. Mary unta Ann – t olyannyira, hogy öt nap után át akartak ülni Stephanieval csak annyira megszerettek minket, hogy inkább azt választották, hogy néha máshol esznek. Közben Stephanie elkezdett flörtölni Ryannel ami Alishianak nagyon nem tetszett és egyszer dührohamot is kapott valahol egy nyilvános helyen. Ezt Mary kotyogta elutólag. Ann is kiakadt valamikor, hogy rossz helyen ülnek és nem tud rendes fényképeket készíteni Hófehérkéről meg Mickey egérről amint végigvonulnak az éttermen. Ezért egy este máshova kellett nekik teríteni amiért Mary elnézést is kért. Ez volt egy asztal. Már említettem a shakes – gasztro családot. Ők eredetileg egy asztalnál ültek egy ausztrál családdal. A fifikás család eljött első este és utána nem mutatkozott három vagy négy napig. Erre az ausztrál család (ők nagyon rendesek voltak de egy kicsit túlérzékenyek szerintem; a pasit nem értettem egyáltalán hisz vidékről származik, ő mondta, hogy I'm coming from the bush; a mama sidneyi, őt tökéletesen értettem) azt gondolta, hogy miattuk nem jár a fifikás család vacsorázni. Három nap után nagyon frusztráltak lettek és beszéltek főpincérrel, hogy ők többet nem akarnak ''ezekkel'' egy asztalnál ülni. OK, a fifikás család megmaradt csak átültek egy négyszemélyes asztalhoz. Az asztal szabad volt, hisz a meleg párt elveszítettük. Valamiért, mi se értjük miért a főpincér, Thomas, elkezdte a fifikás család seggét nyalni. Gondolta, hogy majd jó pénzt kap a végén. Hajószsargonnal élve, bevette a banánt de rendesen. Egy este a gasztro családnak nem felelt meg a menü és a Palo – ból (ez egy étterem a IX. emeleten, full kiszolgálás, minden hiper – szuper és exkluzív; itt fizetni kell a vendégnek) hozattak kaját. Olcsóbban megúszták. Az ausztrál család megkérdezte Vikit, hogy honnan hozták a Hicks family – nek a kaját. Ő megmondta. Na csak ennyi kellett Ausztráliának. Ők nem akarnak többet Thomasszal beszélni, hisz számukra frusztráló, hogy Thomas többet foglalkozik Hicksékkel mint velük. Ráadásul Hicksék nem is nagyon jártak az étterembe és ez nem fair. Szóval Thomas a végén az ausztrál családtól semmit nem kapott és szerintem gasztroéktól se sokat. Nekünk viszont az ausztrálok szép extrát adtak és emailcímet és meghívást Sidney – be. Viki meg megkapta a magáét, hogy elárulta, hogy honnan van a kaja. Három – négy nap alatt nincs idő ilyesmikre. Ha tele van a hajó se lehet ennyire szökdösni egyik helyről amásikra. Valljuk be, két hét cruiselás barátok közt is sok. Istenem... bele se merek gondolni a két – három hónapos cruiseokba. És ami a legszebb ehhez a rengeteg faszsághoz nekünk mosolyogni kell és mindennel egyetérteni és mindenkinek igazat adni. Ez van...
Persze ott vannak a mérleg másik serpenyőjében, Roberték. Egy középkorú pár. A pasi író, a feleség tanárnő. VIP vendégek voltak és annyit rohantam az aprított gyömbérért meg a gluténmentes kenyérért, hogy már rossz volt bele is gondolni. Viszont nagyon jókat beszélgettünk. Kaptam is egy jó fejmosást Thomastól, hogy nem beszélgethetek ilyen sokat a vendéggel, hisz nem haladok a munkámmal. Tény, hogy nagyon belemélyedtünk az aktuálpolitikai helyzetbe. Hiába magyaráztam Thomasnak, hogy nem soppingolásról beszélgettünk, hanem éppen Hrabalt ajánlottam nekik (Thomas cseh nemzetiségű) nem értette meg. Sebaj. Na csókok...
2011. január 10., hétfő
Benne vagyok már rendesen a levesben. Szinte egy hónapja vagyok a hajón, ebből egy hét tréning, utána már saját ''station''. Az egy hét tréningre is kaptam 200 dollárt. Ennek is örültünk. Kéthetente van fizetés. Egy csekk amit a crew office – ban bármikor kápéra válthatsz. Hat – hét hónapos lesz a szerződésem. Addig csak csekkel foglalkozom. Mielőtt pedig hazamegyek, hazautalom az egészet. A rendszer olyan, hogy minden vendég akit te szolgálsz ki, kell neked adjon napi 3 dollárt. Egy cruise alatt átlagban harminc vendégünk van. Mikor több mikor kevesebb. Ideális esetben (ha mindenki fizet) az napi 80 – 100 dollár. Semmi soha nem fix, de az általam áhított havi 2500 az lazán meglesz. Remélhetőleg. Semmit nem akarok elkiabálni, mert ugye még nagyon az elején vagyunk mindennek. Ráadásul most következik egy kéthetes cruise, hiszen kikötőt váltunk. A floridai Port Canevaral helyett Los Angelesbe fogunk mindig hazamenni. Ez a két hetes utazás a Panama csatornán és aztán a Csendes óceán vizein lesz a ''relocation cruise''. Erre a cruise – ra csak félig van a hajónk. Lehet rá számítani, hogy a zsozsó se lesz olyan fényes. Utána Los Angelesből a Mexikói riviéra néhány kikötője és most jön a döfi: Május közepétől ALASZKA! Ezt rettenetesen várom. A Carnivalnak is van egy hajója (Spirit) ami Hawai – Alaszka között cirkál. Gyönyörű képeket láttam. Na.. ha Isten is úgy akarja akkor mi is meglátjuk. És az alaszkai cruiseoknak Vancouver lesz a homeport – ja. Röviden ennyi az útvonalról. Szerencsésnek érzem magam, hogy erre a hajóra kerültem. Most egy nagyképű undorító mondat fog leíródni. Éppen ideje volt már mert unom már ezt a szutykos Karibot :))) A múlt héten pedig voltunk Cozumelben és ismét kávézhattam a kedvenc helyemen Key Westen. Végigtrappoltam az ismert boltokat és újravásásroltam a lenvászon mellényemet ami elment a bőröndben. Ugyanezt csináltam Cozumelben is csak megspékeltem egy eredetileg fényesnek vélt mexikói ebéddel ami enyhe csalódást okozott. Abszolút központ, rengeteg turista, alig lehet helyet kapni, sombreros zenészek.., Corona – citrom, minden ami kell, csak a főfogás van elbaszva.
Belejövök lassan a munkába is. Persze a kezdeti nehézségek után. Elvileg tudtam mit kell csinálni de a nyitás meg a zárás mindig nagyon nehezen ment. Elúsztam párszor rendesen. Főleg rutin hiánya miatt, hisz azért van egy kis különbség a feladatokban. Az előző társasághoz képest. Egy brazil fiú volt a pincérem, Munir. Nemrég nevezték ki pincérnek. Rendes gyerek. Nem stresszelt, bíztatott. De két hét után különváltak az útjaink. Azt mondtam már, hogy itt én foglalkozom a piákkal. Én vagyok a Bar Waiter. De be voltam fosva az elején, hogy jajistenem, nem ismerem a borokat, a rengeteg koktélt meg összetevőket, gin, rum vodka, scotch, whiskey, bourbon, likőr, konyak, jaj.. mi lesz velem??? Semmi. Megy ez így is. Ha nem tudom én, tudja a vendég mit akar inni. Ha nem tudja... és én se tudom akkor akkor kérek egy pár percet és megígérem, hogy a bartender vagy a sommelier a legjobb koktélt vagy bort fogja ajánlani. Lehet hülye is lenni, csak okosan kell csinálni. Persze az az ideális meg a szép, ha az ember ezeket nyesi – vágja. Én nem nyesem – vágom, de elvagyok. Még Munirral volt egy mexikói családom akik rengeteget ittak. Egy hétig minden este 200 – 300 dollárt vertek el. Igazából volt egy góré aki mindig állta a cekket. Karácsony este csak a pezsgő került százötvenbe. Ezen a héten a második lettem az italeladásban az étteremben. Ezt állandóan hangsúlyozzák meg forszírozzák. Nyomni az italt, ''push'' – olni ahogy és amennyit csak lehet. Ezt utálom. Úgyse nem tőled függ, hanem a vendégtől. Vagy iszik vagy nem iszik. Punktum. Persze te is befolyásolhatod egy keveset, de igazából nem éri meg. Egyrészt neked viszonylag kevés százalák jut az italeladásokból, másrészt magadnak adsz ''hard time'' – ot. Viszont a Dining Room Manager (ez a Carnivalnal a Maitre D') jócskán kaszál belőle. Éppen ezért minden egyes ülésen elhangzik, hogy mennyire fontos, hogy nyomjuk az italokat, hisz a saját zsebünkről van szó. Lópikulát!!! Az ő zsebükről van szó. Na szóval ezeket nem kellett bíztatni. ''One more tequila... one more vodka – tonic, one more tequila, one more vodka – perrier, one more tequila, one more beer'', és ez így ment egész este. Semmit nem tudtam segíteni a pincéremnek egész áldott vacsora alatt. Láttam is, hogy duzzog, de nem volt mit tennem. Ráadásul nagyon az elején voltam, rohantam mint egy idióta. Látom, hogy amikor vége a táncnak, Munir várja Harryt, a Restaurant Managert. Másnap Harry odajön hozzám, és kérdi, hogy mi volt a baj? Mondtam, hogy rengeteg italrendelésem volt. Aha... Nem tudott sokat hozzáfűzni, de a következő cruise - t már Vikivel kezdtem. Viki sokkal tisztábban és precízebben dolgozik. Egyáltalán nem bánom, hogy hozzá kerültem. Elvileg ugyanazon nyelvet beszélő pincért és asszisztenst, a vendégekre való tekintettel, nem tesznek együtt. Viki kérte, hogy velem dolgozhasson és persze úgy, hogy az étteremben munka közben angolul fogunk beszélni. Na úgyhogy most Vikivel dolgozom. Az első két – három nap nekünk se volt leányálom. Volt duzzogás és egy kis morgás. Én sem voltam sokszor a helyzet magaslatán, de aztán rájött a leányzó, hogy bennem minden jóindulat, akarat meg ambíció megvan csak éppen nem mindig tudom, hogy mihez nyúljak. Ilyenkor kell mondani és egy idő után már nem kell mondani. Ez is kialakult. Jó csapat leszünk. Már túl vagyunk egy egyhetes cruiseon, ma kezdjük a kéthetest. És kaptunk egy nagyon jó station – t, ami nincs mindig tele viszont ablak mellett van és többnyire pénzes meg VIP vendégeink vannak. Ez is jól van így. Néhány vendéget a lehetőségekhez képest nagyon megszerettem. Ha lehetőséget mondok akkor arra a rövid stresszes időre gondolok amíg az asztalunknál ülnek (mi vagyunk többnyire stresszesek). De a desszert alatt illetve a második ülésnél azért adódik alkalom egy kicsit beszélgetni. Gyűlnek a névjegykártyák, emailcímek amelyeket nagy valószínűség szerint nem fogok soha felhasználni, de soha nem lehet tudni. Mexikó, Chicago, Toronto, Montreal... ''You can call me anytime'' Ismerjük ezeket a fellángolásokat. A legtöbbször soha nem ír és nem telefonál senki. Viszont a mexikói vendégeimet (akik sokat ittak) biztosan kereshetem. Érzem. Ahogy köszöntek vagy megörültek amikor megláttak. Szóval soha nem lehessen tudni... Például egy másik mexikói fickóval is nagyon összebarátkoztam aki öt éve először jött el a két lányával kirándulni. Elvált, amint láttam a lányaival a viszony nem a legközvetlenebb és őmaga borzasztó magányos. Imádta bort. Háromszáz dollárt sokallt kiadni egy üvegért. Százötvenben benne volt. Az egyhetes út alatt megivott hármat. Hajfestékkel és hajnövesztő szerekkel foglalkozik. Utólag rájöttem, hogy nagyban, hisz nagyon bíztatta Vikit, hogy elviszi repülőzni. Az is kiderült, hogy tíz éve van saját repülője. De a saját lehetőségeihez képest borzasztó mértéktartó volt, nagyon egszerű és a végtelenségig közvetlen. Biztos vagyok benne, hogy hozzá is mehetnék bármikor.
Kaptunk még vagy két három kosztümöt. Komolyan mondom, egy előadásom se volt még, ahol ilyen sok jelmezem lett volna. Apropó, a színház lassan eszembe se jut. Régebb még nézegettem, hogy mit játszanak a társulatok ahol voltam, mit a volt kollégák, barátok. Már nem nézem. Már attól kényszertől is megszabadultam, hogy hangsúlyozzam vagy egyáltalán megemlítsem hogy igazából én színész vagyok, csak mellékállásban lettem pincér. Senki nem kérdezi, senkinek nem mondom és ez így van legnagyobb rendben. Filmeket itt sincs időm nézni és olvasni se sok, hogy válaszoljak egy kedves olvasóm kérdésére. Nagyon sokat dolgozunk. A rövid szusszanásnyi szünetekben pedig alszunk, hogy legyen energia a következő szakhoz. A kikötőkben pedig az ember kimegy, mert muszáj, hogy friss levegőt szívj sétálj és egyáltalán beleszagolj a normális hétköznapi életbe. Persze ezt csak másokon érzed, akik munka után beugranak valahova, vagy éppen bevásárolnak, vagy ebédelnek, vagy csak sétálnak. Ilyenkor te is vágysz a normális életre és érzed, hogy az ami a hajón történik vagy nem történik veled az egy hatalmas ''bullshit''. Azt hiszem végérvényesen a blogom mottójának választhatom József Attila egyik töredékét:
''Amikor verset ír az ember,
Mindig más volna jó,
Mzárazföld helyett a tenger,
Kocsi helyett hajó.
Amikor verset ír az ember
Nem írni volna jó''
Lehet itt a versírás bármi: színház vagy cipőpucolás, egy idő után eleged lesz. Elég megnéznem egy pár fényképet amit otthon készítettem. És megdöbbenek, hogy két hónap alatt mennyi mindent csinálok. A hajón töltött hat hónap viszont egyetlen hosszú, végeérhetetlen nap. Ezeket nem panaszkodásképp írom, csak úgy morfondírozok, hiszen én akartam ezt csinálni. Én választottam ezt, és most főleg nem panaszkodhatok, mert azt a pénzt csinálom amit szeretnék és lényegében ezért vagyok itt.
Belejövök lassan a munkába is. Persze a kezdeti nehézségek után. Elvileg tudtam mit kell csinálni de a nyitás meg a zárás mindig nagyon nehezen ment. Elúsztam párszor rendesen. Főleg rutin hiánya miatt, hisz azért van egy kis különbség a feladatokban. Az előző társasághoz képest. Egy brazil fiú volt a pincérem, Munir. Nemrég nevezték ki pincérnek. Rendes gyerek. Nem stresszelt, bíztatott. De két hét után különváltak az útjaink. Azt mondtam már, hogy itt én foglalkozom a piákkal. Én vagyok a Bar Waiter. De be voltam fosva az elején, hogy jajistenem, nem ismerem a borokat, a rengeteg koktélt meg összetevőket, gin, rum vodka, scotch, whiskey, bourbon, likőr, konyak, jaj.. mi lesz velem??? Semmi. Megy ez így is. Ha nem tudom én, tudja a vendég mit akar inni. Ha nem tudja... és én se tudom akkor akkor kérek egy pár percet és megígérem, hogy a bartender vagy a sommelier a legjobb koktélt vagy bort fogja ajánlani. Lehet hülye is lenni, csak okosan kell csinálni. Persze az az ideális meg a szép, ha az ember ezeket nyesi – vágja. Én nem nyesem – vágom, de elvagyok. Még Munirral volt egy mexikói családom akik rengeteget ittak. Egy hétig minden este 200 – 300 dollárt vertek el. Igazából volt egy góré aki mindig állta a cekket. Karácsony este csak a pezsgő került százötvenbe. Ezen a héten a második lettem az italeladásban az étteremben. Ezt állandóan hangsúlyozzák meg forszírozzák. Nyomni az italt, ''push'' – olni ahogy és amennyit csak lehet. Ezt utálom. Úgyse nem tőled függ, hanem a vendégtől. Vagy iszik vagy nem iszik. Punktum. Persze te is befolyásolhatod egy keveset, de igazából nem éri meg. Egyrészt neked viszonylag kevés százalák jut az italeladásokból, másrészt magadnak adsz ''hard time'' – ot. Viszont a Dining Room Manager (ez a Carnivalnal a Maitre D') jócskán kaszál belőle. Éppen ezért minden egyes ülésen elhangzik, hogy mennyire fontos, hogy nyomjuk az italokat, hisz a saját zsebünkről van szó. Lópikulát!!! Az ő zsebükről van szó. Na szóval ezeket nem kellett bíztatni. ''One more tequila... one more vodka – tonic, one more tequila, one more vodka – perrier, one more tequila, one more beer'', és ez így ment egész este. Semmit nem tudtam segíteni a pincéremnek egész áldott vacsora alatt. Láttam is, hogy duzzog, de nem volt mit tennem. Ráadásul nagyon az elején voltam, rohantam mint egy idióta. Látom, hogy amikor vége a táncnak, Munir várja Harryt, a Restaurant Managert. Másnap Harry odajön hozzám, és kérdi, hogy mi volt a baj? Mondtam, hogy rengeteg italrendelésem volt. Aha... Nem tudott sokat hozzáfűzni, de a következő cruise - t már Vikivel kezdtem. Viki sokkal tisztábban és precízebben dolgozik. Egyáltalán nem bánom, hogy hozzá kerültem. Elvileg ugyanazon nyelvet beszélő pincért és asszisztenst, a vendégekre való tekintettel, nem tesznek együtt. Viki kérte, hogy velem dolgozhasson és persze úgy, hogy az étteremben munka közben angolul fogunk beszélni. Na úgyhogy most Vikivel dolgozom. Az első két – három nap nekünk se volt leányálom. Volt duzzogás és egy kis morgás. Én sem voltam sokszor a helyzet magaslatán, de aztán rájött a leányzó, hogy bennem minden jóindulat, akarat meg ambíció megvan csak éppen nem mindig tudom, hogy mihez nyúljak. Ilyenkor kell mondani és egy idő után már nem kell mondani. Ez is kialakult. Jó csapat leszünk. Már túl vagyunk egy egyhetes cruiseon, ma kezdjük a kéthetest. És kaptunk egy nagyon jó station – t, ami nincs mindig tele viszont ablak mellett van és többnyire pénzes meg VIP vendégeink vannak. Ez is jól van így. Néhány vendéget a lehetőségekhez képest nagyon megszerettem. Ha lehetőséget mondok akkor arra a rövid stresszes időre gondolok amíg az asztalunknál ülnek (mi vagyunk többnyire stresszesek). De a desszert alatt illetve a második ülésnél azért adódik alkalom egy kicsit beszélgetni. Gyűlnek a névjegykártyák, emailcímek amelyeket nagy valószínűség szerint nem fogok soha felhasználni, de soha nem lehet tudni. Mexikó, Chicago, Toronto, Montreal... ''You can call me anytime'' Ismerjük ezeket a fellángolásokat. A legtöbbször soha nem ír és nem telefonál senki. Viszont a mexikói vendégeimet (akik sokat ittak) biztosan kereshetem. Érzem. Ahogy köszöntek vagy megörültek amikor megláttak. Szóval soha nem lehessen tudni... Például egy másik mexikói fickóval is nagyon összebarátkoztam aki öt éve először jött el a két lányával kirándulni. Elvált, amint láttam a lányaival a viszony nem a legközvetlenebb és őmaga borzasztó magányos. Imádta bort. Háromszáz dollárt sokallt kiadni egy üvegért. Százötvenben benne volt. Az egyhetes út alatt megivott hármat. Hajfestékkel és hajnövesztő szerekkel foglalkozik. Utólag rájöttem, hogy nagyban, hisz nagyon bíztatta Vikit, hogy elviszi repülőzni. Az is kiderült, hogy tíz éve van saját repülője. De a saját lehetőségeihez képest borzasztó mértéktartó volt, nagyon egszerű és a végtelenségig közvetlen. Biztos vagyok benne, hogy hozzá is mehetnék bármikor.
Kaptunk még vagy két három kosztümöt. Komolyan mondom, egy előadásom se volt még, ahol ilyen sok jelmezem lett volna. Apropó, a színház lassan eszembe se jut. Régebb még nézegettem, hogy mit játszanak a társulatok ahol voltam, mit a volt kollégák, barátok. Már nem nézem. Már attól kényszertől is megszabadultam, hogy hangsúlyozzam vagy egyáltalán megemlítsem hogy igazából én színész vagyok, csak mellékállásban lettem pincér. Senki nem kérdezi, senkinek nem mondom és ez így van legnagyobb rendben. Filmeket itt sincs időm nézni és olvasni se sok, hogy válaszoljak egy kedves olvasóm kérdésére. Nagyon sokat dolgozunk. A rövid szusszanásnyi szünetekben pedig alszunk, hogy legyen energia a következő szakhoz. A kikötőkben pedig az ember kimegy, mert muszáj, hogy friss levegőt szívj sétálj és egyáltalán beleszagolj a normális hétköznapi életbe. Persze ezt csak másokon érzed, akik munka után beugranak valahova, vagy éppen bevásárolnak, vagy ebédelnek, vagy csak sétálnak. Ilyenkor te is vágysz a normális életre és érzed, hogy az ami a hajón történik vagy nem történik veled az egy hatalmas ''bullshit''. Azt hiszem végérvényesen a blogom mottójának választhatom József Attila egyik töredékét:
''Amikor verset ír az ember,
Mindig más volna jó,
Mzárazföld helyett a tenger,
Kocsi helyett hajó.
Amikor verset ír az ember
Nem írni volna jó''
Lehet itt a versírás bármi: színház vagy cipőpucolás, egy idő után eleged lesz. Elég megnéznem egy pár fényképet amit otthon készítettem. És megdöbbenek, hogy két hónap alatt mennyi mindent csinálok. A hajón töltött hat hónap viszont egyetlen hosszú, végeérhetetlen nap. Ezeket nem panaszkodásképp írom, csak úgy morfondírozok, hiszen én akartam ezt csinálni. Én választottam ezt, és most főleg nem panaszkodhatok, mert azt a pénzt csinálom amit szeretnék és lényegében ezért vagyok itt.
2010. december 20., hétfő
A blogoldal címe carnivalos. Ez is fog maradni annak ellenére, hogy már más cégnél vagyok. Szp már panaszkodott, hogy neki a reader - jében már ez van bejegyezve és ne mind váltogassam. Nekem sincs sok időm meg kedvem se, hogy most újat fabrikáljak. Megyünk ezzel tovább. Sajnos a hajóról nem tudok posztolni hisz minden blogos oldal le van tiltva, így elképzelhető, hogy ritkábbak lesznek a bejegyzések mint az átlagos kéthetente egy.
Arra ami eddig történt velem, az utazási és a szállási hercehurcát leszámítva, nem lehet panaszom. És azt is mondhatom, hogy a Disney – re nem lehet panaszom. Az egész Disney Cruise Lines nagyon fiatal. Mindössze tizennkét éves. Rettenetesen büszkék arra, hogy ők a Disney és az ''más mint a többi''. Mikor először beszéltek erről, csak legyintettem. Most már nem legyintek. A hajózási társaság az egész Disney birodalomnak egy kis szeletkéje. A birodalom pedig filmstúdiók, Disney parkok, média és most már a hajózás is. És egyre nő. Még Walt Disney mondta volt, hogy nem szabad elfelejteni, hogy ''az egész egy egérrel kezdődött''. Miki egér most is a totem figurája az egész Disney világnak. Szóval elkezdődött az egész a rajzfilmmel. Mi több a legelső olyan filmmel ahol a figura mozgása szimmetrikus volt a hangokkal. Ez volt a forradalom. Később egész estés színes rajzfilm. A Hófehérke. Később természetfilmek, játékfilmek, aztán ABC, Disney parkok (Kalifornia, Florida, Hong Kong, Párizs, stb), Disney Cruise Line és ezen belül új hajók.
Minden új alkalmazott rész vesz az orlandoi Disneylandban egy két napos tréningen ahol felvázolják a cég történetét, filozófiáját. Csak ezután száll fel az emberünk a hajójára ahol tovább folytatódnak a különböző szakmai és biztonsági tréningek. Továbbá esténként az étteremben megfigyelünk. ''We are shadowing''. Ez nagyon hasznos, mert amikor kikerül az ember a placcra akkor már van halvány fogalma, hogy körülbelül mi történik. Most ennek a folyamatnak a kellős közepén vagyok.
De vissza kicsit Disneylandhez. Amint írtam lett egy full szabadnapom mielőtt felszálltam. Ezalatt szétnéztem egy kicsit Disneylandban. Persze hogy egy nap messze nem elég, de mégis. Az állatparkban voltam és a központban. Igazából ez az egész egy parkgyűjtemény. Pl. Animal Kingdom, Wonderland, Golf Resort, Beach Resort, Polinesian resort, Pop center, Old Key West és még nagyon sok. Ezen nagyon meglepődtem, mert ezek szerint Key West számukra is egy speciális hely ha megcsinálták miniatűrben. Mindegyik park tele étteremmel, szállási és rengeteg szórakozási lehetőséggel. Lehet nem idézem a parkok neveit pontosan, nem is ez a lényeg. A másik meglepetés egy hatalmas Cirque du Soleil sátor a központban. Minden Disney alkalmazott kap egy kártyát amivel igazolja magát, hogy a cég alkalmazottja és Disneyland területén (bárhol a világon) jó kis kedvezményei vannak. Pl. a Cirque du Soleil előadásra 50 %. Gyorsan vettem is jegyet mindössze 50 dollárért. Előadás közben azon morfondíroztam, hogy nem egészen két hete SzP – vel és Istvánnal azon filozofáltunk, hogy már unalmasok meg mennyire egy lére mennek az előadások, meg ilyenek. Azért nem volt rossz megnézni.
Vasárnap reggel ötkor indulás Port Canevaral – ba a hajóra. Itt aztán egyik meglepetés ért a másik után, többnyire jó értelemben. Elsősorban nem nyomtak be dolgozni első nap mint a legtöbb társaságnál. Amint mondtam, gyakorlatilag két cruise – t (négy napos kirándulásaink lévén, ez egy hét) csak tréningezünk meg figyelünk. Ezalatt nekünk újoncoknak meg kell néznünk az előadásokat, egyszer elmegyünk az egyik étterembe testületileg ebédelni, és a fontosabb eseményeken (pl. sail away party, kalóz party) szinte vendégként veszünk részt. Kaptunk kezdőcsomagot, mindenkinek dugóhúzó, jegyzetfüzet, két céglogós toll, az egész munkaköri leírást tartalmazó könyv, órarend, öltözködési útmutató (van vagy nyolc kosztüm). Rendesen azt érzem, hogy a cég engem ezekkel megtisztel. Nagyon okos dolgok ezek mert nem kerülnek sokba és te is startból másképp állsz hozzá a munkaadódhoz. Nem fogok folyton a Carnivalra visszatérni meg újjal mutogatni, de néha muszáj lesz. Ott szinte minden más volt. Mindenki azzal riogatott, hogy mennyire szigorú. Igen, nagyon könnyen kirughatnak, de azt hiszem, hogy ha kőkeményen le vannak fektetve a szabályok, a szabályok betartásához meg vannak adva a feltételek akkor nem annyire nehéz az élet. Most néhány dolog amin nagyon meglepődtem: ha a lakótársad beleegyezik szabad a kabinban cigarettázni és a Crew Mess mellett van egy dohányzó is, nincs külön Staff Mess és Crew Mess. Csak Crew Mess van. Officer's Mess az van de az sem á la carte hanem szintén büfé. Csak a ''Guest Area'' - ban kell a kitűzőt hordani. Tehát a Crew Bar – ban, folyosón simán lehet anélkül lézengeni. Amit rettenetesen komolyan vesznek az a pontosság, a pia és a drog. Ugye a droggal nem lehet játszani, a piával azt látom, hogy itt is ki – ki rúgnak a hámból az emberek. Fő, hogy legyél idejében a munkahelyeden és legyél munkaképes. Különösebb bántódásod nem eshet. Leszűrve azt amit eddig láttam, bátran merem ajánlani mindenkinek a Disney – t. És hogy elkezdd a munkát, nem kell az a rohadt nagy tapasztalat, hiszen minden szépen el van magyarázva és meg van mutatva. Pl. egy cseh lány soha nem dolgozott étteremben és most úgyanúgy kezdi mint én. Van egy kis helyzetelőnyöm, de istenigazából az elhanyagolható. Ja és amit nem mondtam, a Crew Mess – ben a kaja nagyon jó.
Szintén a különbségek felsorolásával folytatom. Például itt nem kötelező a heti ágyneműcsere meg az aláírás. Cseréled mikor akarod. A cég mossa az egyenruhákat. Mész leadod a koszost és veszed is fel ugyanabban a méretben a tisztát. Kabininspekció minden héten van, de ha valaki a szobában éjszakás, akkor azt a kabint nem bántják, hisz tudják, hogy az illető alszik és nem zavarják. Ez is mindenképp egyfajta tisztelet jele. A clock in és clock out is be van tartva. Tehát ha valaki hamarabb befejezi az étteremben akkor nem megy el, hanem segít azoknak akiknek a vedégeik késve jöttek és nincs még meg (persze lógósok, megúszók itt is vannak). Hogy legkésőbb 11 – kor mindenki el tudjon menni. Továbbá ha valaki reggeli után ebédre is dolgozik muszáj elmennie egy adott órában, hogy legyen meg a megfelelő szünetje. Akiknek pedig lunch off – juk van, azok terítenek ebédre és zárják be az éttermet. Nagyon ügyelnek a munkaidő betartására, de tőled is elvárják, hogy ne felejts el ki meg be klokkolni. Ha egy hónap alatt hatszor rontasz, fegyelmi jár. Nem szabad elveszítened ruhadarobot. Nem kapsz mást. Pl. egy csokornyakkendőt. A Carnivalnal legalább négyet veszítettem el. Itt is majdnem elment egy, mert leadtam a koszos zakónak a belső zsebében. Megyek a ruhatárba, mondom mi van... kaphatok – e újat? Ááá '' You can not loose the company's property''. Szépen kesztyűt adtak és ki kellett keresnem a nyakkendőmet. Már kihullott a zsebből és ott volt a koszos rongyok között. A pincéreknek egyforma az egyenruhájuk. Mindenki egyforma, csak a funkciók különböznek. Pontosabban a feladatok. Itt a pincér hozza be a kaját a konyhából. Az asszisztens csak kenyér, vaj, víz, italok (a bárból is), besegíthet a letakarításba és az újraterítésbe. Kábé ezeket kell csinálni. Egyszerű. Nem cipekedek mint egy málhás szamár és nem szedem szét az idegeimet, ha nincs meg a well done. Ez is fair szerintem, hisz a pincér többet keres mint én. Akkor értelemszerűen izzadjon is többet. Hisz ehhez a munkához valljuk be, nem kell főiskola. Ezek az információk többnyire azoknak érdekesek akik már dolgoztak hajón és értik miről beszélek. Meg össze is tudják hasonlítani a dolgokat.
Sziget. Nekünk is van magánszigetünk. Összehasonlíthatatlanul könnyebb mint a Carnival szigete, a Half Moon Cay. Nem zabálógépeket képzeljetek el hanem családokat. Nyugodtan sétálgatnak, hisz hosszabb ideig van nyitva a büfé. Tehát nem tapossák egymást agyon a hamburgerért. A hajó is ki tud kötni, hisz építettek mólót. Nem kell csónakáztatni minden szart. Meg gyorsabb is. És akkor ha már a vendégeknél tartunk. Mivel a kirándulások drágábbak a vendégek is jobb minőségűek. Ide is vegyül azért konkoly de nem vészes. Persze itt is panaszkodnak, a régiek nyavalyognak, hogy mennyire romlik és ez régen nem ilyen volt, meg stb. Biztos igazuk van de én nem győzöm őket nyugtatni ez JÓ. Nyugi, vannak sokkal rosszabb helyek. Fekete vendégeink alig vannak. Ez is mutatja, hogy az afro - amerikaiak nem éppen a társadalmi ranglétra topján helyezkednek el. Nem is akarom ezt tovább feszegetni, mert még belebonyolódok és azt meg minek :). Eddig egyetlen dolog van ami jobban tetszett a Carnivalnal. Az pedig a kaja az étteremben. Ezen elhűltem, mert arra számítottam, hogy hű aztán itt micsoda lacikonyha lesz. Ehhez képest szerintem a kaja az étteremben sokkal rosszabb mint a Carnivalon. Egy holland a chef. Különben a konyhán sok az európai. Nem csak kelet-európai. Angol, francia, holland. De a pincérbagázsban is vannak angolok, franciák, spanyolok. Ezen elhűltem. De vissza a kajához. Kinézetre is jobbak voltak a Carnivalos fogások. Hiába, lehet mégiscsak az indiaiak a legjobbak.
Még egy dolog: a Carnivalnal ingyen volt a cipő. Itt meg kell venni. Ott meg mondjuk az uniformist kellett megvenni úgyhogy ebben is csak 1 -1.
Arra ami eddig történt velem, az utazási és a szállási hercehurcát leszámítva, nem lehet panaszom. És azt is mondhatom, hogy a Disney – re nem lehet panaszom. Az egész Disney Cruise Lines nagyon fiatal. Mindössze tizennkét éves. Rettenetesen büszkék arra, hogy ők a Disney és az ''más mint a többi''. Mikor először beszéltek erről, csak legyintettem. Most már nem legyintek. A hajózási társaság az egész Disney birodalomnak egy kis szeletkéje. A birodalom pedig filmstúdiók, Disney parkok, média és most már a hajózás is. És egyre nő. Még Walt Disney mondta volt, hogy nem szabad elfelejteni, hogy ''az egész egy egérrel kezdődött''. Miki egér most is a totem figurája az egész Disney világnak. Szóval elkezdődött az egész a rajzfilmmel. Mi több a legelső olyan filmmel ahol a figura mozgása szimmetrikus volt a hangokkal. Ez volt a forradalom. Később egész estés színes rajzfilm. A Hófehérke. Később természetfilmek, játékfilmek, aztán ABC, Disney parkok (Kalifornia, Florida, Hong Kong, Párizs, stb), Disney Cruise Line és ezen belül új hajók.
Minden új alkalmazott rész vesz az orlandoi Disneylandban egy két napos tréningen ahol felvázolják a cég történetét, filozófiáját. Csak ezután száll fel az emberünk a hajójára ahol tovább folytatódnak a különböző szakmai és biztonsági tréningek. Továbbá esténként az étteremben megfigyelünk. ''We are shadowing''. Ez nagyon hasznos, mert amikor kikerül az ember a placcra akkor már van halvány fogalma, hogy körülbelül mi történik. Most ennek a folyamatnak a kellős közepén vagyok.
De vissza kicsit Disneylandhez. Amint írtam lett egy full szabadnapom mielőtt felszálltam. Ezalatt szétnéztem egy kicsit Disneylandban. Persze hogy egy nap messze nem elég, de mégis. Az állatparkban voltam és a központban. Igazából ez az egész egy parkgyűjtemény. Pl. Animal Kingdom, Wonderland, Golf Resort, Beach Resort, Polinesian resort, Pop center, Old Key West és még nagyon sok. Ezen nagyon meglepődtem, mert ezek szerint Key West számukra is egy speciális hely ha megcsinálták miniatűrben. Mindegyik park tele étteremmel, szállási és rengeteg szórakozási lehetőséggel. Lehet nem idézem a parkok neveit pontosan, nem is ez a lényeg. A másik meglepetés egy hatalmas Cirque du Soleil sátor a központban. Minden Disney alkalmazott kap egy kártyát amivel igazolja magát, hogy a cég alkalmazottja és Disneyland területén (bárhol a világon) jó kis kedvezményei vannak. Pl. a Cirque du Soleil előadásra 50 %. Gyorsan vettem is jegyet mindössze 50 dollárért. Előadás közben azon morfondíroztam, hogy nem egészen két hete SzP – vel és Istvánnal azon filozofáltunk, hogy már unalmasok meg mennyire egy lére mennek az előadások, meg ilyenek. Azért nem volt rossz megnézni.
Vasárnap reggel ötkor indulás Port Canevaral – ba a hajóra. Itt aztán egyik meglepetés ért a másik után, többnyire jó értelemben. Elsősorban nem nyomtak be dolgozni első nap mint a legtöbb társaságnál. Amint mondtam, gyakorlatilag két cruise – t (négy napos kirándulásaink lévén, ez egy hét) csak tréningezünk meg figyelünk. Ezalatt nekünk újoncoknak meg kell néznünk az előadásokat, egyszer elmegyünk az egyik étterembe testületileg ebédelni, és a fontosabb eseményeken (pl. sail away party, kalóz party) szinte vendégként veszünk részt. Kaptunk kezdőcsomagot, mindenkinek dugóhúzó, jegyzetfüzet, két céglogós toll, az egész munkaköri leírást tartalmazó könyv, órarend, öltözködési útmutató (van vagy nyolc kosztüm). Rendesen azt érzem, hogy a cég engem ezekkel megtisztel. Nagyon okos dolgok ezek mert nem kerülnek sokba és te is startból másképp állsz hozzá a munkaadódhoz. Nem fogok folyton a Carnivalra visszatérni meg újjal mutogatni, de néha muszáj lesz. Ott szinte minden más volt. Mindenki azzal riogatott, hogy mennyire szigorú. Igen, nagyon könnyen kirughatnak, de azt hiszem, hogy ha kőkeményen le vannak fektetve a szabályok, a szabályok betartásához meg vannak adva a feltételek akkor nem annyire nehéz az élet. Most néhány dolog amin nagyon meglepődtem: ha a lakótársad beleegyezik szabad a kabinban cigarettázni és a Crew Mess mellett van egy dohányzó is, nincs külön Staff Mess és Crew Mess. Csak Crew Mess van. Officer's Mess az van de az sem á la carte hanem szintén büfé. Csak a ''Guest Area'' - ban kell a kitűzőt hordani. Tehát a Crew Bar – ban, folyosón simán lehet anélkül lézengeni. Amit rettenetesen komolyan vesznek az a pontosság, a pia és a drog. Ugye a droggal nem lehet játszani, a piával azt látom, hogy itt is ki – ki rúgnak a hámból az emberek. Fő, hogy legyél idejében a munkahelyeden és legyél munkaképes. Különösebb bántódásod nem eshet. Leszűrve azt amit eddig láttam, bátran merem ajánlani mindenkinek a Disney – t. És hogy elkezdd a munkát, nem kell az a rohadt nagy tapasztalat, hiszen minden szépen el van magyarázva és meg van mutatva. Pl. egy cseh lány soha nem dolgozott étteremben és most úgyanúgy kezdi mint én. Van egy kis helyzetelőnyöm, de istenigazából az elhanyagolható. Ja és amit nem mondtam, a Crew Mess – ben a kaja nagyon jó.
Szintén a különbségek felsorolásával folytatom. Például itt nem kötelező a heti ágyneműcsere meg az aláírás. Cseréled mikor akarod. A cég mossa az egyenruhákat. Mész leadod a koszost és veszed is fel ugyanabban a méretben a tisztát. Kabininspekció minden héten van, de ha valaki a szobában éjszakás, akkor azt a kabint nem bántják, hisz tudják, hogy az illető alszik és nem zavarják. Ez is mindenképp egyfajta tisztelet jele. A clock in és clock out is be van tartva. Tehát ha valaki hamarabb befejezi az étteremben akkor nem megy el, hanem segít azoknak akiknek a vedégeik késve jöttek és nincs még meg (persze lógósok, megúszók itt is vannak). Hogy legkésőbb 11 – kor mindenki el tudjon menni. Továbbá ha valaki reggeli után ebédre is dolgozik muszáj elmennie egy adott órában, hogy legyen meg a megfelelő szünetje. Akiknek pedig lunch off – juk van, azok terítenek ebédre és zárják be az éttermet. Nagyon ügyelnek a munkaidő betartására, de tőled is elvárják, hogy ne felejts el ki meg be klokkolni. Ha egy hónap alatt hatszor rontasz, fegyelmi jár. Nem szabad elveszítened ruhadarobot. Nem kapsz mást. Pl. egy csokornyakkendőt. A Carnivalnal legalább négyet veszítettem el. Itt is majdnem elment egy, mert leadtam a koszos zakónak a belső zsebében. Megyek a ruhatárba, mondom mi van... kaphatok – e újat? Ááá '' You can not loose the company's property''. Szépen kesztyűt adtak és ki kellett keresnem a nyakkendőmet. Már kihullott a zsebből és ott volt a koszos rongyok között. A pincéreknek egyforma az egyenruhájuk. Mindenki egyforma, csak a funkciók különböznek. Pontosabban a feladatok. Itt a pincér hozza be a kaját a konyhából. Az asszisztens csak kenyér, vaj, víz, italok (a bárból is), besegíthet a letakarításba és az újraterítésbe. Kábé ezeket kell csinálni. Egyszerű. Nem cipekedek mint egy málhás szamár és nem szedem szét az idegeimet, ha nincs meg a well done. Ez is fair szerintem, hisz a pincér többet keres mint én. Akkor értelemszerűen izzadjon is többet. Hisz ehhez a munkához valljuk be, nem kell főiskola. Ezek az információk többnyire azoknak érdekesek akik már dolgoztak hajón és értik miről beszélek. Meg össze is tudják hasonlítani a dolgokat.
Sziget. Nekünk is van magánszigetünk. Összehasonlíthatatlanul könnyebb mint a Carnival szigete, a Half Moon Cay. Nem zabálógépeket képzeljetek el hanem családokat. Nyugodtan sétálgatnak, hisz hosszabb ideig van nyitva a büfé. Tehát nem tapossák egymást agyon a hamburgerért. A hajó is ki tud kötni, hisz építettek mólót. Nem kell csónakáztatni minden szart. Meg gyorsabb is. És akkor ha már a vendégeknél tartunk. Mivel a kirándulások drágábbak a vendégek is jobb minőségűek. Ide is vegyül azért konkoly de nem vészes. Persze itt is panaszkodnak, a régiek nyavalyognak, hogy mennyire romlik és ez régen nem ilyen volt, meg stb. Biztos igazuk van de én nem győzöm őket nyugtatni ez JÓ. Nyugi, vannak sokkal rosszabb helyek. Fekete vendégeink alig vannak. Ez is mutatja, hogy az afro - amerikaiak nem éppen a társadalmi ranglétra topján helyezkednek el. Nem is akarom ezt tovább feszegetni, mert még belebonyolódok és azt meg minek :). Eddig egyetlen dolog van ami jobban tetszett a Carnivalnal. Az pedig a kaja az étteremben. Ezen elhűltem, mert arra számítottam, hogy hű aztán itt micsoda lacikonyha lesz. Ehhez képest szerintem a kaja az étteremben sokkal rosszabb mint a Carnivalon. Egy holland a chef. Különben a konyhán sok az európai. Nem csak kelet-európai. Angol, francia, holland. De a pincérbagázsban is vannak angolok, franciák, spanyolok. Ezen elhűltem. De vissza a kajához. Kinézetre is jobbak voltak a Carnivalos fogások. Hiába, lehet mégiscsak az indiaiak a legjobbak.
Még egy dolog: a Carnivalnal ingyen volt a cipő. Itt meg kell venni. Ott meg mondjuk az uniformist kellett megvenni úgyhogy ebben is csak 1 -1.
2010. december 7., kedd
Jaj Istenem! Most aztán tényleg azt se tudom, hogy hol kezdjem. Pedig csak másfél hónap telt el mióta elköszöntem. Mielőtt belecsapnék a levesbe egy pár szó úgy általában. Szóval hazajöttem, rengeteget pihentem, sétáltam, ettem és egy kicsit lehet túlzásba vittem az internetet. Gyönyörű volt az ősz. Ilyenkor és nem csak ilyenkor imádom az erdőt. Jól éreztem és mondtam, hogy sokkal színesebb mint a Karib :)). Aztán mindeközben október 27 – én elmentem Brassóba a Disney interjúra. Noha az irodavezető nem sok esélyt jósolt nekem és inkább javasolta volna a januári interjút, nekem erre nem volt időm. Elég komoly túljelentkezés volt olyanokból akik már öt – hat évet lenyomtak már máshol. Nagyon rendben zajlott le. Annyit eddig leszűrtem, hogy ezeknek a cégeknek milyen emberekre pontosabban milyen álcákra van szükségük. Ezt maximálisan hoztam. Nagyon derűs, optimista, energikus, fantasztikusan kommunikáló ''keen on to do this job'' voltam. Szakmai kérdésekre nem nagyon került sor. Nem is erőltettem. Éreztem, hogy jól sikerült de a végleges pozitív válasz még váratott magára kb. egy hétig. Ezalatt nyugtalan is voltam meg nem is. A szépséghiba az egészben az volt, hogy felvettek de nem adtak kezdési időpontot. Semmilyen konkrétumot nem adtak, hogy mikorholhova, csak hogy fel vagyok véve. Gondoltam nem sietem el és időt adok magamnak. Ezalatt lazultam és mindent összevetve nagyon jól éreztem magam. De azért az agyi színfalak mögött csak kavarogtak a gondolatok (de csak nyugisan), hogy mégis mit lenne jó csinálni. Várni, átmeneti melót keresni... még a Carnivalnal is alkalmazva voltam de azt elhessegettem. Elkezdtem azzal számolni, hogy mi lesz ha csak február – április környékén tudok menni. Szóval a legjöbb opciónak tűnt átmeneti melót találni. Az első szerződés végén is egy hónap után kipihentnek éreztem magam. Írogattam egy – két emailt de ezt is minden sietség vagy görcs nélkül. Közben egy barátomtól, neki szolgálati útja lévén, kaptam egy meghívást egy egyhetes kirándulásra Moldovába. A köztársaságba, nem a mienkbe. Nagyon jól telt, majdnem elmentünk Odesszába, aztán mégse. Itt már biztos voltam, hogy nekem meló kell. Majdnem adódott egy liverpooli munka, de aztán mégse. Akadály: a magyar útlevél hiánya. Ezek szerint Anglia még mindig nem nyitotta meg a munkaerőpiacot a románoknak.Úgy döntöttem, hogy irány Párizs. Már csak azért is mert már volt egy sikertelen párizsi próbálkozásom. Gondoltam kegyenlítem a Párizs – Tyuki 1 – 0 – t. Írtam is valakinek lakás ügyben. Talán november 20 – án indultunk vissza Moldovából. Amint beérek az országba, csörög a telefonom. A brassói ügynökség, hogy mikor szeretnék menni december 1- én vagy 15 – én, ugyanis nekem van vízumom és ez elég nagy helyzetelőny a többiekkel szemben. Természetesen december elsejét mondtam.
Most december 2 van és gépen vagyok Detroit felé, ahonnan ha minden jól megy (ezt lassan ki se merem mondani, később meglátod, hogy miért) Orlando felé veszem az utamat ami a célállomás.
Szóval úgy nézett ki a helyzet, hogy tíz napom van az orvosi vizitet, szerződést, repjegyet meg minden lópikulát elrendezni. Utólag kiderült, hogy csak egy hét mert ebbe a periódusba esik az amerikai Hálaadás ünnepe, ami elvesz a szervezéstől hétvégével együtt három napot. Szem előtt tartva, hogy Romániában élünk, most se értem hogy ez hogy sikerült. De ez megér egy külön sztorit. Megpróbálom kronológikus vázlatba szedni:
orvosi vizit Brassóban; kiderül, hogy nincs rendben a szívritmusom, gond van a szisztoléval ami lehet a fáradtságtól is de mindenképp kell egy otthoni kardiológustól EKG és igazolás, hogy végezhetek fizikai munkát; az is kiderül, hogy a Disney legújabb hajójára megyek, a Dream – re és Amszterdamba kell repülnöm; közlöm velük, Budapestről szeretnék menni, rendezze a cég és a fedélzeten kiegyenlítem
két nap múlva elintézem a szív problémát; ott is csak másodszor volt jó, de megnyugtattak, hogy minden ok; mondanom se kell, hogy Brassó után az én szívem szúrt, vert, kalapált, nyomódott, minden az ég áldását csinált; tudtam, hogy fejben van az egész de nem segített
elküldöm az irodának e-mailben az EKG – t meg az igazolást, később az eredetiket is postán
Thanks Giving
kiderül, hogy nem a Dreamre megyek hanem a Wonder – ra; ennek egy kicsit örülök is mert állítólag a vadiúj hajó mindig szopás
disznóvágás előrehozva a váratlan indulás miatt; részvétel kipipálva hálistennek; sok bőr, hurka, bor, minden
a terv szerint december 1 – én repülök Pestről; november 30 – án az utazásom napján reggel 9 - kor hívnak Brassóból, hogy minden OK csak éppenséggel a cég Bukarestből foglalta a jegyet nem Pestről; délig meg kell érkezzen gyorspostán a szerződés, az eredeti orvosi meg a többi papír; csenget a postás, itt van
de mi legyen az úttal? az iroda ír a cégnek, hogy foglalják inkább Pestről; utána visszahív az iroda, hogy ajánlatosabb talán Bukarest ami biztos, hisz lehet Pestről már nem lesz hely, a válaszra délutánig kell várni és már nem lesz időm lemenni Bukarestbe és se itt nem leszek se ott (szóljatok ha elveszítettétek a fonalat:) )
legyen Bukarest! hajnali háromra a reptéren kell legyek; most délelőtt 11 van; egyetlen opció Kolozsvár – Bukarest repülő; az iroda lefoglalja a jegyet; 15 órára fuvart szervezek Kolozsvárra, közben banki utalással fizetem az irodának a repjegyet, utána emailezem az igazolast, de át kell még nézzem az iratokat amiket a postás hozott és ki kell nyomtassak valami húsz oldalt ami ma reggel érkezett e-mailen de még nem csomagoltam egy fél évre és lassan fél 2, háromkor meg indulunk
huh.. elindultunk Kolozsvárra, a reptéren nyomtató után kunyerálok hisz valami fontosat elfelejtettem kinyomtatni (csoda?); nyugodt repülés; Bukarest reptér este 8 óra
hajnali 3 becsekkolás; nem ismeri fel a gép a foglalást átküldenek a pulthoz; ott okosabbak leszünk a foglalásom vissza lett mondva még mielőtt kifizették volna;
Bar; Wi – Fi; Skype; Disney 24 Emergency Nr; a nő vonalban rettentő kedves, köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig a foglalás érvényes menjek vissza és ha nem rendezek semmit hívjam ismét fel; vissza pulthoz a pasi köti az ebet a karóhoz, hogy nem érvényes, de fáradjak át a Lufthansahoz hátha okosabb leszek; átfáradok, ott a néni rettenetesen nem kedves és végérvényesen megerősíti, hogy nem érvényes
Bar; Wi – Fi; Skype; Disney 24 Emergency Nr; a nő vonalban ismét megerősíti, hogy nekem igenis van érvényes foglalásom de különben is ő nem a ''Ticketing'' – től van és nem tud segíteni; olyan opciói vannak, hogy 1.hazamegyek, 2. várok holnapig Bukarestben és napközben rendeznek valamit
a repülő elmegy és maradok és szép nyugodtan bóbiskolok 9 – ig; 9 – kor Bar; Wi – Fi; Skype; Brassó Protos; a nő a vonalban nagyon kedves, majdnem elájul, vele ilyen soha nem fordult elő; mi legyen – hogy legyen? gyorsan foglalnak egy másik gépet Amszterdamon és Detroiton keresztül Orlandoba a KLM – el; 10.15 kor van a gép most 9.15 és jegyzetelem a számkódot a Wi – Fi – s Barban; rohanok az Amszterdami járathoz, becsekkolok
kiderült a beszélgetés közben, hogy Pestről volt a jegyem; valamit elbénáztak, de senkire nem tudtam haragudni
Bukarestben ólmos eső pusztít (itt hadd jegyezzem meg, hogy romániában januárban is váratlanul éri a hatóságokat a tél, sőt meglepetésszerűen támad :) ); délután kettő után szállunk fel, körülbelül amikor az én Amszterdami csatlakozásom (hadd ne írjam le a rengeteg töketlenséget, szervezetlenséget és balfaszkodást amit a TAROMék lenyomtak; aki tudja tudja)
abban bízom (mert ezzel bíztattak), hogy lesz valami más ami esetleg el tud vinni Orlandoba
nem lett; már csak abban bízom, hogy lesz szállodám mert olyan rémhírek is keringtek, hogy a TAROM nem fizet ha időjárásbeli problémák miatt kell éjszakázni; lett szálloda; következő nap reggel 7.50 – kor indulunk Detroitba; a szállodában jót vacsoráztam egy román házaspárral (intermezzo) akiknek semmi bajuk nincs a magyarokkal csak nem értik miért akarunk mi mindent magyarul tanulni, szerintük Markó és az egész RMDSZ egy disznó bagázs hisz nekik soha semmi nem elég; próbáltam nekik magyarázni, hogy ez máshol hogy van, miért fontos az anyanyelvi oktatás, szerintem is rettenetesen fontos románul megtanulni, kétnyelvű táblák stb.; a nő valceai, a pasi Nagy Román Vranceaból de Bukarestben élnek amit utálnak és soha az életben nem repülnek többet a TAROMmal; hahaha; különben rendesek voltak, de tényleg
semmire nem voltam jó, nagyon jól esett egy kis alvás; reggel, a havazás és a rettenetes hideg ellenére 8 körül felszállunk
a repülés jó, kitöltögetem a szerződest és a többi papírmunkát
időben érkezünk Detroitba (10.30); a csatlatkozást (12.15) a boarding protection miatt lekésem; kapok egy stand by jegyet 14 órára; megtelik a gép, maradok; kapok egy másik stand by jegyet 17.35 – re valamint egy igazi foglalást 20 órára; akad egy utolsó hely és a 17.35. - el elrepülök
Orlandoban nagy meglepetésemre már vár a csomagom; a szállodához forgatókönyv szerint jutok el; nahát... ezt nem is értem
az elszállásoltatásnál kikerekedik a történet, hisz olyan szobát adnak ami már foglalt; húzigálom a bőröndjeimet mint egy idióta egyik helyről a másikra; majd két óra töketlenkedés után éjfél körül sikerül betennem a lábamat a szobába (amit csak arra az éjszakára adtak); amint becsapódik mögöttem a az ajtó, végigzuhanok az ágyon
másnap (dec.3) egész napos tréning; délután öt körül érek vissza a hotelbe ahol újrakezdődik a szobahercehurca; ezt már inkább nem is részletezem (a lényege, hogy az ajtó előtt várok vagy ismét húzigálom a bőrödömet mint egy idióta); kb. nyolckor jutok be az új szobámba; állítólag új programot használnak és még nem értenek rendesen az alkalmazottak hozzzá, ezért ez a rengeteg bénázás
szombat (dec.4), szabad; vasárnap hajnalban lesz az indulás a hajóra; tiszta szívből remélem, hogy az utazási – elszállásoltatási rémálomnak vége
Hirtelen ennyi. Már a hajón vagyok, de erről már a következőben.
Most december 2 van és gépen vagyok Detroit felé, ahonnan ha minden jól megy (ezt lassan ki se merem mondani, később meglátod, hogy miért) Orlando felé veszem az utamat ami a célállomás.
Szóval úgy nézett ki a helyzet, hogy tíz napom van az orvosi vizitet, szerződést, repjegyet meg minden lópikulát elrendezni. Utólag kiderült, hogy csak egy hét mert ebbe a periódusba esik az amerikai Hálaadás ünnepe, ami elvesz a szervezéstől hétvégével együtt három napot. Szem előtt tartva, hogy Romániában élünk, most se értem hogy ez hogy sikerült. De ez megér egy külön sztorit. Megpróbálom kronológikus vázlatba szedni:
orvosi vizit Brassóban; kiderül, hogy nincs rendben a szívritmusom, gond van a szisztoléval ami lehet a fáradtságtól is de mindenképp kell egy otthoni kardiológustól EKG és igazolás, hogy végezhetek fizikai munkát; az is kiderül, hogy a Disney legújabb hajójára megyek, a Dream – re és Amszterdamba kell repülnöm; közlöm velük, Budapestről szeretnék menni, rendezze a cég és a fedélzeten kiegyenlítem
két nap múlva elintézem a szív problémát; ott is csak másodszor volt jó, de megnyugtattak, hogy minden ok; mondanom se kell, hogy Brassó után az én szívem szúrt, vert, kalapált, nyomódott, minden az ég áldását csinált; tudtam, hogy fejben van az egész de nem segített
elküldöm az irodának e-mailben az EKG – t meg az igazolást, később az eredetiket is postán
Thanks Giving
kiderül, hogy nem a Dreamre megyek hanem a Wonder – ra; ennek egy kicsit örülök is mert állítólag a vadiúj hajó mindig szopás
disznóvágás előrehozva a váratlan indulás miatt; részvétel kipipálva hálistennek; sok bőr, hurka, bor, minden
a terv szerint december 1 – én repülök Pestről; november 30 – án az utazásom napján reggel 9 - kor hívnak Brassóból, hogy minden OK csak éppenséggel a cég Bukarestből foglalta a jegyet nem Pestről; délig meg kell érkezzen gyorspostán a szerződés, az eredeti orvosi meg a többi papír; csenget a postás, itt van
de mi legyen az úttal? az iroda ír a cégnek, hogy foglalják inkább Pestről; utána visszahív az iroda, hogy ajánlatosabb talán Bukarest ami biztos, hisz lehet Pestről már nem lesz hely, a válaszra délutánig kell várni és már nem lesz időm lemenni Bukarestbe és se itt nem leszek se ott (szóljatok ha elveszítettétek a fonalat:) )
legyen Bukarest! hajnali háromra a reptéren kell legyek; most délelőtt 11 van; egyetlen opció Kolozsvár – Bukarest repülő; az iroda lefoglalja a jegyet; 15 órára fuvart szervezek Kolozsvárra, közben banki utalással fizetem az irodának a repjegyet, utána emailezem az igazolast, de át kell még nézzem az iratokat amiket a postás hozott és ki kell nyomtassak valami húsz oldalt ami ma reggel érkezett e-mailen de még nem csomagoltam egy fél évre és lassan fél 2, háromkor meg indulunk
huh.. elindultunk Kolozsvárra, a reptéren nyomtató után kunyerálok hisz valami fontosat elfelejtettem kinyomtatni (csoda?); nyugodt repülés; Bukarest reptér este 8 óra
hajnali 3 becsekkolás; nem ismeri fel a gép a foglalást átküldenek a pulthoz; ott okosabbak leszünk a foglalásom vissza lett mondva még mielőtt kifizették volna;
Bar; Wi – Fi; Skype; Disney 24 Emergency Nr; a nő vonalban rettentő kedves, köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig a foglalás érvényes menjek vissza és ha nem rendezek semmit hívjam ismét fel; vissza pulthoz a pasi köti az ebet a karóhoz, hogy nem érvényes, de fáradjak át a Lufthansahoz hátha okosabb leszek; átfáradok, ott a néni rettenetesen nem kedves és végérvényesen megerősíti, hogy nem érvényes
Bar; Wi – Fi; Skype; Disney 24 Emergency Nr; a nő vonalban ismét megerősíti, hogy nekem igenis van érvényes foglalásom de különben is ő nem a ''Ticketing'' – től van és nem tud segíteni; olyan opciói vannak, hogy 1.hazamegyek, 2. várok holnapig Bukarestben és napközben rendeznek valamit
a repülő elmegy és maradok és szép nyugodtan bóbiskolok 9 – ig; 9 – kor Bar; Wi – Fi; Skype; Brassó Protos; a nő a vonalban nagyon kedves, majdnem elájul, vele ilyen soha nem fordult elő; mi legyen – hogy legyen? gyorsan foglalnak egy másik gépet Amszterdamon és Detroiton keresztül Orlandoba a KLM – el; 10.15 kor van a gép most 9.15 és jegyzetelem a számkódot a Wi – Fi – s Barban; rohanok az Amszterdami járathoz, becsekkolok
kiderült a beszélgetés közben, hogy Pestről volt a jegyem; valamit elbénáztak, de senkire nem tudtam haragudni
Bukarestben ólmos eső pusztít (itt hadd jegyezzem meg, hogy romániában januárban is váratlanul éri a hatóságokat a tél, sőt meglepetésszerűen támad :) ); délután kettő után szállunk fel, körülbelül amikor az én Amszterdami csatlakozásom (hadd ne írjam le a rengeteg töketlenséget, szervezetlenséget és balfaszkodást amit a TAROMék lenyomtak; aki tudja tudja)
abban bízom (mert ezzel bíztattak), hogy lesz valami más ami esetleg el tud vinni Orlandoba
nem lett; már csak abban bízom, hogy lesz szállodám mert olyan rémhírek is keringtek, hogy a TAROM nem fizet ha időjárásbeli problémák miatt kell éjszakázni; lett szálloda; következő nap reggel 7.50 – kor indulunk Detroitba; a szállodában jót vacsoráztam egy román házaspárral (intermezzo) akiknek semmi bajuk nincs a magyarokkal csak nem értik miért akarunk mi mindent magyarul tanulni, szerintük Markó és az egész RMDSZ egy disznó bagázs hisz nekik soha semmi nem elég; próbáltam nekik magyarázni, hogy ez máshol hogy van, miért fontos az anyanyelvi oktatás, szerintem is rettenetesen fontos románul megtanulni, kétnyelvű táblák stb.; a nő valceai, a pasi Nagy Román Vranceaból de Bukarestben élnek amit utálnak és soha az életben nem repülnek többet a TAROMmal; hahaha; különben rendesek voltak, de tényleg
semmire nem voltam jó, nagyon jól esett egy kis alvás; reggel, a havazás és a rettenetes hideg ellenére 8 körül felszállunk
a repülés jó, kitöltögetem a szerződest és a többi papírmunkát
időben érkezünk Detroitba (10.30); a csatlatkozást (12.15) a boarding protection miatt lekésem; kapok egy stand by jegyet 14 órára; megtelik a gép, maradok; kapok egy másik stand by jegyet 17.35 – re valamint egy igazi foglalást 20 órára; akad egy utolsó hely és a 17.35. - el elrepülök
Orlandoban nagy meglepetésemre már vár a csomagom; a szállodához forgatókönyv szerint jutok el; nahát... ezt nem is értem
az elszállásoltatásnál kikerekedik a történet, hisz olyan szobát adnak ami már foglalt; húzigálom a bőröndjeimet mint egy idióta egyik helyről a másikra; majd két óra töketlenkedés után éjfél körül sikerül betennem a lábamat a szobába (amit csak arra az éjszakára adtak); amint becsapódik mögöttem a az ajtó, végigzuhanok az ágyon
másnap (dec.3) egész napos tréning; délután öt körül érek vissza a hotelbe ahol újrakezdődik a szobahercehurca; ezt már inkább nem is részletezem (a lényege, hogy az ajtó előtt várok vagy ismét húzigálom a bőrödömet mint egy idióta); kb. nyolckor jutok be az új szobámba; állítólag új programot használnak és még nem értenek rendesen az alkalmazottak hozzzá, ezért ez a rengeteg bénázás
szombat (dec.4), szabad; vasárnap hajnalban lesz az indulás a hajóra; tiszta szívből remélem, hogy az utazási – elszállásoltatási rémálomnak vége
Hirtelen ennyi. Már a hajón vagyok, de erről már a következőben.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
