Wow... Nemsokára letelik a szerződésem fele. Ha nagyon okosat akarok mondani, akkor azt mondanám, hogy négy hónap másképp telik mint hat. Ráadásul kicsit változatosabb a dolog. A mexikói cruiseoknak vége. Nem jövünk többet vissza. Jövő szezon irány a Karib. Nem tudom mennyire jó ez. Sajnos Mexikó nem volt a legjobb. Erről írtam, hogy félnek a vendégek Mexikóba jönni, csak két kikötő van, vendégminőség és pénz szempontjából sem volt a legjobb. Mindenki abban bízik, hogy majd a Karib. Viszont már ott van a két új hajó. A Dream és a Fantasy. Ezt majd meglátják, hogy milyen lesz. Engem hosszú távon ez úgysem érint. A Fantasy – t kérvényeztem, ha elfogadják jó, ha nem fogadják el úgyis jó. Egy szerződésről van szó amúgy is. Az utolsóról. Mondják soha nem mondd azt, hogy soha. Hajón azt mondják, hogy soha ne mondd azt, hogy utolsó. Mexikót kicsit sajnáltam. Alaszkából nézve Mexikó csak egy szutyok, de már másképp látom. Valamiért hozzám nőtt. Nagyon szeretem a festett faragott népművészeti dolgaikat. Sokmindenben hasonlatos a magyarhoz. Vettem például egy kerámia tálcát. Megelepően hasonlítanak a színek és a motívumok egy festett korondi cserépedényhez. Nagyon vagány dolgokat csinálnak bőrből. Nekünk is szuper bőrdíszműveseink vannak. Ez nem a reklám helye de a felvidéki Bocsárszkyt és Varjút meg kell említenem. Viszonylag olcsón nagyon jókat lehetett kajálni. Valahogy a Corona, a tenger, a jó kaja (nem a turistákkal teletömött helyekre gondolok), a latino zene és a kedves emberek (eltekintve attól, hogy valamit mindig el akartak adni) egy egész kellemes konglomerátumot alkotott. Megmarad. Alaszka előtt volt egy hawaii cruisunk. Már nagyon rég erről beszéltek, hogy ez ilyen lesz meg olyan lesz. Főleg a vendégek miatt hisz 95% - uk repeater. Nem telt meg a hajó, de az összes szoba le volt foglalva. Ugyanis nem voltak gyerekek. Az átlagos gyerekszám kb. ezerkétszáz. Most még háromszáz sem volt. Viszont rengeteg volt az öreg és a meleg. Disney zsargonnal, csicsi. Ez nem feltétlenül pejoratív. Ha valaki csicsiboy akkor csicsiboy. És van a big time csicsiboy. Faramuci ugye, hogy a Disney mesehősökről gyerekeknek szól és az étterem tele van tolókocsikkal, görbebotokkal, elektromos háromkerekű biciklikkel meg nem is tudom minek nevezzem ezeket az eddig csak itt látott ötletesebbnél ötletesebb közlekedési eszközöket. Valahol OK, mert tudjuk, hogy az ember ahogy öregszik úgy kezd gyerekesedni. Ne mondjuk azt, hogy elhülyűlni de akár azt is mondhatnánk. Persze ebben a kontextusban ezért nem félyek a hülye szót használni mert aki szerintem hatvan – hetven éves létére ötvenedjére jön vissza Mickey Mousszal cruisolni az hülye. De mindenképp kicsit más. És ilyenekkel van tele a ladik. A hajó különböző pontjain fényképek vannak kitéve a big time repeater vendégekről. Márminthogy tudjuk kik ezek és figyeljünk rájuk. Ezek az emberek valószínűleg több pénzt fektettek a Disney – be mint a saját gyerekeikbe. Nagyrészük allergiás, lisztérzékeny.

Ilyen is van, de most nem viccelek, ennél kétszer hosszabb listát is láttam. Sokuk mikor rendel újraírja a menüt. Kell neki a csirke, de a krumpli az jöjjön a marhától és a szósz a sertéstől. Tudják mi jár nekik és mit kérhetnek hisz lehet jobban ismerik a hajót mint mi. Szóval nem egy könnyű buli de már nincs sok hátra. Azért is nehéz ez a hawaii út mert kilenc nap van a tengeren amikor reggel,délben, este kell dolgozni. Amint mondtam a hajó nincs tele tehát messze nem fogom azt pénzt megkeresni amiért megéri itt lenni. Pedig most már bevezette a cég a prepaid – es rendszert. Nekem huszonhárom vendégem van. Akinek harminchárom vendége van kb. hatszáz dollárral fog többet keresni mint én. Ugyanannyit dolgozunk. Persze kénytelen vagyok ezt is pozitívan látni, hisz eljutottam Hawaiira. Fel voltam egy kicsit háborodva ezzel az egész hawaii cirkusszal. Rengeteget dolgozunk, ezenfelül szopunk is egy csomót ezekkel a vendégekkel, a pénz se lesz olyan és egész Hawaii alatt adnak két szaros lunch off – ot. Aztán pozitívan sült el mert adtak egy extra lunch offot. Így jobban jártam mint azok akiknek eleve volt egy breakfast – lunch off – juk plusz egy lunch off – juk hisz ők kettő én meg három kikötőben tudtam kimenni. Tudom kicsit érthetetlen, de a hajós vájtülűek értik. Szóval a végén egyáltalán nem háborogtam, sőt boldog voltam. Az első sziget Hawaii. Belebotlottam a Palo – s exkollégáimba, autót béreltünk és egy jót csavarogtunk. Elmentünk egy aktív vulkánhoz és az egyik legérdekesebb beachre ahol valahol jártam. A vulkanikus kőzetek miatt teljesen fekete volt a homok. Ez volt a Black Sand Beach. A második szigeten (Maui) nem volt szabadom, nagyon fáradt voltam és ki se mentem. A harmadik kikötő Honolulu az Oahu szigeten. Ez döfi volt. Az utolsó mexikói utunkon egy honolului családot szolgáltam. Összebarátkoztunk, FB, satöbbi... Felajánlották, hogy szívesen elkalauzolnak majd amikor itt leszünk és én ezt szívesen el is fogadtam. Nagyon rég, még gyerekkoromban láttam egy filmet Tom Hanksszel, aki megérkezett Hawaiira és a reptéren rögtön a nyakába akasztottak egy virágfüzért amivel nem tudott mit kezdeni. Nagyon szép szokásnak találom ezt a virággal való fogadást. Amint behajóztunk egy reggel az egyik kikötőbe, egy helikopter körözött felettünk és szórták a virágot a hajónkra. A rengeteg víz után föld és virág. Szép, ugye? Namármost vásárolni is lehet ilyen füzéreket kikötőkben, reptereken. El is döntöttem, hogy fogok magamnak venni. Időközben kaptam egy itteni dióféleségből készült füzért és vaciláltam, hogy vigyem - e magammal vagy sem amikor a vendégeimmel mentem találkozni. Úgy döntöttem, hogy nem viszem, mert szinte biztosra vettem, hogy ezzel fognak várni. Úgy is volt és az egész honolului kiruccanásom alatt a nyakamban virított és végig velem volt az illat. Még egyszer, ez egy gyönyörű szokás. Elmentünk két kilátóhoz, a világhírű Waikiki beachre akitől mindenki be volt szarva csak éppen én találtan rendkívűl laposnak és az égvilágon semmilyen izgalmasat nem láttam benne. Rengeteg luxusszálloda, rengeteg bolt és minden rohadt drága. Szar az egész. Kicsivel fennebb van egy strand ami a helybelieké. Nagy csoportok, családok heverésztek mindenhol a füvön és piknikeztek, grilleztek. Ez tetszett. Laza, természetes, semmi rongyrázás. Majdnem olyan volt mint amilyen az én íjászbiciklisszalonnakolbászsütős dunaparti kiruccanásaim voltak. Kicsit mesélt Thomas, a volt vendégem, Hawaii történelméről, jelenéről. Itt is két tábor van mint mindenhol. Azok akik az Államokhoz akarnak tartozni és a függetlenségpártiak. Muszáj mindenhol megkülönbözzenek az emberek. A kis fényképezős autós csavargásunkat egy helyi, honolului Frici Papa Kifőzdéje szerű étteremben fejeztük be ahol a vendéglátóim nem kis csodálkozására és örömére a helyi specialitásokat az utolsó falatig elfogyasztottam. Éreztem, hogy hatalmasat nőttem főleg Thomas szemében. Az autó fele menet elégedetten veregette a vállamat, hogy mennyire örül, hogy felhívtam őket. Sajnos Jutkával nem sikerült találkozni. Ügyelő volt a Kolozsváron és Honoluluba repítette az élet. A neki szánt dobozos URSUS – t Thomas kapta meg. Végül is csak Honoluluban kötött ki a sör, jó helyen. Mindent összevetve, nagyon kellemes délutánt töltöttem Hawaii fővárosában. A negyedik sziget Kauai volt. Autót béreltünk a magyar tárasággal és megnéztük a Waimea kanyont. Visszafele jövet beugrottunk a Poipu beachre ahol Bálint Ildikó, a tizenhat éve nem látott info tanárnőm éppen a szabadságát töltötte a családjával. Ez egy hihetetlen találkozás volt. Hogy pontosan a mi hajónk menjen Hawaiira pont ekkor... Sajnos nagyon kevés időnk volt. Pár percet beszélgettünk, gyorsan megittunk egy sört és már rohantunk is visszafele. Én voltam a sofőr és visszafele jövet az időszűke miatt rettenetesen feszült voltam. Hajtottam mint az állat. Közben elénk került egy scooteres, aki az út közepén haladt és már az idegeimre ment. Az első lehetőségnél jól beletapostam és kielőztem. Pár perccel később elkódorogtunk és abban üdülőfaluszerűségben zsákutcába kerültünk. Egyszer csak feltűnik a scooteres. Ott lakott. Nagyon civilizáltan és gyanútlanul útbaigazítást kérek, erre leüvölti a fejem, hogy úgy vezetek mint egy fasz. Ez igaz is volt, de ő meg az út közepén haladt a szaros robogójával. Idő nem volt érvelni meg veszekedni, ha nem segítesz mondtam, akkor szevasz és már indultam volna. Erre elmagyarázza, hogy merre kell kijutni. Mondom kösz és már indulok, ő meg egy use your fucking brain when you drive – val búcsúzik. Na nem baj. Jön ő még a mi utcánkba. Sajnos nem volt időm neki elmagyarázni, hogy Középkelet Európában a belét egyből kitapossák, ha el meri foglalni az egész haladósávot egy robogóval. A balkánon még ki is húrolják. Hawaiion más a közlekedés. Senki nem siet, mindenki elsőbbséget ad, az is akinek nem kellene. Az emberek lazák, barátságosak. Arról is felvilágosítottak, hogy aki nem barátságos és nem segítőkész, az nem hawaii. Az én robogósomnak szívesen megnéztem volna a személyiét. Habár segített. Az útjelző táblák rendszere viszont viszont nagyon szar. Ha valakinek kevés az ideje feltétlenül legyen részletes térképe vagy GPS – e. Nekünk egyik se volt. Summa summárum, hajszálpontosan, rohanva érkeztünk meg, egy gyors zuhany, öltözés és rohanás az étterembe. Nagyon fáradt voltam, de nem fizikailag. Illetve úgy is, de elsősorban a stressz nyírt ki, hogy visszaérünk – e. Utólag se merek belegondolni mi lett volna, ha történik egy koccanás vagy valami. Vagyis igen, Hawaiion maradunk, leparkolunk valahol a semmi közepén, a bokrokon túl ott az óceán és nekifogunk szörfözni :)))

A harmadik szerződésem (a Disney – nél) második hetének a végén vagyok. Túl vagyok egy nagyon kellemes nyolchetes vakáción, amiben volt franciaországi sízéssel összekötött svájci barátlátogatás, kolozsvári és pesti kiruccanások és csak egy tervezett marokkói kirándulás amit végülis sok pihenés váltott fel. Ezt persze egyáltalán nem bánom. Meg is lepődtem magamon, hogy mi az, hogy nem űz a mehetnék és a kíváncsiság. Voltaképpen hajtott de egyszerűen azt éreztem, hogy fáradt vagyok fejben és lélekben, nyugalomra van szülségem. Egy – egy ilyen utazás komoly energiabefektetést igényel, úgyhogy megmaradtam a zilahi reggeli kávéknál, a hosszú sétáknál és igen..., ez is: a hosszú interneten eltöltött óráknál.
Nagyon nehezen telt az első hetem. Sőt, borzasztó nehezen. A Palo tele van és úgy néz ki, hogy egy jó darabig lentre kell berendezkedjek. Nem baj ez. Már berendezkedtem fejben és felkészültem, hogy lent fogok dolgozni. Még felszolgálóból is sok volt, úgyhogy az első héten asszisztens voltam. Ennek se sopánkodtam mert nagyon kiestem a vakáció alatt. Persze minden visszajön amint elkezded csinálni, mint egy darabfelújításnál. Az volt benne a jó, hogy nem az enyém az igazi felelősség és a vendégekkel se kellett beszélgessek. Nem volt hozzá lelkierőm. Dolgoztam mint a bivaly, hordtam a dietcoke – okat ezerrel és nem szóltam jószerivel senkihez. Amikor visszajössz vakációról és minden otthoni vagy úgyis mondhatnám, hogy külvilági dolog nagyon elevenen él benned és hirtelen szembesülsz ezzel az életformával... nehéz elmagyarázni. Hirtelen belédhasít a döbbenetes felismerés amit mindig is tudtál, hogy mekkora hatalmas bullshit ez az egész. Aztán a második hét jobb. A harmadik még jobb, hogy a szerződés vége fele már lassan visszájára forduljon a folyamat és megint nagyon várd, hogy menj már haza. Ennek a harmadik szerződésnek előnye is van. Asszsisztensként egyből jó állomáson kezdtem. Ezen a héten (második) már felszolgálóként dolgoztam. A segédem is jó. Egy szlovák lány. Tiger a javából. Beata Nagyova Nyitráról. Na erről ennyit. A főnököm török és bírja a magyarokat, de kell vele vigyázni. Azt mondja, hogy van Floridában egy idős, magányos, magyar szomszédja, sokat járnak össze. Persze Tektasnak is megvannak a munkahelyi perverziói. Keveset és jót vele ami a bratyizást illeti. Ez egy rövid szerződés lesz, július végéig szól. Tervezek egy utolsó szerződést ezen kívül, de nagyon nehezen megy a ráhangolódás. Nem akarok megundorodva elmenni de azt érzem, hogy arra még szükségem lenne, lakásvásárlás után. Ez még a jövő zenéje. Az viszont nagyon foglalkoztat, hogy kérelmezzem az új hajót, a Fantasy – t, a következő, az utolsó szerződésre. Ezt még egy két hetet rágom, aztán szerintem meglépem. Mármint a kérvényezést. Persze egy pár infót még össze kell szednem, de nem hinném, hogy kevesebb pénzt keresnék mint itt. Egyelőre ennyi bemelegítésnek, egyéb dolgom nincs ezek után mint a munka és a lelki egészség megőrzése. Minden esetre most hoztam magammal könyveket. Nagyon lassan haladok velük, de legalább velem vannak.

Istenem, mennyi minden történt mióta nem írtam. Ennek sok oka van. Egyszer emlegettem, hogy belefáradtam forma a blogírásba. Noha most is kapok derült égből villámcsapás szerű köszönet emaileket, hogy milyen sokmindent megtudtak emberek a hajós életről, Disney – ről meg miegymásról. Köszönet érte és elnézést, hogy nem tudok következetesen beszámolni az eseményekről. Egyszerűen nem tudok. Szóval az egész blogírásom ilyen nyögvenyelős lett. Néha kukorékolok egyet az éterbe. Ebben legalább az a jó, hogy akkor teszem amikor jön, amikor tudok erre időt szakítani és szívesen teszem.
Vegyük az asszisztenseket és az állomásokat. Úgy cseréltem, cseréltették velem mint cigány a lovát. Most már nem is emlékszem mindegyikre meg a sorrendre sem. A lényeg, hogy szóltam a főnökömnek, hogy úgy érzem, hogy ezen az állomáson nem csinálok jó pénzt, mi lenne ha cserélnék? Ok, mondta. Következő héten átpakolt egy hátsó állomásra amelyik mindegyik étteremben a legmesszebb van a konyhától és senki nem akar ott dolgozni. Nesze neked! Teljesen kiakadtam. Az asszisztensemmel is megszívatott. Egy lassú és rendetlen fekete lánnyal kellett dolgoznom. A station – em maradt ugyanaz következő héten, de kaptam egy lassú és csúnya, másik fekete lányt. Egyik héten mit ad Isten? Látom, hogy az ő station – jére vagyok kiírva. Egyszer már írtam erről, hogy hogy néz ki a felosztás a főpincérek a menedzser és az asztalok között. Nosza gondolom magamban most milyen jó lesz nekem, végre menedzser station – en fogok dolgozni. Az az egy hét, a szerződésem talán legnagyobb szopása volt. Az első ültetésnél egy hatfős zsidó család, a másodiknál csak egy nyolcfős fekete asztal. A legjobb párosítás bakker. Csak a latinók hiányoztak a triászból. Mondanom se kell, hogy mind a két társaság nagyon kurtára szabta fizetésemet. A feketékkel nem lett volna baj, mert viszonylag egyszerű volt őket kiszolgálni. A zsidó családról jobb nem is beszélni. Rengeteget követelőztek, mindenféle seciális kaja kellett nekik (sokszor teljesen átírták a menüt), rettenetesen hamisak voltak, minden este miután elmentek az asztal és alatta úgy nézett mint egy disznóól, szóval egy csomó '' hard time'' és a végén ''no pasta''. Ilyen volt az a hetem. Utána vissza lettem pakolva a 14 – 16 – osra. A hátsó, ahol senki nem akar dolgozni. Viszont pénzügyileg itt nem csalódtam. Az előzőkhöz képest. Csak a karácsonyi cruise – ban iszkolt el egy négyfős kanadai társaság. Az semmi. Amikor viszont visszakerültem, ismét kaptam egy új alkalmazott ''tiger'' – t. Sanna Svédországból. Istenem... sokszor azt hittem lerágom a tíz körmömet vagy legalábbis rögtön megbolondulok. Szegénykém, lassú, buta, szőke és a cigitől vagy nem tudom mitől kellemetlen a lehellete. Basszam... szinte mindent egyedül csináltam. Egy üveg bort nem tudott kinyitni. Első héten szinte minden nap segítségre volt szükségem az ültetések között, hogy elő tudjuk készíteni az asztalokat a következő ültetésre. Persze ezt a vendégek is észrevették, hogy nincs a leányka a helyzet magaslatán. Beszéltek a főpincérrel aki azt javasolta, hogy írják le. Meg is tették. Kb. így nézhetett ki a comment, hogy server – fantastic, assistent server – disaster. Következő héten ismét újat kaptam, egy paysano – t. A bukaresti Dant, de erről egy kicsit később. Kezdett bennem felébredni a gyanú, hogy egyáltalán nem vagyok a a főnököm kedvence. Pedig hát... Egyszer már írtam a gsm – ről (guest satisfaction measurement). A főnököknek ez a vesszőparipájuk gsm...gsm...gsm. Ennek én rendesen meg is feleltem. Az egész csapat jól teljesített de én azt éreztem, hogy az én gsm – em egy kicsit jobb. A friendliness – em zsinórban 100% volt több héten keresztül. Jól éreztem különben mert novemberben az enyém volt a legjobb átlag. Felkerültem az employee of the month listára mint highest gsm. A másik két ember a highest sale és a manager's choice. A három közül a csapat választ. A jutalom havi egy óra late check in. Ami borzasztó jól jön. Természetesen nem én nyertem hanem egy jamaicai. A főnök válsztottja és egyben paysano – ja és fekete. Az indoklás great attitude and fantastic teamwork. Mondanom sem kell, hogy soha nem láttam vagy legalábbis nagyon ritkán az illető fickót másoknak segíteni az ültetések között. Elmennek a picsába. Elég keserű periódus volt. Tudtam, hogy a legjobb gsm – et produkálom és az állomásom kong a második ültetésnél. Elég sokat szentségeltem és végül, amint már írtam, szóltam Harrynek, hogy adjon másik állomást. Nesze neked 14 – 16, a hátsó.. Elkönyveltem, hogy én Harryvel befejeztem. Semmit nem kérek tőle ezentúl. Összeszorítom a fogam, végzem a dolgom és elmehet mindenki a picsába. A szőke leányzót se kértem hogy cserélje le. Azt mondtam magamnak, hogy megcsinálom ha beledöglök is. A gsm szar volt de legalább fizettek a vendégek. Végül amikor a vendégek megírták, hogy Sanna (a svéd szőke bomba) így meg úgy, akkor lecserélte és adta Dant. Ebben is van csel mert szabály szerint két egy nyelvet beszélő ember nem igazán dolgozhat együtt. Hogy angolul mehessen a kommunikáció munka közben. Dant se nagyon szerette Harry. Nekem jól jött mert jól dolgoztunk együtt. Szinte felüdülés volt Sanna után. Kábé két hetet dolgoztunk együtt. Azért ennyit mert utána változások következtek. Íme...
Időközben támadt egy ötletem. Egyszer nagyon rég már említettem, hogy a van a tizediken egy elit étterem a PALO. Elég nehéz bekerülni. Teljesen másképp megy a borravalós rendszerük, sokkal jobb az időbeosztásuk és Alaszkában nagyon sok pénzt kerestek. Kitaláltam, hogy oda akarok menni dolgozni. Elkértem a menüt, a borlistát és a koktélokat és szinte több mint egy hónapig magoltam ám rendesen. Szinte minden szabad percemben (ami nagyon kevés volt) ezzel foglalkoztam. Ezért se volt időm a bloggal törődni. Summa summárum megírtam a tesztet. Elsőre nem sikerült, sok kérdés volt, ami nem volt benne a ''tankönyvben'' de ezt most nem részletezem. Második nekifutásra sikerült. Kicsit más volt a teszt. Rá két hétre megtartottuk az állásinterjút a Dining Room Managerrel. Felvettek. Nagy sikerélmény volt, hisz a sok hülye olasz bort amelyekről azelőtt nem hallottam egy az egyben be kellett magolni. Soha életemben nem magoltam. Szóval bekerültem a PALO – ba. Jó volt az időzítés mert rá egy hétre már kezdtem is fent. Húúú gyerekek. Arany élet. Minden héten breakfast lunch off. Napi kb. tíz óra munka de csak két váltásban. Meló után mindannyian leülünk és jókat kajálunk. Nincs tolakodás és tömegnyomor mint általában a crew mess – ben ebben az órában. Kiváló borokkal csúsztatjuk a vacsorát. Kintről vásárolunk, de sokszor a borász hoz nekünk valamit. Oda jutottam, hogy nem érdekel a pénz. Valamennyi így is - úgy is jön és ez a tanuló periódus számomra. A cél az Alaszka. Lent nagyon sokat kell dolgozni. Fent is (PALO) pörgősebbek a vacsorák, de összehasonlítahatatlanul jobb az élet mint lent az étteremben. Meglátjuk. Minden esetre egy hetem van a vakációig és amint mondtam szinte semmi nem érdekel, minthogy a lehető legjobban érezzem magam minden téren. Egyetlen dolog ami fontos fent. Meg kell csinálni a gsm – et. Ha nem megy, küldenek le. Nincs bocsánat. Ilyen szempontból itt nem babra megy a játék. Első héten nem csináltam meg. Huszonkét kártyából tizenkilenc excellent, két very good és egy good. Így a friendlinessem csak 86% lett. Kilenvenhárom fölött kell legyen. Reméljük a legjobbakat. Még egy dolgot meg kell említenem. Hálistennek pont azelőtt mentem fel mielőtt a főnököm szabadságra ment volna. Gratulált és meg volt lepődve én pedig illedelmesen és szerényen fogadtam a gratulációit. Természetesen magamban jól a pofájába röhögtem.

Három hete zsinórban kevesebbet fizetnek a vendégeim mint amennyi járna. A hajó nincs tele. Rossz napok járnak. Mihez képest rossz? A Disney – hez meg az eddigiekhez. Túl vagyok már az ideges meg a lehangolt részén a dolgoknak és próbálom az otthoni viszonyokhoz mérni az anyagiakat és akkor mindjárt jobb színben tűnik fel minden. Ez se túl rózsás... főleg otthoni szempontból... Na szóval, latinók. Másod, harmadgenerációs latinók, ilyen – olyan dél – amerikai, de főleg mexikói felmenőkkel... Katasztrófák. De miért? Amerikában nőttek fel, ismerik a rendszert. Mégse fizetnek. Csipettónik.. (olcsó, értéktelen, vacak kategóriájú vendég - Disney szleng). Kivéve akik echte mexikóiak vagy más dél – amerikai országból valók. Ezek szegény országok és akinek van pénze repjegyre meg a kirándulásra, azoknak általában a borravalónkra is futja. Ezek után lehetőleg közép és felsőosztálybeli amerikaiakat szeretnék kiszolgálni. Fehéreket. Azért, mert az esetek 95 % - ban fizetnek. A többiekről sajnos ez nem mondható el. Azért ilyen szar a helyzet, mert be vannak rezelve a mexikói bűnözéstől. Mindenféle mendemonda terjeng, életbiztosítást nem köthetnek a Mexikói utakhoz, ennélfogva szinte csak az alja jön. Mexikó tényleg veszélyes ország de azok a kikötők ahol mi járunk viszonylag biztonságosak. Egy este viszont majd' leestem az ágyból amikor a BBC egy cabo san lucasi áruházi lövöldözésről számolt be. De ha már itt tartunk, jó párszor láthattunk amerikai ámokfutókat is, vagy norvégot például akik okkal ok nélkül kaszabolták az embereket.
Szuper asszisztensem van. Egy olasz kis csaj, úgy hívják, hogy Albachiera. Szó szerint kicsi, de eleven, gyors. Hálistennek. Legalább ez OK. Voltak kis nézeteltéréseink az elején de aztán szépen egymásra hangolódtunk és megtanultunk jól összedolgozni. Én vagyok a pincér, én vagyok a felelős az állomásért. Elsősorban partnerek vagyunk, de mivel új alkalmazottról van szó irányítani kell. Kicsit a végén mintha el is bízta volna magát. A második ültetésnél ugye nem vagyunk tele. Lazázik. Ezt mondjuk elnézem, mert az elsőnél meg rendesen végzi a dolgát. Na egy szó mint száz most már van egy jó kis tiger – em.
Mielőtt Albaval elkezdtem dolgozni vagy két hetet voltam angol csajjal. Klaudia mintha más bolygóról érkezett volna. Teljesen lassú volt, megmondta, hogy igazából őt ezt az egész nem érdekli. Neki pénz kell meg nem is tudja mit akar az életével. Valahogy megcsináltuk a dolgokat de isten ments... Erre fel mit ad Isten? Minden cruise első vacsorája elején kiteszik a ''próbatáblára'' a beosztást, az órarendet, ki melyik állomáson dolgozik és kivel. Azt látom, hogy Albat elhelyezték és visszaadták Klaudiát. Azta... Teljesen kiborultam. Utólag megtudtam, hogy Alba kért egy jobb állomást, jobb vendégeket. Nem baj. Két három nap után belenyugodtam, valahogy megleszünk. Klaudia viszont nem volt velem boldog. Az én hibám, hisz ugyanazt vártam el tőle mint az előző aszisztensemtől. De Klaudia viszont más. Láttam, hogy iparkodik de nem tud olyan gyors lenni. Sebaj gondoltam, változtatunk a ritmuson és megleszünk valahogy. Utálok a főnökhöz menni, hogy nekem ez nem jó, én ezt nem szeretem, satöbbi. Próbálom a dolgokat megoldani magunk között. De szerintem Klaudia ment, mert a következő héten megint más asszisztenssel dolgoztam. Christian – Chile. Ő se boldog mert már lassan négy éve itt van és nekem asszisztensem aki még csak most leszek egy éves a Disney – nél. Ezt én szépen elmondtam neki, hogy ez csakis tőle függ. Ugyanis emlékszem amikor azt mondta volt, hogy ő asszisztens akar maradni, meg fel akar mondani, meg mindent akar csak ezt nem. Ő se tudja mit akar kezdeni magával. Itt van, nehezére esik amit csinál és boldogtalan. Ezen kicsit mosolyogtam. Nem kell ahhoz színésznek lenni, hogy így érezzen az ember. Viszont a dolgát kisújjból kirázza. Úgyhogy most együtt dolgozunk Christiannal, aztán meglátjuk. Állítólag decemberben lassan kezdődik a szezon és nekünk is több vendégünk lesz. Hálistennek, mert nekem folyton az az érzésem, hogy az én állomásom (60 – 62) kicsit mindig üresebb mint a többi. Thanksgiving – re teljesen tele vagyunk. De azért gondolkodom, hogy beszéljek Harry – vel, adjon egy másik ''station'' – t.

Már útban vagyunk, pontosabban vízben vagyunk Los Angeles felé. Megvolt életem első és remélem utolsó dry dock - ja. Ez úgy néz ki, hogy bevezetik a hajót egy méretének megfelelő fürdőkádba, bezárják a zsilipet, leengedik a vizet és ottmarad a hajó, szó szerint szárazon. Ekkor megkezdődnek a felújítási munkálatok. Úgy kell képzelni mint egy otthoni kiadós csempézést, meszelést, ajtó – ablak és vezetékcserét, csak minden sokkal – sokkal olyanabb.. A lényeg a motornál van, de mi ezt nem látjuk. Ott is rendesen belepiszkálnak. Megúsztam az otthoni meszelést, hogy a nyakamba kapjam ennek a hatványozottját. Persze nagyon sírni nem akarok, mert nem vittük túlzásba a munkát. Arra is rájötttem, hogy én azon kívül, hogy szeretek dolgozni, azt is imádom nézni ahogy mások dolgoznak :).
Mivel erre a két hétre mi csak 500 $ - t kaptunk, a munka húzósabb részét nem mi csináltuk, hanem főleg azok akiknek erre a periódusra is a rendszerinti fizetést kapták. Ugye mi borravalós rendszerben dolgozunk vagy vagyunk fizetve. Ha nincs vendég, nincs lóvé. Mégis, ahhoz képest amit csináltunk, busásan meg voltunk fizetve. Például a Carnivalnal is ennyit kerestem, ahol szégyentelenül sokat kellett gürizni ezért a pénzért. Sokszor tíz órán keresztül arra kellett figyelni, hogy nehogy meggyúljon valami mikor hegesztenek. Ez volt a kedvenc foglalkozásom ''fire – watch''. Úgy el lehetett semmiskedni az időt, hogy csupa gyönyörűség. Néha be kellett segíteni a Crew Mess – ben, vagy a Beach Blancket – en , ahol a munkások étkeztek. De a legszebb része mégsem ez volt hanem, hogy szinte minden nap emberi időben fejeztük be a ''munkát''. Utána irány Victoria. Azt hiszem már írtam róla. Fantasztikus kis város. Kicsit drága, de minden a helyén van. Jobbnál jobb bárok, éttermek, kávézók. Minden nap kint voltam, és sokkal többet elköltöttem mint amennyit adtak. De nem érdekelt. Minivakációnak fogtam fel és teljesen belazultam. Nem számított, hogy hányadik sör, vagy milyen kaja. Ha kellett, jött... Találtam egy jó kis alternatív kávézót, Solstice Café. Ide jártam kávézni mert mindegyik Star Bucks nyüzsgött a crew – tól és automatikusan csészében adták a finom kávét, nem papírpohárban. Igazán élveztem a szárazdokkot. Ja.. és itt vannak legjobb sztriptíz bárok. Meg Vancouverben mert ott fejeztük be, és három éjszakánk ott is adatott. Szóval volt lehetőségem a vancouveri éjszakai életbe is belekóstolni. Hálistennek. Minden nagyon szép és nagyon jó volt. Az ''old timerek'' szerint is ez volt az egyik legjobb dry dock. A következő két év múlva lesz, de már említettem, hogy én azt már a szárazföldön szeretném megélni, valahol otthon.
Kicsit tartottam, hogy mi lesz a dock után. Asszisztensként kezdem vagy felszolgálóként? Hálistennek Felszolgálóként kezdtem a 18 – 19 – es szekción. Már említettem, hogy ez egy tizenhat fős ''station''. Ezen voltam az öt napos Victoria – Los Angeles ''relocation cruise'' – on. Utána még egy mexikói, most már a rendes egy hetes cruise alatt is. Volt egy családom, ordított róluk, hogy valami nincs rendben. Az anya filipino, az apa fekete, az egyik lány leszbikus, a másik fiú homokos, érzem, hogy szegények és nem fognak fizetni. Úgy is lett, viszont borzasztóan szerettek, alig várták minden nap a vacsorát, boldogok voltak. Mikor átadták a borítékot, az apa szabadkozott is, hogy tudják, hogy nem elég de csak ennyire futja. Nem tudtam rájuk rájuk haragudni. Ugyanúgy fogadtam őket másnap reggel. Ugyanis néhány pincér a ''debarcation brekfast'' – en nagyon csúnyán csinál, vagy dúzzog, vagy késik a kávéval, vagy leszar mindent ha előző este a vendégei nem fizették ki. Ezek a fickók tényleg nagyon szerettek és biztos vagyok benne, hogy ha több pénzük lett volna, akkor rendesen kifizetnek. Az más kérdés, hogy szerintem addig kell nyújtózni amíg a takaró ér és mindenhol felemelt fejjel lenni vagy távozni. Ha nincs pénzem étteremre, akkor eszem a sarki talponállóban vagy a beérem a közértben joghurttal és felvágottal. Ezen logika alapján, ha nincs pénzem cruiseolni, elmegyek kempingezni. Na mindegy, mondom nincs bennem se harag se keserűség, noha egy másik család is kevesebbet fizetett akikről meg lerítt, hogy tudnának ''regular'' – t is fizetni. Kárpótolva voltam viszont a pozitív kommentekkel. Mindenhol a maximumot adták a vendégeim és ezért kaptam egy extra ''breakfast off'' – ot. Ezt úgy nevezik, hogy GSM (Guest Satisfaction Measurement). Öt kategóriában osztályozhatja a vendég a szervízt(overall dining experience), az attitűdöt (nem tudom a friendliness – t barátságosságra fordítani) és a kaját (food). Ezek a kategóriák a következők: Poor, Just OK, Good, Very Good, Excellent. Valamilyen hányados szerint ezeket összeadják, osztják – szorozzák és a végén, kijön hogy hány százalékban volt elégedett a vendég a kajával, a szervízzel és az attitűddel (friendliness). Szerintem ez messze nem mindig tükrözi a valóságot és sokszor csak a kommunikáción múlik, de mindegy. Ha mindegyik 100 % - ra jön ki és van minimum hat ''comment card'' akkor az asszisztens is meg a pincér is kapnak egy ''off'' – ot. A menedzserek állandóan ezért baszogatják az embereket. GSM, GSM, GSM... Azért mert őket is baszogatják felülről a számok miatt és a fentieket is baszogatják a legfentiek a szárazföldről. Ez a ''shore side'' Ott dől el minden és ott trónolnak a hatalmasok. Ha jók a számok (80 % fölött), akkor békén hagynak és tudják, hogy jól dolgozol. Egy kicsit talán még elnézőbbek is ebben – abban. Nekem egy - két cruise kivételével mindig jók voltak a mutatóim és most egy 100 % - ot is sikerült összekalapálni.
Odajött hozzám a cruise alatt Ronald, az indiai főpincérem és közli, hogy szerinte ügyes vagyok és beszél Harry – vel, hogy a következő cruise – t már egy nagyobb szekción kezdjem, mert én nem a 18 – 19 – en kell dolgozzak. Úgy is lett. Most már a 60 – 62 –őn vagyok, de sajnos nincs tele a hajó és a második ültetésnél hiányzik négy vendégem. Azért bízom benne, hogy kialakulnak ezek a mexikói utak.
Alaszkában mindenki elégedett volt a pénzzel. Drágák voltak a kirándulások, ennélfogva csak jómódúak engedhették meg maguknak. Mindenki fizetett és szinte mindenki extrát. Előfordult, hogy havi ötezret is összepockoltak a pincérek. Nekem nagyon hiányzik Alaszka. De nem a pénz miatt. Ráadásul ott mindig korábban keltünk, a vendégek többnyire visszajöttek a hajóra enni, szóval sokkal nehezebb volt. Imádtam a tájat, a hegyeket, a hangulatot. Erről sokat írtam már. Puerto Vallarta és Cabo San Lucas nekem üres. Semmi. Pálmafák, éttermek és zajos strandok plusz ahogy kiteszed a lábad, rögtön rád akarnak tukmálni egy kirándulást vagy egy csecsebecsét. Talán Puerto Vallartaban még van egy kis spiritusz de akkor is hiányozni fog Vancouver,Victoria, az alaszkai kikötők, a gleccserek, a köd, a havas hegycsúcsok de még a boltokból is az észak – amerikai indián motívumok.

P.S. Kedves Ismeretlen! Szívesen válaszolok, de nem bánnám ha küldenél egy emailcímet.. :)

Harmadik cruiseomat taposom. Ma este FB party, ahova elmegyek, hogy kajáljak valami jót. Azóta sikerült kabint cserélnem. Egy hármas kabinban kezdtem, ami nem lett volna rossz, hisz elég tágas volt, de adódott egy lehetőség, hogy egy sráccal (Adrian Brassóból) költözzek, aki éjszakás a Room Service – ben. Mint az előző szerződésben. Szinte mindig egyedül vagyok a kabinban hisz amikor én jövök ő megy és fordítva. Olyan zenét nyomathatok és olyan hangerővel ahogy nekem éppen tetszik. Most is bömböl a Gogol Bordello. Csajokat is hozhatnék... Talán. Egyelőre a hűtőm tele van tankolva Stelaval, Coronával, Sauvignon Blanc, Chardonnay, Pinot Noir.. van itt minden. Eddig ez a legkomolyabb befektetésem. Noha számításaim szerint ebben a szerződésben remélhetőleg kevesebbet fogok inni. A Crew Barhoz egyáltalán nem fűlik a fogam, nem is fogok járni. Az előző szerződésem második felében is igencsak mellőztem. Igazából volt egy komolyabb befektetésem. Egy ulu. Ez a tradidcionális eszkimó kés gömbölyű pengével és ennek megfelelő vágódeszkával. A legolcsóbb 20 – 30 $, a drágábbak akár 150 $ - ig felmehetnek aszerint, hogy milyen anyagból van a markolatuk. Beértem egy közepessel. Dekorációnak is ok de mindemellett hasznos jószágnak tűnik. Majd jól fog mutatni a konyhámban :)
Véget értek az alaszkai cruiseok. Két dolgot kell mindenképp elmesélnem mielőtt elkezdeném a szárazdokkot ecsetelni. Skagwayben vagyunk és éppen indulok ki a városba amit szinte falunak is lehetne nevezni, amikor belebotlok a vendégeimbe. Mesélik, hogy van egy nagyon szép erdei sétány, fél órás az egész, semmi meredek kaptató, onnan jönnek. Hurrá! Nekem pont erre van szükségem. Egy kis magányos erdei sétára. Követem az útmutatást, meg is találom, tényleg közel van, gyönyörű és szidom magam, hogy eddig nem vettem észre. Egy adott pillanatban kiérek a tengerhez. Mögöttem az erdő, előttem a kacskaringós partvonalú öbölszerűség. Leülök egy kőre pihenni, mélázni, feltöltődni. Jó egyedül lenni a természetben. Ebben meghitt csendben hirtelen felhangzik egy hatalmas fújtatás amire megrettenek, de sok időm nincs ijedezni, mert a vízben, szinte az orrom előtt feltűnik egy bálna. Hirtelen azt hittem, hogy képzelődök, utána meg ahogy múlt az ijedelem egyre jobban erőt vett rajtam az újjongás. Talán egy percre rá, kicsit odébb ismét feltűnt kettő és egy kicsit később megint csak egy, amint távolodtak. Mit ne mondjak, fantasztikus érzés volt. Ez volt az én meghitt és privát whale watching tour – om. Ezután továbbmentem az erdőben és azon morfondíroztam, hogy ugyanígy akár egy medvével is összafuthatok az erdőben. Próbáltam elűzni a szorongató érzést és azon gondolkodtam, hogy mennyire nem fair a medvékkel szemben, hogy velük senki nem akar találkozni a bálnákért meg mindenki odavan. Mivel különbek? Na mindegy, elértem a második pontot is ami egyben a kis séta vége volt. Itt is pihentem egy kicsit aztán elindultam visszafele. Alig megyek egy pár percet, amikor egy friss szarba botlok ami nem kutya de nem is szarvas.Akkor mi lehet? Persze, hogy az ember mindig rosszra gondol (mondom, hogy nem fair), medve. Iszkoltam vissza ahogy csak lehet, minden ágroppanásra figyeltem. Szerencsésen visszaérkeztem az alapvetően pozitív sétámról. Este mesélem a vendégeimnek a bálnát is meg a szart is. Hogy az első milyen fantasztikus, a második meg milyen ''scarry''. Teljesen egyetértettek és utólag megnyugtattak, hogy az akkor is ott volt amikor ők jártak arra. Én nem vettem észre csak visszafele. De persze az is lehet, hogy nem is medve volt. Na így jártam :)
Egy kevésbé érdekes, de mindenképp említésre méltó... nem is történet. Szintén Skagway rá egy hétre. Egy másik irányba indulok el, kifele a városból. Csörgedezik egy patak, de igazán nem nagy, egy méter széles ha volt. És nem hittem a szememnek, nyüzsögtek benne a lazacok. Ugye most van az a periódus amikor a lazacok elindulnak a folyón felfele. Akkorák voltak, nem viccelek, hogy kettő egymás mellett széltében, nem fért volna el a patakban. Sok már meg is döglött, hisz ez a sorsuk. Úsznak az árral szemben és egyszer csak annyi. A szerencsésebbeket elkapja egy medve valahol fennebb. Egyik esetben se vittem magammal kamerát, amit csak egy kicsit bánok. Nem kell mindent lefényképezni. Alaszka csodálatos, de a szezonnak vége. Száraz dokk Victoriában tíz napig, aztán irány a Mexikói Riviéra.

Akkor egy kicsit visszatérek. Úgy döntöttem, hogy ritkábbak lesznek a bejegyzéseim, de megpróbálom nem teljesen megszüntetni a posztolást. Elég sok minden történt azóta hogy elköszöntem, de megpróbálok szépen sorba menni. Oda térek vissza, hogy lement a második hetem is felszolgálóként. Kaptam egy olyan asszisztenst aki még nem dolgozott az étteremben. Iszonyat nehéz volt hisz én is csak ismerkedtem az érem másik oldalával, a ''serverkedéssel''. A vendégek elégedettek voltak. Kivéve egy nagyon gazdag család akiknek, főleg az apának, semmi nem volt jó. A kaja minősége, hőmérséklete, a kiszolgálást lassúnak találta, stb. Ilyenkor mindenki mindent elkövet, hogy az elégedetlen segget boldoggá és elégedetté nyalja. Speciális indiai kaját főznek, külön gyümölcstálat készítenek, a főszakács jön konzultálni velük, stb. No.. hát nem volt könnyű. A végére megszerettek, jól váltunk el de remélem többet nem lesz szerencsénk.
Utolsó előtti héten szól Harry, hogy minden nagyon jó, meg van elégedve, de nagyon sok felszolgáló jön vissza és ne vegyem rossz néven ha visszaléptet erre az utolsó hétre asszisztensnek. Nem vettem rossznéven, sőt! Nagyon jól jött a lazítás (most már az asszisztensi munka abszolút lazításnak tűnik) mert már enyhén szólva kivoltam. Szinte állandóan zsongott a fejem, levert voltam, nem volt kedvem senkivel beszélgetni, stb. No mindegy, valahogy letelt és hálistennek kitört a várva várt nyolc hetes szabadság.
Rengeteget pihentem. Igazábol kellett vagy tíz nap amíg magamhoz tértem. A reggeli kávéim minden pénzt megértek. Azt hiszem ezt élveztem a legjobban az egész vakációból. A nyugodt reggeli kávézást mikor könyvvel mikor internettel. Többnyire az utolsóval. Voltam Pesten, Kolozsváron és egy kedves barátnőmmel elutaztam két hétre Indiába amiből igazából négy nap Nepál volt. Egészen pontosan Kathmandu. Jó volt. Még egy kicsit lötyörésztem Budapesten, leugrottam Komáromba is egy keveset aztán haza. Augusztus 15. - én repültem vissza Vancouverbe.
Eltelt azóta egy hét. Nagyon nehezen indult. Nem fizikailag. Lelkileg és szellemileg. Kicsit megint előjöttek ezek a ''mit keresek én itt'' típusú kérdések. Megint asszisztensként kezdtem aminek megmondom őszintén nagyon örültem mert amikor először beléptem az étterembe azt se tudtam melyik világon vagyok annyira kiestem mindenből. No.. azóta belerázódtam. Egy francia fickó a főnök, rendesnek tűnik. Hallom, hogy mondja egy manusznak mellettem, hogy nagyon gondolkodik, hogy engem szánjon az asszisztensének jövő héttől. Na ennek annyira nem örültem, hisz a fickó most kapna promóciót és ilyenkor, akárcsak én két hónappal ezelőtt, egy kis station – en kezd. Ami nem olyan ragyogó pénz. Kérdeztem is tőle, hogy mikor gondolja, hogy kezdhetek felszolgálóként? Elmondtam, hogy pincérként fejeztem be. Ez tisztázódott és ma este beugrunk a nagybőgőbe.
Ugye mondtam, hogy sok minden történt ? :-)

Nemsokára megyek haza. Azt cruise – t amiben benne vagyunk nem számoljuk. Így mindig kevesebbet mondunk még akkor is ha csak éppen elkezdtük. Kettő darab hetem van hátra és akkor is kibírom ha fát vágnak a hátamon. Lefogytam. Kicsit lötyög rajtam a nadrág ami passzent volt amikor jöttem. Nem értem miért hisz a Carnivalnál meghíztam pedig a Crew Mess - es kaja gyengébb volt. De a morálom jó és ez a lényeg.
Láthattátok a képeket a skagwayi vonatozásról illetve a ketchikani repülőzésről. Erről csináltam egy videos összeállítást is. Ha hazamegyek, felpakolom a youtube – ra. Sokat nem akarok áradozni ezekről, azt hiszem a képek önmagukért beszélnek.
A második hetemet taposom mint server. Előléptettek gyerekek! Ez úgy volt, hogy egy nap szól Harry, a Restaurant Manager, hogy ma este be kellene ugrani. Mondom OK. Közben lelkileg felkészítettem magam az esti stresszbombára. Erre mit ad Isten? Mégse. Nézem a listát, ugyancsak asszisztens. Hoztak egy srácot a Palo – ból. Semmi gond gondolom magamban, mindennek eljön az ideje. Aztán rá egy – két hétre én szóltam Harry – nek, hogy ha visszajövök, felszolgálóként szeretnék kezdeni. Mondta, hogy semmi gond, Kedden beállhatok a táncba. Már ismerem magam, majd szétrobbantam a feszültségtől, rohantam mint egy futóbolond vagy három napig. Jópárszor összekevertem a rendeléseket, sokszor elfelejtettem valamit, azért vissza kellett rohanni a konyhába, ez persze plusz stresszt és feszültséget eredményezett... De summa summárum túl vagyok rajta. Ráadásul nem lett rossz a visszajelzés a vendégek részéről se. Jól sejtettem, hogy ezeknek az embereknek nem a szerviz a lényeg, hanem a személyiség és a szórakoztatás. Azzal pedig nincs baj, ''hisz tehetség az van'' mondta Tyuki másodéves színihallgatóként. Már cruise vége fele elég jól kezeltem a station – t ahhoz, hogy ezen a héten a tanuló (16 emberes) – ről átpakoljanak egy nagyobbra (18 – as). Itt is fuldoklok még egy kicsit, de majd belejövök.

Kedves Barátaim...
Igen, már nagyon rég nem jelentkeztem és valószínűleg ezután is ritkábbak lesznek a bejegyzéseim. Megmagyarázom. Most már olyan szinten normális számomra, hogy itt vagyok és ezt csinálom, hogy nem igazán érzem benne a közölnivalót. Szavalóversenyre is akkor mentem, ha el akartam valamit mondani a világnak :) Szóval lehet, hogy ezek a dolgok onnan nézve nagyon érdekesek, de innen szinte már egyáltalán. Ahogy nektek sem annyira érdekes, hogy elmentek bevásárolni, meg ismerősökkel találkoztok és hétvégére különféle programokat szerveztek már nekem se jelent semmi újdonságot a mindennapok rutinja. Persze az utóbbi időben azért történtek dolgok. Íme néhány...
Vége a mexikói cruiseoknak. Egyfelől már jó, mert kicsit kezdtem unni, másfelől meg szinte mindegy volt. Puerto Vallarta – t nagyon szerettem, de Cabo San Lucas – ban is viszonylag jól elvoltam. Jókat sétáltam, nyomtam a mexikói kajának minden verzióját, közben nagyokat beszélgettem anyámékkal és egy – egy baráttal akit sikerült elkapni skypeon. Sok lehetőség kirándulásokra nem volt vagy igazából semmi nem izgatott. Egy túrára ráharaptam, de elbénáztam és nem volt szabadom az utolsó Cabo – n amikor elmehettem volna, így marad a következő szerződésre.
Közben ismét servert váltottam, pontosabban váltottak. Az indiai Lavendra. Egyszer már írtam arról, hogy az indiaiakban csalódtam pontosabban hamis képzetem volt róluk. No.. Lavendra egy roppant alázatos, türelmes, szerény és jóindulatúnak kinéző indiai. Így képzelek én el egy indiait. VIP szekción dolgozunk. Ebben a cuise – ban a Disney elnökének a testvérét és családját szolgáljuk. Az előzőben Kalifornia és egyben Amerika egyik legismertebb borászát... Egyelőre megfelel. A Chapellet család (ők a borászok) egyetlen egyszer jött le vacsorázni és kifizette az egész kirándulásért járó szervízdíjat. Sajnos csak hárman voltak. Az azelőtti úton volt egy kanadai család. Nagyon jó modorúaknak tűntek, tanárok voltak a szülők, roppant aranyos, bájos kislányok... Utolsó este nem jelentek meg és egy fityinget se fizettek. Addig minden áldott este teljes létszámban, persze késve reprezentálták magukat. Sajnos hatan voltak. Ez a része továbbra is ingadozó de eddig úgy néz ki, hogy fogja ütni a széle a hosszát a dolgoknak.
Közben hat nap alatt LA – ből, San Francisco – n és Victoria – n át megérkeztünk Vancouverbe. Mindhárom város SZUPER. San Francisco teljesen a szívembe lopta magát. Sajnos nagyon sok időm nem volt. Alcatrazba nem volt időm elmenni, a Chinatown - ban minden bezárt már mire ki tudtam menni... De, Felipevel (előző pincérem) betaxiztunk a belvárosba a híres dombokon keresztül, ott egy nagyot sétáltunk, közben megittunk egy – két sört és két állomást mentünk a híres villamossal. Végezetül találtunk egy szuper ír kocsmát és előzene mellett, Music Pub – os fílinggel, százszor jobb sör (mint a MP - os) társaságában gyönyörűen berugtunk. Olyannyira, hogy reggel mielőtt felébredtem volna, tudatosult bennem, hogy kocsmában a szék karján hagytam a fényképezőgépemet. Elkezdett kattogni az agyam az opciók között. Egy - visszataxizni és ha zárva van a bolt, üzenetet hagyni a vancouveri postacímmel, kettő - internetet keresni, a kocsma tel. megkeresni és később felhívni... stb. Azt hiszem, hogy még félálomban a taxinál maradtam és már kezdtem nekiveselkedni a felkelésnek meg a készülődésnek amikor látom, hogy ott az ágy végében a drága. Smithwick Ale..., ezt ittuk. Csak ajánlani tudom mindenkinek.
A következő stáció Victoria. Először tettem a lábam kanadai földre. Nagyon szimpatikus hely. Lehet, hogy hosszú távon unalmas lenne, de prima vista – ra nehezen lehetne jobb helyet elképzelni akár egy lakópark láttán is. Ott a tenger, kellemesen hűvös van, szuper parkok és egyben rengeteg zöld övezet, aranyos boltok, jó ízlésű kocsmák... Tovább is van, mondjam még? Perszehogy ilyenkor az ember agya kattog, hogy mihez tudna itt kezdeni? Vagy akárhol... Főleg ha nem ért semmihez. Megnyugtattak a kanadai vendégeim, hogy itt csak akarni kell és biztos sikerül. Hisz két évig a kanadai kormány támogat (pénzzel, lakással), a következő két évben a helyi önkormányzat támogat. Négy év alatt csak összehozol valamit. Egy másik vendég meg arra a felvetésre, hogy diploma, meg orvos, meg mérnök, simán azt mondta, hogy el kell felejteni mert nagyon sok továbbképzéssel és különbözeti vizsgával jár. Jó vízszerelő, jó gázszerelő, jó kőműves rengeteg, de rengeteget kereshet. Egyelőre nem szeretnék idejönni, csak eszmefuttatok :)))
Vanvouver jóval kozmopolitább de a sok felhőkarcolót gyönyörűen balanszírozzák a virágzó fák. Déli órában lehető legnagyobb csúcsforgalomban semmi tülekedés, nyugalom van, nyoma sincs a rengeteg autónak és tiszta rendezett minden akár egy patika.
Ezután Vancouver lesz a homeport. Minden kedden innen indulunk Alaszkába és ide jövünk vissza, ALASZKÁBÓL. Azért hangsúlyozom, mert beleszerettem.
Hófödte hegycsúcsok amerre a szem ellát, fenyvesek, sziklák, szűk csatornák, sasok, medvék, bálnák, jégdarabokon nyújtózó fókák, igazi érintetlen természet. Néha tényleg annyira szép minden, hogy szinte sírhatnékja támad az embernek. Kamerával fényképezőgéppel lehetetlen visszaadni azt a végtelenséget ami itt honol. Tracy Arm fjord, Skagway, Juneau, Ketchikan kikötőket járjuk. Mindenhol rengeteg a lehetőség különböző kirándulásokra. Ezek meglehetősen borsosak, de megéri..

Időközben átestem egy kisebb vírusfertőzésen. Nem kell megijedni csak influenza, de fél nap alatt úgy taccsra vágott, hogy reggel semmi bajom nem volt, este meg már nem tudtam bemenni dolgozni. Itt nem nagy luxus betegnek lenni. Tudjuk, hogy általában szar betegnek lenni, de a hajón különösen elesettnek és elhagyatottnak érzi magát az ember. Így éreztem magam magam kb. három – négy napig. Sokat feküdtem, aludtam, gondolkoztam (volt időm) és egy kicsit elszomorodtam. Tartott vagy egy hétig. Magam sem tudom miért, csak úgy mint amikor az embernek elmegy a kedve. Szóval megvolt a mélypont. Azóta sokkal jobban vagyok.
Ha nem tudsz este bemenni dolgozni, akkor valaki helyettesít. Ennek az illetőnek viszont ki kell fizetned azt az összeget ami neked jár egy vacsoráért. Éppen ezért az emberek csak akkor maradnak ki, ha már nagyon muszáj. Délután kettő körül én is úgy éreztem, hogy be tudok menni. Aztán négy körül úgy reszkettem a takaró alatt mint a kocsonya és tudtam, hogy bármennyire szeretnék, képtelen leszek dolgozni. El kellett mennem az orvoshoz, előtte persze alá kell íratni a küldőcédulát a vezetőddel, szóval nem elég a te nyomorúságod egy csomó bürökratikus baromsággal is meg kell küzdeni. Ezután jött a hideg zuhany. Nem jött, hogy elhiggyem, hogy adnak valmi piros meg zöld tablettákat és be akarnak küldeni dolgozni. El nem tudjátok képzelni, hogy milyen szarul éreztem magam. Nagy nehezen nyögvenyelősen elengedtek vacsoráról. Másnap napközben dolgoztam de este már be kellett mennem. Úgyanúgy megvívtam a harcaimat, hogy szeretnék de nem lehet, hogy vajon tudok – e, stb. Minden esetre elvánszorogtam az étterembe és amikor a főnököm látta, hogy nézek ki, orvosi igazolás nélkül is visszaküldött a kabinba. Summa summárum, ezen túl vagyunk.

Visszajött az új Dining Room Manadzser, Harry és egy csomó változás történt a felállásban. Nekem is új pincérem lett, a perui Felipe. Eddig ez a legjobb. Nagyon sokat segít, nyugodt, gyors, jó csapat vagyunk. Ő is meg van elégedve velem, már beszélt is a főnökkel, hogy velem akar továbbra is dolgozni. Yokhey meg sajnált, hogy elválasztottak, ő is beszélt a főnökkel, hogy vissza szeretne kapni. Egy szempont miatt lett volna jobb Yokheyval maradni. Az ő Head Servere a Dining Room Menedzser és ez egy kicsit garancia a jó minőségű vendégekre. Ugyanis mi történik? Nem minden kabin van egy árban. A vendégek részére természetesen. Megjön a lista és a DRM az ő szekciójára teszi azokat a vendégeket akik a drágább lakosztályokban vannak. Mert ott nyilván van pénz. Nincs ezzel semmi gond, én is így csinálnám (szerintem kevésbé pofátlanul mint az előző DRM, a török Ali). Emiatt lett volna jobb Yokheyval maradni. Más szempontból meg jobb Felipe, úgyhogy nem panaszkodom. Különben is szerintem nemsokára promoválva leszek. Már van egy – két srác akik velem jöttek, vagy utánam egy – két héttel és már felszolgálók lettek. Nem csinálok belőle problémát ha késik az előléptetés. Teljesen OK ha az első szerződést asszisztensként nyomom végig. A következő szerződést úgyis felszolgálóként fogom ledolgozni. Egyébként is felszolgálónak lenni, sokkal stresszesebb (a fizu is nagyobb mondjuk), de a legelején egy hatalmas stresszbomba. Nem ismered a menüt, nem tudod, hogy mi – hol van a konyhában és ki kell szolgálni tizennyolc embert és záros határidőn belül és újrateríteni a másik tizennyolcnak. Persze hogy fog ez menni, de az eleje biztos nagyon nehéz lesz.
A számokkal szinte mindig hadilábon álltam. Az oszi is megmondta annak idején a matekről, hogy ezt nem nekem találták ki. No..., az étteremben az asztalok számozása teljesen illogikátlan. Az egyik sarokban van a 40, 41, 42 és valahol a középen netán a másik sarokban vagy valami teljesen lehetetlen helyen folytatódik a 43. - al. Mielőtt kinyitunk, felsorakozunk az ajtó előtt és így fogadjuk a vendégeket. Az első pár embert megtapsoljuk, first guests in the house, yuheee!!! Utána családonként mindenkit az asztalához vezetünk. Sokszor restellem, hogy négy hónap után, egy szép nagy családdal mögöttem elindulok az étteremben, hogy megtaláljam az asztalt és gőzöm sincs, hogy hol a 63. - as. Ilyenkor ha szerencsém van belebotlok egy régi motorosba, felvont szemöldökkel sziszegem, hogy sixtythree, és megkapom a helyes irányt. Teljesen hülye nem vagyok de az a probláma, hogy három éttermünk van és szinte mindenhol másképp vannak elrendezve az asztalok. Mire hazamegyek, ez is fog menni.
Valamelyik nap, már nem tudom hogy reggel vagy délutáni alvás közben azt hallom, hogy pörög az eső az ablakpárkányon. Alszom, de közben gondolkodom, hogy mi ez? Lassan megvilágosodik, hogy ez nem ablakpárkány, nem eső hanem zörög a légkondicionáló berendezés, hajón vagyok és január van. Nem hagytam magam viszont kizökkenteni ebből az illúzióból, hogy otthon vagyok, ez egy délutáni szunya és pörög a májusi eső az ablakpárkányon. Istenem, de jó volt... és az a szép, hogy ezt el is tudtam hitetni magammal, mi több - sikerült ezzel a tudattal tovább aludnom :)

Az az érzésem, hogy itt kevesebb időm van írni mint a Carnivalnal. Lehet, hogy azóta sok idő eltelt és mindig az aktuális a szar, de most úgy érzem, hogy itt nehezebb az élet. Vagy legalábbis többet kell dolgozni. Kicsit elkezdtem utánaszámolni az óráknak. Általában a reggeli az három óra hossza, az ebéd úgyszintén. Ez együtt hat de sokszor kijön a hat és fél netán a hét. A vacsora az stabilan hat de Los Angeles előtt simán felmegy hat és félre. Ez barátok közt is minimum tizenkét – titenhárom óra naponta. Egy héten háromszor van offom, ami azt jelenti, hogy kimarad egy reggeli vagy egy vacsora. Ilyenkor kilenc órát dolgozunk, de gyakran felmegy ez is a tízre mert ilyenkor kicsit tovább kell maradni hisz elvégre off - os vagy. Azt mondják a többiek, hogy amíg ez a hajó a karib térséget járta, sokkal több volt az off. Átjöttünk nyugatra, több a sea day, automatikusan kevesebb az off és többet kell dolgozni.
Régebben a pincérek arra voltak kíváncsiak, hogy mennyi extra jön be, most boldogok vagyunk, ha mindenki kifizeti ami jár, a három dollárt per nap per személy. Ennyi jön az asszisztensnek, a pincérnek pedig négy. Szóval romlik a színvonal (ez egy kicsit hülyén hangzik az én számból három hónap után...; nem is gondolom maximálisan komolyan ), a nagycsaládosok szinte egyenként kevesebbet fizet. A gyerekeiket nem tekintik valós létező személynek, értük nem fizetnek. Négy cruisra visszamenőleg minden héten 50 – 100 $ -al kevesebbet csinálok mint amennyi járna. Azért mert mindig akad egy – két család aki kevesebbet fizet. Szóval a pénzügyi kalkulációimat valószínűleg újra kell gondoljam. Ezt még nem akarom elkiabálni, mert azért nem rossz ez a pénz, de tudjuk, hogy minden relatív (főleg a pénz mennyisége). Aki kifizeti ami jár annak megköszönöm, aki extrát ad, arra kedvesen meleg szívvel gondolok vissza, aki kevesebbet ad... na azt hagyjuk. Még egy kis sztori ehhez a témához. Utolsó este kis borítékokat kapunk, ezekben vagy egy kis bizonylat van vagy kápé. Akkor van bizonylat, ha a vendég a neked szánt összeget előzőleg befizette a recepción. Ezt az összeget kéthetente csekk formájában kapjuk meg amit aztán bármikor készpénzzé válthatunk a crew office – ban. Namármost a Macias család nekem öt dollárt adott a kis borítékban. Négy fő, egy hét, az nyolcvannégy akárhogy is számoljuk. Már vagy négy – öt hete Yokhey – val dolgozom. Egy filipino gyerek. Ügyes, gyors és nem stresszel vagy békétlenkedik ha valami nem úgy van. Yhokey – nak száznegyven volt a kis borítékban, tehát még extrát is kapott. Két dolog történhetett. Nekem százat szántak csak öt darab húszas bankjegy helyett öt darab egydollárost tettek, tévedésből. Vagy összecserélték a borítékokat (Server, Assistant Server, Head Server – írja mindegyik kis borítékon) és a nekem szánt összeget a Head Server – nek adták, Thomasnak. Neki nem feltűnő, hogy ez az összeg kicsit túl nagy. Megkérdeztem Thomast. Ő nem kapott ekkora összeget. Már tudunk ilyen esetről, hogy a Head Server lenyúlta a pincérek pénzét mert a vendégek bakiztak és összecserélték a borítékokat. A pincérem a kezét tette volna a tűzbe, hogy a Thomas lenyúlta a minimum nyolcvan dolláromat, ha nem a százat. Vagy... Néhány vendég már a kirándulás elején kifizeti a szervizdíjat. Ezek a vendégek szinte kivétel nélkül a Dining Room Manager vendégei. Vagyis ő a Head Serverük. Az étteremben ugyanis van két Head Server és egy Dining Room Manager. Fel vannak osztva az asztalok és mindegyik felel azért, hogy rend legyen a háza táján. Utoljára páldául két prepaid vendégünket simán kicseréltek. Egy latino anya két gyerekkel. Lerítt róluk a szerencsétlenség. Nem is fizettek. Szóval itt is megy a mismás meg a maffia mint mindenhol. Csak azért meséltem el, hogy lássátok, hogy mindenki a saját zsebét és érdekét nézi. Az egyetlen érték a szaros pénz. A világban sincs ez máshogy, de ott valahogy mégis meg tudod válogatni az embereidet. Itt erre nincs sok lehetőség, főleg emberanyag. Mióta hajózom Péter volt az egyetlen barátom. Még a legelső szerződésem alatt. A hajós életem nőjét még mindig nem találtam meg, valószínűleg nem is fogom és már nem is érdekel. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezekkel csajokkal. Nem nekem valók. Punktum.

Elég sok a már Amerikában élő ázsiai származású vendégünk. Főleg kínaiak. Nagyon érdekes ezeknek a családoknak a hangulata. Nem is tudom igazából megfogalmazni, de van valami sajátosan rájuk jellemző. Hajlamos az ember valamiért lenézni őket. Talán mert érzek egy kis infantilis aurát. Ez így nagyon durván hangzik. Inkább lehet, hogy nagyon szerények és alázatosak. Apropó, ők fizetnek. Legalábbis az én tapasztalatom ezt mutatta. Katonásan és derekasan az utolsó csecsemőért is. Mondtuk is, hogy az összes kínait nekünk adhatják. Ami a baj velük, hogy rettenetesen késve érkeznek és ha mondjuk egy tíz személyes társaságról beszélünk akkor biztosak lehetünk benne, hogy három személyenként csordogálnak. Viszont könnyű őket kiszolgálni. Nem igénylik a különösebb szervízt. Büfé. Nem zavarja őket, ha leves, előétel, saláta, főfogás, kávé, minden előttük van egyszerre, boldogok. Csakis így lehet behozni a késést. Amin nagyon jól szórakoztam az a fényképezkedési mániájuk. Miért van az, hogy az ázsiai embereknek nagyobb a fényképezési – fényképezkedési kedvük mint az átlagnak? Ezt észre lehet venni bármelyik nagyvárosban. Azon gondolkodtam amint elnéztem ezt a családot, hogy akár itt vannak, akár a Lánchídnál, ugyanúgy kattintgatnak mint az öngyilkosok. Sajnos nem tudtam megörökíteni amint a sok gyerek és a sok felnőtt szinte mindegyikük kisebb nagyobb gépet szorongatva, egymást össze – vissza kegyetlenül fényképezi.

Megvolt az első komolyabb kellemetlenségem is. Crew Drill. Ilyenkor egy vészhelyzetet szimulálnak és eljátsszuk, hogy mi van akkor ha nagy baj van. A legénységnek többnyire az a dolga, hogy mentőmellénnyel gyülekezzen egy megadott helyen és várjon amíg oltják a tüzet, vagy tömik a lyukat vagy tudom is én. Ha úgy alakítják a forgatókönyvet, hogy ne tudják a problémát megoldani, akkor fél – egy óra várakozás után felhangzik a megfelelő kürtjel, ami a hajó elhagyását jelenti. Crew Drill vége. Mindenki utálja mert borzalmasan unalmas és ha szabadod van akkor szopsz, mert ahelyett hogy valahol kint lébecolnál, a negyedik emeleten mentőmellényesen a tömegben tolongsz és vársz. No... Én is várok, beszélgetek Tibivel. Nagyon fáradt vagyok, a tenyerembe hajtom a fejem és lehúnyom a szemem. Húsz másodpercnél nem tartott tovább amikor valaki hirtelen elkéri a safety card – omat. Hirtelen mondom a számomat amit kívűlről kell tudni, mert ilyen esetben nem Tyukodi Szabolcs vagyok hanem 0682. Gondolom azért is, mert egy átlagos hajón harminc – negyven Putu, Made, és Wayan van. Szóval a csávó megismétli, hogy adjam oda a kártyámat. Odaadom. A fickó a safety officer volt, egy olasz majom. Délután kimegyek kajálni és mesélem a kollégáknak, hogy jártam. Na.. mondják, gyorsan menjek a bridge – re és nyaljak segget, kérjek elnézést és próbáljam meg visszakapni a kártyámat mielőtt elkezdődik a levelezgetés mert ebből még komoly baj lehet. Úgy is lett. Találkoztam délután a safety officerrel, megtörtént a nagy mea culpa, ő megnyugtatott, hogy nem lesz kellemetlenségem, a kártyát is vissza fogom kapni csak értesítenie kell a főnökömet. És elindultak az emailek. Nem tudom mi lesz a vége, de ezért W 2 – t is kaphatok. Az első baki szóbeli figyelmeztetés, a második írásos, a harmadik W 1 (warning), aztán W 2, aztán mész haza. Nekem ezért egyből W 2 – t adnának. Nem tudom, hol áll a dolog. Egy hete történt. De nem írok alá semmit, tanúm van rá, hogy nem aludtam (Tibi). Az értesítő e-mailben amit ez a szemét gnóm küldött az állt, hogy el voltam nyúlva és csak másodszori megszólításra reagáltam. A kurva anyját. Ilyen apróságokon meg lehet csúszni. Egy török srác munkába menet vitte a szemetét. Aznap változtatták meg a szeméttározó nyitvatartási időpontját, be volt zárva. Nem ment vissza a szobába, letette a folyosóra. Egy hét múlva egyből W 1. Valaki nem jelentette, hogy hasmenése van és úgy ment dolgozni. Összecsinálta magát meló közben, W 2. Itt nem viccelnek apám. Pillanatok alatt haza lehet menni, úgy hogy észre se veszed.

Hazamenetel... Szerződést hosszabítottam. Öt és félről, hat és félre. Június 21 a hivatalos hazamenetelem dátuma. Ez még változhat de lélekben ehhez a dátumhoz tartom magam. Valamelyik este álltam sorba a kenyérért (ez úgy hangzik mintha a közértben álltam volna) és bevillant, hogy még kb. százszor kell még itt állnom ugyanígy míg végre hazamehetek. Mindenki csóválta a fejét, hogy én bolond vagyok, hogy hosszabbítottam hisz az ambíció és a tendencia az a rövidítés. Nem akarok a végtelenségig hajózni. Három, max. négy szerződést szeretnék. Hosszabb szerződések, több pénz, kevesebb idő korban. Az én éveimre gondolok amikor korról beszélek. Szóval így spekulálok, aztán meglátjuk hogy hogy lesz...

Amikor vízre bocsátották valamelyik Disney hajót (talán a legelsőt), delfinek sokasága vette körül amit abszolút jó jelnek lehet venni. Azt is lehet mondani, hogy szerencsét hoznak. Végeredményben a társaságnak szerencsét is hoztak. Amikor feltűnnek a delfinek az mindig egy esemény. Kiabálnak, hogy ''delphins delphins!'', aki csak teheti odamegy és nézik őket. Így amikor egy csoport vendéget vagy legénységet lehet látni a hajó valamelyik oldalában akkor tudja az ember, hogy valószínűleg delfineket bámulnak. Most már kétesélyes a dolog mert feltűntek a bálnák is. Majdnem elmentem bálnanéző túrára de állítólag Alaszkában több van és izgalmasabbak, így elhalasztottam a bálnanézősdit. Amiért kitértem a delfinekre.. Amint átkeltünk a csatornán, az első kora reggel fent kezdtem a Beach Blanket - en (ez az itteni Lido). Már felkelt a nap, de még vörös volt minden. Egy adott pillnanatban észreveszünk egy pár delfint, aztán még többet, aztán még többet, aztán azt látjuk, hogy a hajó fara szinte hemzseg a delfinektől. Cikáznak, kacsáznak, villognak, olyanok szinte mint a nők. Tudják mikor tetszenek és szívesen mutogatják magukat. Szóval a delfinek megjelente mindig üdvös. Nekem ahhoz hasonlatos érzésem van mint amikor szivárványt lát az ember. Az is jó érzéssel töltött el, hogy amint kiértük a Csendes óceán vizeire delfinek köszöntöttek. Nem tudtam nem jó jelnek tekinteni.

Szintén a tizenöt napos úthoz kötődik a következő pár sor. Pontosabban Manzanillohoz ami egy kis kikötő. Az eddigiek közül a kedvencem, csak sajnos nem fogunk többször menni. Talán még egyszer Vancouver előtt. Nem különösebben frekventált hely. Inkább kereskedelmi kikötő. Pont ezért szerettem mert nem Wall Mart, Hard Rock Cafe, StarBucks és Senior Frog's éktelenkedett a kikötőben hanem helyi dolgok. Többé – kevésbé mert ugye bóvli nélkül lassan elképzelhetetlen a világunk Korondtól Manzanillon át egészen Katmanduig. Viszont ők szeretnének több hajót fogadni. Ezért tesznek is. Például az utasokat népviseletbe öltözött zenekar fogadta. Ahol sok hajó megfordul és már eléldegélnek a túristákból az emberek (pl. Cozumel), ott nem törik össze ilyesmivel magukat a helyiek. Megelégednek két – három sombreros gitárossal. Amiért én szerettem, az nem ez. Végre azt éreztem, hogy kapok egy kis falatot az igazi hamisítatlan Mexikóból. Nem ültem le sehova közel a kikötőben, hanem elindultam befele. Ordított a szegénység, de nem volt zavaró. Sőt mindenhonnan szólt a zene. Lepattant kulipintyókban pékségek, varrodák, mosodák, tévé – rádiószerelő műhelyek (ezt bírtam a legjobban), mindenhol nyitott ajtók, mindenhol szól a zene, énekelnek és ami a legfontosabb, mindenhonnan jókedvűen integetnek. Az épületek, a házak, az utcácskák... teljesen más mint amit eddig láttam. Csak magamra voltam ideges, mert nem töltöttem fel a fényképezőgépemet. Az Olympus szinte soha nem hagyott cserben de hát az elment a bőröndben. A Nikont meg mindig fel kell töltsem mert leszívja az akuimat. Ebben az esetben nem számítottam rá, hogy ennyire klassz lesz, másrészt elfelejtettem feltölteni. Találtam egy éttermet ami olyannyira helyi volt, hogy nem volt angol menü és nem volt egy rohadt túrista se. Csak én, de nekem szabad :))). Valaki fordított, hogy mi – mi és megkajáltam autentikus mexikói környezetben. Bejött egy csoport rendőr, megebédelt, továbbment. Én meg csak újjongtam és szívtam magamba a citromos Corona – t. Az újjongás egész visszautam alatt elkísért mert végre valami mást láttam, más ritmust és életérzést tapasztaltam. Ez lenne az utazásnak a lényege. A hajózás alatt viszont az ilyen üdítő élményekből kevés ilyen jut. Olyanok ezek mint valami oázisok. Rettenetesen értékesek. A nagy rajongással egyedül voltam, hisz a legénység legnagyobb többsége csalódott volt ettől a koszfészektől. Viszont boldogok Puerto Vallarta – ban mert ott ott van a Mall és a Wall Mart rögtön a kikötőben. Megtanultam ezen se csodálkozni csak magamban kuncogni és bölcsen bólogatni. Hahahaha...

Közben változások történtek lakásügyban. Nem sikerült Adriannal költöznöm, de megszabadultam a háromszemélyes kabintól. Norbit hamarabb hazaküldték, gyorsan beadtam a kérelmet és zsupp már költözhettem is egy kétszemélyes kabinba Madeval, Norbi ex lakótársával. Made Baliról származik és ő egy külön sztori. Annyira jóindulatú, segítőkész és altruista, hogy az már nem egészséges. Ő is hamarabb hazament és azóta már Georgeval lakom aki bukaresti és már tíz éve hajózik. Made... Soha nem kellett ágyat vessek. Reggel amint elmegyek munkába természetesen nem terítem el az ágyat. Azok a percek negyon értékesek és a kávé mellett sokkal hasznosabbak. Mire visszajöttem tizenegy körül az ágyam már gyönyörűen el volt terítve hisz it takes just two minutes. És ez így ment minden nap. Kaptam tőle új ágyneműt, mert szerinte amit itt kaptunk az csúnya. Nem tiltakoztam különösebben. Hát csöszd meg ha neked úgy esik jól meg szerinted így szebb a kabin, hát akkor csináljad. Most mit mondjak? Este meló után sör a kabinban. Made kérdezés nélkül masszíroz. Fejet, lábat... Abszolút ok volt az elején de aztán már kezdett sok lenni (lassan - lassan kibújtam a masszázs alól) és szinte hálás voltam a sorsnak, hogy hamarabb hazament. Ajándékot akar hozni Baliról. Egy maszkot rendeltem tőle de azt nem ígérte száz százalékra mert ők hisznek benne, hogy ezeknek a maszkoknak lelkük van és lehet hogy rosszat hoz rá a repülőn. Úgyhogy vagy postán küldi, vagy mást hoz. Nem tudtam eldönteni, hogy miből fakad ez a nagy emberbaráti szeretet (Norbit is állandóan masszírozta). Gondolom ez más kultúra, más civilizáció, más határai vannak a személyes szféráknak és az intimitásnak. De számomra motoszkált valami a háttérben, valami nekem nem stimmelt. Utolsó éjszaka mielőtt elment volna, úgy hajnal körül mellém fekszik, hogy ő fázik. Hadd ne mondjam, hogy engem is kirázott a hideg. Mondom neki, hogy barátom én így nem tudok aludni, neked adom a takarómat nyomás vissza a helyedre. Nem akarja elvenni az enyémet de visszamegy. Visszament. Reggel látom, hogy legalább három pléd van szépen összehajtogatva az ágyán. Nohát itt volt a kutya elásva. Gondolom nem kell mondanom, hogy nem fogok többet Madeval lakni. Ja... és imádom, hogy újabban rendetlen az ágyam.
Mostanában a kabinban iszogatok és egyre kevesebbet látogatom a Crew Bart, egyébként is a hűtőmből soha nem hiányozhat a Chardonnay meg a Corona..

Most csak pár új fotó...

https://picasaweb.google.com/szabolcstyukodi/Disney102?feat=directlink

Az előző bejegyzéshez fűznék egy gondolatot. Ugye azt mondtam, hogy nem hiányzik a színhház és nem is gondolok rá. Igen, ez így van viszont egy este az étteremben már nem tudom milyen előadásból nem tudom milyen zene szólalt meg és hirtelen nagyon szerettem volna reflektorfényben, egy izgalmas, intenzív jelenet kellős közepén lenni. Az egész impulzus egy villanás erejéig tartott, mégis nagyon intenzív volt. Akkor este egyébként ''formal night'' volt. Amerre csak néztem öltönyös – szmokingos, estélyis hölgyek és urak. Elegancia, jó zene, jó kaja, jó társaság. Utána azt mondtam magamnak, basszus.. ez is egy szerep. Most az a szerepem, hogy hajópincér vagyok. Én is kirittyentve, magas vagyok ugye, rohadt jól áll rajtam az öltöny :))), ez van... egész este felszolgálok, mosolygok, segget nyalok, vicces vagyok (ez a legtöbbször azért természetes, vagy igyekszem csak akkor vigyorogni és humorizálni amikor tényleg a helyzet úgy diktálja) ez a szerep és kész, slussz – plassz. Még egy gondolat vagy párhuzam ehhez. Amikor nem jönnek a vendégek vacsorázni, akkor az ember örül mert kevesebbet kell dolgozni. Ha nem jön senki, akkor az a seating neked szabad és elmarad az előadás. Kiklokkolsz és visszajössz a következő nyitásra. Az a benyomás, amikor vaj, víz, kenyér előkészítve, meg vannak terítve az asztalok és nem ül le senki, kísértetiesen hasonlít ahhoz az érzéshez amikor be vagy öltözve – sminkelve, kellékeid előkészítve csak éppen üresen ordít a nézőtér és le kell sminkelni és át kell öltözni és előadás nélkül hazamenni. Az örömbe egy kis üröm is vegyül.

A kéthetes cruise kellős közepén vagyunk. Átkeltünk a Panama csatornán. Olyan hatalmas látnivaló nem volt, de mégis. Ami érdekessége volt a dolognak az az, hogy végig lehetett követni, hogy hogy emelik fel ezt a monstrum hajót a zsiliprendszer segítségével a tengerszint fölé. Amikor meg kiérünk a Csendes óceánhoz akkor meg ugyanúgy leengedik. Maga a tudat, hogy most szelem át a földszorost, hogy ma még Atlanti, holnap már Csendes, az viszont izgalmas volt. Ha sokszor kelnénk át, biztos nagyon unalmas lenne. Előtte megálltunk egy kis szigeten Venezuela partjai mellett, Arubán. Ez a Holland Antillákhoz tartozik, egy holland fennhatóság alatt levő üdülőparadicsom. A szép strandokon, a rengeteg szállodán meg üzleten kívül semmi érdekes. Azt is mondhatnám, hogy unalmas. Igazából a sziget északi partján van egy nemzeti park, de sajnos időm nem volt elmenni. Így jártam Puntarenasban is. Rohadt jó, hogy jártam Costa Ricában de igazából ez annyi volt, mintha valaki sétálna egyet Konstancán a kikötő körül és elmondhatja magáról, hogy volt Romániában. Itt is voltak jó túrák az esőerdőkbe..., dolgoztam. A Panama csatornán keresztül szagolhattam egy kicsit bele az esőerdőkbe. Karnyújtásnyira volt tőlünk. Na szóval ezekkel nem hencegek, mert van is meg nincs is, de szívből remélem, hogy eljutok egyszer Brazíliába és elmegyek az Amazonaszhoz és mindent megnézek :)).

Viszonylag kevés dolgot tudok mondani ami az előző cégemnél jobb volt. A Carnivalnal nem tudok például hármas kabinokról. Nos, itt vannak. Ez egyébként kicsit sokkhatással volt rám, amikor benyitottam a leendő kabinomba és azt láttam, hogy három ágy van és egy lélegzetnyi hely. Ráadásul itt az a szokás, hogy nem keverik a részlegeket. Tehát a housekeeping vagy a dining, ha csak egy lehetőség van rá, akkor együtt lakik. Szerintük ez azért jó, mert nem zavarják egymást az emberek mikor jönnek vagy mennek a munkából. A hátulütője, hogy mindenki egyszerre készül és ez egy kicsit néha húzós. Így, amint lehetősége nyílik valakinek költözni, hanyatt – homlok rohan a kettős kabinba. Nekem is ott lapul a kérelmem már a Crew Office – ban, csak ki kell várni. A lakótársaimmal nem volt baj az elején. Carlo – t nagyon szerettem. Angliában élő délafrikai. Sajnos gyakori késés miatt múlt héten küldték haza. Egy nagy késés (mondjuk azt, hogy fél órától több), szóbeli figyelmeztetés. A második nagy késés írásbeli figyelmeztető (warning 1). A harmadik nagy késés warning 2. A negyedik után kezdhetsz gondolkozni. A pontosságra nagyon kell figyelni. Ez a Carnivalnal nem így volt. Szóval Carlo mint lakótárs rendben volt. Talán a harmadik héten kaptuk meg Drazen – t Horvátországból. Háát.. ezt nem gondoltam volna. Ok., hogy szétszórt (végre látok valakit aki szétszórtabb mint én), de rendetlen, trahány és nemegyszer a jóízlés határát surolják a megnyílánulásai. Például megjön, nyitva hagyja a klotyó ajtaját miközben pisil, közben nagyokat fingik. Unzsenír... És közben vidáman cseverészik velem, tehát nyilvánvaló, hogy ő ezt másképp fogja fel. A kagyló csupa hajzselé és fogkrémmaradék utána. A szemetet soha nem dobja ki és még sorolhatnám a végtelenségig. De már akkor gyanús volt a pacák amikor megjelent a polcon egy hatalmas proteines műanyagbödön. Ugyanis gyúr a gyerek. Az első napokban rendszeresen meg volt szórva a netbookom proteinnel. Úgy nézett ki mintha belepte volna a lisztharmat. A srác nagyon izmos és ugye tudjuk, hogy a szépség relatív, de én őt jóképűnek semmiképp nem mondanám. És most jön a dolog pikantériája. A barátnője az egyik legjobb nő a hajón. Egy nagyon szép, csinos angol lány. Énekesnő. Le voltam döbbenve. Most már túl vagyok a döbbeneten és csak örömöt és boldogságot tudok nekik kívánni a továbbiakban. A másik lakótársam is horvát, de ő rendben van. Minden esetre már várom, hogy Adriannal költözhessek aki ugye paysano, és a room service – ben dolgozik.

Véget ért a kéthetes cruise. Már nagyon várta mindenki, hogy vége legyen. Nem volt tele a hajó, csupán ezerhétszáz vendégünk volt. Eredetileg a huszonnyolc vendég volt leosztva a mi stationünkre. Első este amint lejön a második család és látják, hogy már ül valaki az asztalnál, odajön hozzám az anyuka elég furcsa kisugárzással és azt mondja, hogy ők egy különleges – speciális család, nekik muszáj külön ülni. Elvesztettünk négy embert de ezt nem kell sajnálni mert az ilyen típusu vendégekkel több a kár mint a haszon. Egy meleg párt átpasszoltak a szomszédainknak. Ezeket sajnáltam mert nagyon úriembereknek néztek ki. Megmaradtunk huszonkét emberrel de sajnos így is maradt egy kötekedő család (főleg a papa) akik játszották a nagy gasztrot. És minden speciális legyen és más. Ha currys csirke van neki ugyanaz a currys alapanyag kell csak éppenséggel rákkal, a smoothieért fizetni kell ezért nekik csak fagylaltot meg tejet mixeltessek a bárban ha már egyszer nincs jégshakeünk. Ingyen, ezt már én teszem hozzá. A két hét alatt nem is jöttek minden este. Vagy négy – öt este nem mutatkoztak. Nem is fizettek ki teljesen. Csak harminc százalékát adták annak amit kellett volna adjanak. Valamilyen szinten szinten megértem hisz nem szolgáltuk ki őket minden este. De olyanról is tudok akik leszálltak a kéthetes út kellős közepén és az egész összeget kifizették. Extrával... Sajnos ezek nem a mi vendégeink voltak. Aztán volt egy másik családunk, akik nagyon kedvesek, aranyosak voltak, minden áldott este lejöttek. Két nagyon hallgatag leányka volt aki mindig rajzoltak nekünk valamit. Szivecskét meg Hófehérkét meg ilyesmit. Egy vak hangot nem lehetett tőlük hallani csak szinte vacsora végén odajöttek és átadták az aznapi szeretetet gyerekrajzba öntve. Aztán cruise végén a szülőktől bevettük a banana – t. Nekem is, Vikinek is száz dollárral simán kevesebbet adtak. Száznyolcvan helyett csak nyolcvan lapult a borítékban. A kurva anyátok. Ez a normális és természetes impulzus. Két hétig nyalod a seggüket és nem fizetnek ki. Elég szar érzés. Nem volt szerencsénk ezalatt a kéthetes cruise alatt. Sokan nagyon jó pénzt kerestek. Mi azok közé tartozunk akik a legkevesebbet. Sokat nem rágtam magam ezen hisz jönnek a mexikói cruisok és remélem, hogy ütni fogja a széle a hosszát. Ezután volt egy rövid kétnapos cruise. Az egy rossz vicc volt. Ott már kolosszális méreteket öltött hajószinten a nemfizetés. Ezen tényleg csak röhögni tudtam, ahogy a szerencsétlenek eljönnek ''cruiseolni''. Hogy ők is olyanok legyenek mint a ''nagyok'' akik cruiseolnak. Utolsó este vagy a következő reggelinnél, teljesen mindegy, sunnyogva behúzott nyakkal iszkolnak és nem mernek a szemedbe nézni. Szánalmasak. Na mindegy, szinte biztos vagyok benne, hogy a hétnapos mexikói és később az alaszkai kirándulások meghozzák a gyümölcsüket. Még egy pár dolog a kéthetes kirándulás kapcsán. Hihetetlen, hogy mennyi minden történik a vendégek között. Dráma, féltékenység, unalom, mi többet nem akarunk veletek ülni... komolyan mint általános iskolában a gyerekek. Csak ezek éppenséggel szmokingos és estélyis felnőttek. Például volt egy hat személyes asztalunk ahol három pár volt leültetve. Egy anya (Mary - 60) és a lánya (Stephanie – 33), nagymama (Ann – 68) és az unokája (Ryan – 25) és egy másik anya meg a lánya (Susan – 54; Alishia 18). Ann kicsit fársztó volt és csak a férjéről tudott beszélni akit nemrég veszített el. Ezért is jött el az unokájával cruiseolni. Ryant láthatólag zavarta a nagymamája de iszonyat laza fickó volt, imádta az amerikai focit és a Budweisert. Mary unta Ann – t olyannyira, hogy öt nap után át akartak ülni Stephanieval csak annyira megszerettek minket, hogy inkább azt választották, hogy néha máshol esznek. Közben Stephanie elkezdett flörtölni Ryannel ami Alishianak nagyon nem tetszett és egyszer dührohamot is kapott valahol egy nyilvános helyen. Ezt Mary kotyogta elutólag. Ann is kiakadt valamikor, hogy rossz helyen ülnek és nem tud rendes fényképeket készíteni Hófehérkéről meg Mickey egérről amint végigvonulnak az éttermen. Ezért egy este máshova kellett nekik teríteni amiért Mary elnézést is kért. Ez volt egy asztal. Már említettem a shakes – gasztro családot. Ők eredetileg egy asztalnál ültek egy ausztrál családdal. A fifikás család eljött első este és utána nem mutatkozott három vagy négy napig. Erre az ausztrál család (ők nagyon rendesek voltak de egy kicsit túlérzékenyek szerintem; a pasit nem értettem egyáltalán hisz vidékről származik, ő mondta, hogy I'm coming from the bush; a mama sidneyi, őt tökéletesen értettem) azt gondolta, hogy miattuk nem jár a fifikás család vacsorázni. Három nap után nagyon frusztráltak lettek és beszéltek főpincérrel, hogy ők többet nem akarnak ''ezekkel'' egy asztalnál ülni. OK, a fifikás család megmaradt csak átültek egy négyszemélyes asztalhoz. Az asztal szabad volt, hisz a meleg párt elveszítettük. Valamiért, mi se értjük miért a főpincér, Thomas, elkezdte a fifikás család seggét nyalni. Gondolta, hogy majd jó pénzt kap a végén. Hajószsargonnal élve, bevette a banánt de rendesen. Egy este a gasztro családnak nem felelt meg a menü és a Palo – ból (ez egy étterem a IX. emeleten, full kiszolgálás, minden hiper – szuper és exkluzív; itt fizetni kell a vendégnek) hozattak kaját. Olcsóbban megúszták. Az ausztrál család megkérdezte Vikit, hogy honnan hozták a Hicks family – nek a kaját. Ő megmondta. Na csak ennyi kellett Ausztráliának. Ők nem akarnak többet Thomasszal beszélni, hisz számukra frusztráló, hogy Thomas többet foglalkozik Hicksékkel mint velük. Ráadásul Hicksék nem is nagyon jártak az étterembe és ez nem fair. Szóval Thomas a végén az ausztrál családtól semmit nem kapott és szerintem gasztroéktól se sokat. Nekünk viszont az ausztrálok szép extrát adtak és emailcímet és meghívást Sidney – be. Viki meg megkapta a magáét, hogy elárulta, hogy honnan van a kaja. Három – négy nap alatt nincs idő ilyesmikre. Ha tele van a hajó se lehet ennyire szökdösni egyik helyről amásikra. Valljuk be, két hét cruiselás barátok közt is sok. Istenem... bele se merek gondolni a két – három hónapos cruiseokba. És ami a legszebb ehhez a rengeteg faszsághoz nekünk mosolyogni kell és mindennel egyetérteni és mindenkinek igazat adni. Ez van...
Persze ott vannak a mérleg másik serpenyőjében, Roberték. Egy középkorú pár. A pasi író, a feleség tanárnő. VIP vendégek voltak és annyit rohantam az aprított gyömbérért meg a gluténmentes kenyérért, hogy már rossz volt bele is gondolni. Viszont nagyon jókat beszélgettünk. Kaptam is egy jó fejmosást Thomastól, hogy nem beszélgethetek ilyen sokat a vendéggel, hisz nem haladok a munkámmal. Tény, hogy nagyon belemélyedtünk az aktuálpolitikai helyzetbe. Hiába magyaráztam Thomasnak, hogy nem soppingolásról beszélgettünk, hanem éppen Hrabalt ajánlottam nekik (Thomas cseh nemzetiségű) nem értette meg. Sebaj. Na csókok...

Benne vagyok már rendesen a levesben. Szinte egy hónapja vagyok a hajón, ebből egy hét tréning, utána már saját ''station''. Az egy hét tréningre is kaptam 200 dollárt. Ennek is örültünk. Kéthetente van fizetés. Egy csekk amit a crew office – ban bármikor kápéra válthatsz. Hat – hét hónapos lesz a szerződésem. Addig csak csekkel foglalkozom. Mielőtt pedig hazamegyek, hazautalom az egészet. A rendszer olyan, hogy minden vendég akit te szolgálsz ki, kell neked adjon napi 3 dollárt. Egy cruise alatt átlagban harminc vendégünk van. Mikor több mikor kevesebb. Ideális esetben (ha mindenki fizet) az napi 80 – 100 dollár. Semmi soha nem fix, de az általam áhított havi 2500 az lazán meglesz. Remélhetőleg. Semmit nem akarok elkiabálni, mert ugye még nagyon az elején vagyunk mindennek. Ráadásul most következik egy kéthetes cruise, hiszen kikötőt váltunk. A floridai Port Canevaral helyett Los Angelesbe fogunk mindig hazamenni. Ez a két hetes utazás a Panama csatornán és aztán a Csendes óceán vizein lesz a ''relocation cruise''. Erre a cruise – ra csak félig van a hajónk. Lehet rá számítani, hogy a zsozsó se lesz olyan fényes. Utána Los Angelesből a Mexikói riviéra néhány kikötője és most jön a döfi: Május közepétől ALASZKA! Ezt rettenetesen várom. A Carnivalnak is van egy hajója (Spirit) ami Hawai – Alaszka között cirkál. Gyönyörű képeket láttam. Na.. ha Isten is úgy akarja akkor mi is meglátjuk. És az alaszkai cruiseoknak Vancouver lesz a homeport – ja. Röviden ennyi az útvonalról. Szerencsésnek érzem magam, hogy erre a hajóra kerültem. Most egy nagyképű undorító mondat fog leíródni. Éppen ideje volt már mert unom már ezt a szutykos Karibot :))) A múlt héten pedig voltunk Cozumelben és ismét kávézhattam a kedvenc helyemen Key Westen. Végigtrappoltam az ismert boltokat és újravásásroltam a lenvászon mellényemet ami elment a bőröndben. Ugyanezt csináltam Cozumelben is csak megspékeltem egy eredetileg fényesnek vélt mexikói ebéddel ami enyhe csalódást okozott. Abszolút központ, rengeteg turista, alig lehet helyet kapni, sombreros zenészek.., Corona – citrom, minden ami kell, csak a főfogás van elbaszva.
Belejövök lassan a munkába is. Persze a kezdeti nehézségek után. Elvileg tudtam mit kell csinálni de a nyitás meg a zárás mindig nagyon nehezen ment. Elúsztam párszor rendesen. Főleg rutin hiánya miatt, hisz azért van egy kis különbség a feladatokban. Az előző társasághoz képest. Egy brazil fiú volt a pincérem, Munir. Nemrég nevezték ki pincérnek. Rendes gyerek. Nem stresszelt, bíztatott. De két hét után különváltak az útjaink. Azt mondtam már, hogy itt én foglalkozom a piákkal. Én vagyok a Bar Waiter. De be voltam fosva az elején, hogy jajistenem, nem ismerem a borokat, a rengeteg koktélt meg összetevőket, gin, rum vodka, scotch, whiskey, bourbon, likőr, konyak, jaj.. mi lesz velem??? Semmi. Megy ez így is. Ha nem tudom én, tudja a vendég mit akar inni. Ha nem tudja... és én se tudom akkor akkor kérek egy pár percet és megígérem, hogy a bartender vagy a sommelier a legjobb koktélt vagy bort fogja ajánlani. Lehet hülye is lenni, csak okosan kell csinálni. Persze az az ideális meg a szép, ha az ember ezeket nyesi – vágja. Én nem nyesem – vágom, de elvagyok. Még Munirral volt egy mexikói családom akik rengeteget ittak. Egy hétig minden este 200 – 300 dollárt vertek el. Igazából volt egy góré aki mindig állta a cekket. Karácsony este csak a pezsgő került százötvenbe. Ezen a héten a második lettem az italeladásban az étteremben. Ezt állandóan hangsúlyozzák meg forszírozzák. Nyomni az italt, ''push'' – olni ahogy és amennyit csak lehet. Ezt utálom. Úgyse nem tőled függ, hanem a vendégtől. Vagy iszik vagy nem iszik. Punktum. Persze te is befolyásolhatod egy keveset, de igazából nem éri meg. Egyrészt neked viszonylag kevés százalák jut az italeladásokból, másrészt magadnak adsz ''hard time'' – ot. Viszont a Dining Room Manager (ez a Carnivalnal a Maitre D') jócskán kaszál belőle. Éppen ezért minden egyes ülésen elhangzik, hogy mennyire fontos, hogy nyomjuk az italokat, hisz a saját zsebünkről van szó. Lópikulát!!! Az ő zsebükről van szó. Na szóval ezeket nem kellett bíztatni. ''One more tequila... one more vodka – tonic, one more tequila, one more vodka – perrier, one more tequila, one more beer'', és ez így ment egész este. Semmit nem tudtam segíteni a pincéremnek egész áldott vacsora alatt. Láttam is, hogy duzzog, de nem volt mit tennem. Ráadásul nagyon az elején voltam, rohantam mint egy idióta. Látom, hogy amikor vége a táncnak, Munir várja Harryt, a Restaurant Managert. Másnap Harry odajön hozzám, és kérdi, hogy mi volt a baj? Mondtam, hogy rengeteg italrendelésem volt. Aha... Nem tudott sokat hozzáfűzni, de a következő cruise - t már Vikivel kezdtem. Viki sokkal tisztábban és precízebben dolgozik. Egyáltalán nem bánom, hogy hozzá kerültem. Elvileg ugyanazon nyelvet beszélő pincért és asszisztenst, a vendégekre való tekintettel, nem tesznek együtt. Viki kérte, hogy velem dolgozhasson és persze úgy, hogy az étteremben munka közben angolul fogunk beszélni. Na úgyhogy most Vikivel dolgozom. Az első két – három nap nekünk se volt leányálom. Volt duzzogás és egy kis morgás. Én sem voltam sokszor a helyzet magaslatán, de aztán rájött a leányzó, hogy bennem minden jóindulat, akarat meg ambíció megvan csak éppen nem mindig tudom, hogy mihez nyúljak. Ilyenkor kell mondani és egy idő után már nem kell mondani. Ez is kialakult. Jó csapat leszünk. Már túl vagyunk egy egyhetes cruiseon, ma kezdjük a kéthetest. És kaptunk egy nagyon jó station – t, ami nincs mindig tele viszont ablak mellett van és többnyire pénzes meg VIP vendégeink vannak. Ez is jól van így. Néhány vendéget a lehetőségekhez képest nagyon megszerettem. Ha lehetőséget mondok akkor arra a rövid stresszes időre gondolok amíg az asztalunknál ülnek (mi vagyunk többnyire stresszesek). De a desszert alatt illetve a második ülésnél azért adódik alkalom egy kicsit beszélgetni. Gyűlnek a névjegykártyák, emailcímek amelyeket nagy valószínűség szerint nem fogok soha felhasználni, de soha nem lehet tudni. Mexikó, Chicago, Toronto, Montreal... ''You can call me anytime'' Ismerjük ezeket a fellángolásokat. A legtöbbször soha nem ír és nem telefonál senki. Viszont a mexikói vendégeimet (akik sokat ittak) biztosan kereshetem. Érzem. Ahogy köszöntek vagy megörültek amikor megláttak. Szóval soha nem lehessen tudni... Például egy másik mexikói fickóval is nagyon összebarátkoztam aki öt éve először jött el a két lányával kirándulni. Elvált, amint láttam a lányaival a viszony nem a legközvetlenebb és őmaga borzasztó magányos. Imádta bort. Háromszáz dollárt sokallt kiadni egy üvegért. Százötvenben benne volt. Az egyhetes út alatt megivott hármat. Hajfestékkel és hajnövesztő szerekkel foglalkozik. Utólag rájöttem, hogy nagyban, hisz nagyon bíztatta Vikit, hogy elviszi repülőzni. Az is kiderült, hogy tíz éve van saját repülője. De a saját lehetőségeihez képest borzasztó mértéktartó volt, nagyon egszerű és a végtelenségig közvetlen. Biztos vagyok benne, hogy hozzá is mehetnék bármikor.
Kaptunk még vagy két három kosztümöt. Komolyan mondom, egy előadásom se volt még, ahol ilyen sok jelmezem lett volna. Apropó, a színház lassan eszembe se jut. Régebb még nézegettem, hogy mit játszanak a társulatok ahol voltam, mit a volt kollégák, barátok. Már nem nézem. Már attól kényszertől is megszabadultam, hogy hangsúlyozzam vagy egyáltalán megemlítsem hogy igazából én színész vagyok, csak mellékállásban lettem pincér. Senki nem kérdezi, senkinek nem mondom és ez így van legnagyobb rendben. Filmeket itt sincs időm nézni és olvasni se sok, hogy válaszoljak egy kedves olvasóm kérdésére. Nagyon sokat dolgozunk. A rövid szusszanásnyi szünetekben pedig alszunk, hogy legyen energia a következő szakhoz. A kikötőkben pedig az ember kimegy, mert muszáj, hogy friss levegőt szívj sétálj és egyáltalán beleszagolj a normális hétköznapi életbe. Persze ezt csak másokon érzed, akik munka után beugranak valahova, vagy éppen bevásárolnak, vagy ebédelnek, vagy csak sétálnak. Ilyenkor te is vágysz a normális életre és érzed, hogy az ami a hajón történik vagy nem történik veled az egy hatalmas ''bullshit''. Azt hiszem végérvényesen a blogom mottójának választhatom József Attila egyik töredékét:

''Amikor verset ír az ember,
Mindig más volna jó,
Mzárazföld helyett a tenger,
Kocsi helyett hajó.
Amikor verset ír az ember
Nem írni volna jó''

Lehet itt a versírás bármi: színház vagy cipőpucolás, egy idő után eleged lesz. Elég megnéznem egy pár fényképet amit otthon készítettem. És megdöbbenek, hogy két hónap alatt mennyi mindent csinálok. A hajón töltött hat hónap viszont egyetlen hosszú, végeérhetetlen nap. Ezeket nem panaszkodásképp írom, csak úgy morfondírozok, hiszen én akartam ezt csinálni. Én választottam ezt, és most főleg nem panaszkodhatok, mert azt a pénzt csinálom amit szeretnék és lényegében ezért vagyok itt.

A blogoldal címe carnivalos. Ez is fog maradni annak ellenére, hogy már más cégnél vagyok. Szp már panaszkodott, hogy neki a reader - jében már ez van bejegyezve és ne mind váltogassam. Nekem sincs sok időm meg kedvem se, hogy most újat fabrikáljak. Megyünk ezzel tovább. Sajnos a hajóról nem tudok posztolni hisz minden blogos oldal le van tiltva, így elképzelhető, hogy ritkábbak lesznek a bejegyzések mint az átlagos kéthetente egy.
Arra ami eddig történt velem, az utazási és a szállási hercehurcát leszámítva, nem lehet panaszom. És azt is mondhatom, hogy a Disney – re nem lehet panaszom. Az egész Disney Cruise Lines nagyon fiatal. Mindössze tizennkét éves. Rettenetesen büszkék arra, hogy ők a Disney és az ''más mint a többi''. Mikor először beszéltek erről, csak legyintettem. Most már nem legyintek. A hajózási társaság az egész Disney birodalomnak egy kis szeletkéje. A birodalom pedig filmstúdiók, Disney parkok, média és most már a hajózás is. És egyre nő. Még Walt Disney mondta volt, hogy nem szabad elfelejteni, hogy ''az egész egy egérrel kezdődött''. Miki egér most is a totem figurája az egész Disney világnak. Szóval elkezdődött az egész a rajzfilmmel. Mi több a legelső olyan filmmel ahol a figura mozgása szimmetrikus volt a hangokkal. Ez volt a forradalom. Később egész estés színes rajzfilm. A Hófehérke. Később természetfilmek, játékfilmek, aztán ABC, Disney parkok (Kalifornia, Florida, Hong Kong, Párizs, stb), Disney Cruise Line és ezen belül új hajók.
Minden új alkalmazott rész vesz az orlandoi Disneylandban egy két napos tréningen ahol felvázolják a cég történetét, filozófiáját. Csak ezután száll fel az emberünk a hajójára ahol tovább folytatódnak a különböző szakmai és biztonsági tréningek. Továbbá esténként az étteremben megfigyelünk. ''We are shadowing''. Ez nagyon hasznos, mert amikor kikerül az ember a placcra akkor már van halvány fogalma, hogy körülbelül mi történik. Most ennek a folyamatnak a kellős közepén vagyok.
De vissza kicsit Disneylandhez. Amint írtam lett egy full szabadnapom mielőtt felszálltam. Ezalatt szétnéztem egy kicsit Disneylandban. Persze hogy egy nap messze nem elég, de mégis. Az állatparkban voltam és a központban. Igazából ez az egész egy parkgyűjtemény. Pl. Animal Kingdom, Wonderland, Golf Resort, Beach Resort, Polinesian resort, Pop center, Old Key West és még nagyon sok. Ezen nagyon meglepődtem, mert ezek szerint Key West számukra is egy speciális hely ha megcsinálták miniatűrben. Mindegyik park tele étteremmel, szállási és rengeteg szórakozási lehetőséggel. Lehet nem idézem a parkok neveit pontosan, nem is ez a lényeg. A másik meglepetés egy hatalmas Cirque du Soleil sátor a központban. Minden Disney alkalmazott kap egy kártyát amivel igazolja magát, hogy a cég alkalmazottja és Disneyland területén (bárhol a világon) jó kis kedvezményei vannak. Pl. a Cirque du Soleil előadásra 50 %. Gyorsan vettem is jegyet mindössze 50 dollárért. Előadás közben azon morfondíroztam, hogy nem egészen két hete SzP – vel és Istvánnal azon filozofáltunk, hogy már unalmasok meg mennyire egy lére mennek az előadások, meg ilyenek. Azért nem volt rossz megnézni.
Vasárnap reggel ötkor indulás Port Canevaral – ba a hajóra. Itt aztán egyik meglepetés ért a másik után, többnyire jó értelemben. Elsősorban nem nyomtak be dolgozni első nap mint a legtöbb társaságnál. Amint mondtam, gyakorlatilag két cruise – t (négy napos kirándulásaink lévén, ez egy hét) csak tréningezünk meg figyelünk. Ezalatt nekünk újoncoknak meg kell néznünk az előadásokat, egyszer elmegyünk az egyik étterembe testületileg ebédelni, és a fontosabb eseményeken (pl. sail away party, kalóz party) szinte vendégként veszünk részt. Kaptunk kezdőcsomagot, mindenkinek dugóhúzó, jegyzetfüzet, két céglogós toll, az egész munkaköri leírást tartalmazó könyv, órarend, öltözködési útmutató (van vagy nyolc kosztüm). Rendesen azt érzem, hogy a cég engem ezekkel megtisztel. Nagyon okos dolgok ezek mert nem kerülnek sokba és te is startból másképp állsz hozzá a munkaadódhoz. Nem fogok folyton a Carnivalra visszatérni meg újjal mutogatni, de néha muszáj lesz. Ott szinte minden más volt. Mindenki azzal riogatott, hogy mennyire szigorú. Igen, nagyon könnyen kirughatnak, de azt hiszem, hogy ha kőkeményen le vannak fektetve a szabályok, a szabályok betartásához meg vannak adva a feltételek akkor nem annyire nehéz az élet. Most néhány dolog amin nagyon meglepődtem: ha a lakótársad beleegyezik szabad a kabinban cigarettázni és a Crew Mess mellett van egy dohányzó is, nincs külön Staff Mess és Crew Mess. Csak Crew Mess van. Officer's Mess az van de az sem á la carte hanem szintén büfé. Csak a ''Guest Area'' - ban kell a kitűzőt hordani. Tehát a Crew Bar – ban, folyosón simán lehet anélkül lézengeni. Amit rettenetesen komolyan vesznek az a pontosság, a pia és a drog. Ugye a droggal nem lehet játszani, a piával azt látom, hogy itt is ki – ki rúgnak a hámból az emberek. Fő, hogy legyél idejében a munkahelyeden és legyél munkaképes. Különösebb bántódásod nem eshet. Leszűrve azt amit eddig láttam, bátran merem ajánlani mindenkinek a Disney – t. És hogy elkezdd a munkát, nem kell az a rohadt nagy tapasztalat, hiszen minden szépen el van magyarázva és meg van mutatva. Pl. egy cseh lány soha nem dolgozott étteremben és most úgyanúgy kezdi mint én. Van egy kis helyzetelőnyöm, de istenigazából az elhanyagolható. Ja és amit nem mondtam, a Crew Mess – ben a kaja nagyon jó.

Szintén a különbségek felsorolásával folytatom. Például itt nem kötelező a heti ágyneműcsere meg az aláírás. Cseréled mikor akarod. A cég mossa az egyenruhákat. Mész leadod a koszost és veszed is fel ugyanabban a méretben a tisztát. Kabininspekció minden héten van, de ha valaki a szobában éjszakás, akkor azt a kabint nem bántják, hisz tudják, hogy az illető alszik és nem zavarják. Ez is mindenképp egyfajta tisztelet jele. A clock in és clock out is be van tartva. Tehát ha valaki hamarabb befejezi az étteremben akkor nem megy el, hanem segít azoknak akiknek a vedégeik késve jöttek és nincs még meg (persze lógósok, megúszók itt is vannak). Hogy legkésőbb 11 – kor mindenki el tudjon menni. Továbbá ha valaki reggeli után ebédre is dolgozik muszáj elmennie egy adott órában, hogy legyen meg a megfelelő szünetje. Akiknek pedig lunch off – juk van, azok terítenek ebédre és zárják be az éttermet. Nagyon ügyelnek a munkaidő betartására, de tőled is elvárják, hogy ne felejts el ki meg be klokkolni. Ha egy hónap alatt hatszor rontasz, fegyelmi jár. Nem szabad elveszítened ruhadarobot. Nem kapsz mást. Pl. egy csokornyakkendőt. A Carnivalnal legalább négyet veszítettem el. Itt is majdnem elment egy, mert leadtam a koszos zakónak a belső zsebében. Megyek a ruhatárba, mondom mi van... kaphatok – e újat? Ááá '' You can not loose the company's property''. Szépen kesztyűt adtak és ki kellett keresnem a nyakkendőmet. Már kihullott a zsebből és ott volt a koszos rongyok között. A pincéreknek egyforma az egyenruhájuk. Mindenki egyforma, csak a funkciók különböznek. Pontosabban a feladatok. Itt a pincér hozza be a kaját a konyhából. Az asszisztens csak kenyér, vaj, víz, italok (a bárból is), besegíthet a letakarításba és az újraterítésbe. Kábé ezeket kell csinálni. Egyszerű. Nem cipekedek mint egy málhás szamár és nem szedem szét az idegeimet, ha nincs meg a well done. Ez is fair szerintem, hisz a pincér többet keres mint én. Akkor értelemszerűen izzadjon is többet. Hisz ehhez a munkához valljuk be, nem kell főiskola. Ezek az információk többnyire azoknak érdekesek akik már dolgoztak hajón és értik miről beszélek. Meg össze is tudják hasonlítani a dolgokat.
Sziget. Nekünk is van magánszigetünk. Összehasonlíthatatlanul könnyebb mint a Carnival szigete, a Half Moon Cay. Nem zabálógépeket képzeljetek el hanem családokat. Nyugodtan sétálgatnak, hisz hosszabb ideig van nyitva a büfé. Tehát nem tapossák egymást agyon a hamburgerért. A hajó is ki tud kötni, hisz építettek mólót. Nem kell csónakáztatni minden szart. Meg gyorsabb is. És akkor ha már a vendégeknél tartunk. Mivel a kirándulások drágábbak a vendégek is jobb minőségűek. Ide is vegyül azért konkoly de nem vészes. Persze itt is panaszkodnak, a régiek nyavalyognak, hogy mennyire romlik és ez régen nem ilyen volt, meg stb. Biztos igazuk van de én nem győzöm őket nyugtatni ez JÓ. Nyugi, vannak sokkal rosszabb helyek. Fekete vendégeink alig vannak. Ez is mutatja, hogy az afro - amerikaiak nem éppen a társadalmi ranglétra topján helyezkednek el. Nem is akarom ezt tovább feszegetni, mert még belebonyolódok és azt meg minek :). Eddig egyetlen dolog van ami jobban tetszett a Carnivalnal. Az pedig a kaja az étteremben. Ezen elhűltem, mert arra számítottam, hogy hű aztán itt micsoda lacikonyha lesz. Ehhez képest szerintem a kaja az étteremben sokkal rosszabb mint a Carnivalon. Egy holland a chef. Különben a konyhán sok az európai. Nem csak kelet-európai. Angol, francia, holland. De a pincérbagázsban is vannak angolok, franciák, spanyolok. Ezen elhűltem. De vissza a kajához. Kinézetre is jobbak voltak a Carnivalos fogások. Hiába, lehet mégiscsak az indiaiak a legjobbak.
Még egy dolog: a Carnivalnal ingyen volt a cipő. Itt meg kell venni. Ott meg mondjuk az uniformist kellett megvenni úgyhogy ebben is csak 1 -1.

Jaj Istenem! Most aztán tényleg azt se tudom, hogy hol kezdjem. Pedig csak másfél hónap telt el mióta elköszöntem. Mielőtt belecsapnék a levesbe egy pár szó úgy általában. Szóval hazajöttem, rengeteget pihentem, sétáltam, ettem és egy kicsit lehet túlzásba vittem az internetet. Gyönyörű volt az ősz. Ilyenkor és nem csak ilyenkor imádom az erdőt. Jól éreztem és mondtam, hogy sokkal színesebb mint a Karib :)). Aztán mindeközben október 27 – én elmentem Brassóba a Disney interjúra. Noha az irodavezető nem sok esélyt jósolt nekem és inkább javasolta volna a januári interjút, nekem erre nem volt időm. Elég komoly túljelentkezés volt olyanokból akik már öt – hat évet lenyomtak már máshol. Nagyon rendben zajlott le. Annyit eddig leszűrtem, hogy ezeknek a cégeknek milyen emberekre pontosabban milyen álcákra van szükségük. Ezt maximálisan hoztam. Nagyon derűs, optimista, energikus, fantasztikusan kommunikáló ''keen on to do this job'' voltam. Szakmai kérdésekre nem nagyon került sor. Nem is erőltettem. Éreztem, hogy jól sikerült de a végleges pozitív válasz még váratott magára kb. egy hétig. Ezalatt nyugtalan is voltam meg nem is. A szépséghiba az egészben az volt, hogy felvettek de nem adtak kezdési időpontot. Semmilyen konkrétumot nem adtak, hogy mikorholhova, csak hogy fel vagyok véve. Gondoltam nem sietem el és időt adok magamnak. Ezalatt lazultam és mindent összevetve nagyon jól éreztem magam. De azért az agyi színfalak mögött csak kavarogtak a gondolatok (de csak nyugisan), hogy mégis mit lenne jó csinálni. Várni, átmeneti melót keresni... még a Carnivalnal is alkalmazva voltam de azt elhessegettem. Elkezdtem azzal számolni, hogy mi lesz ha csak február – április környékén tudok menni. Szóval a legjöbb opciónak tűnt átmeneti melót találni. Az első szerződés végén is egy hónap után kipihentnek éreztem magam. Írogattam egy – két emailt de ezt is minden sietség vagy görcs nélkül. Közben egy barátomtól, neki szolgálati útja lévén, kaptam egy meghívást egy egyhetes kirándulásra Moldovába. A köztársaságba, nem a mienkbe. Nagyon jól telt, majdnem elmentünk Odesszába, aztán mégse. Itt már biztos voltam, hogy nekem meló kell. Majdnem adódott egy liverpooli munka, de aztán mégse. Akadály: a magyar útlevél hiánya. Ezek szerint Anglia még mindig nem nyitotta meg a munkaerőpiacot a románoknak.Úgy döntöttem, hogy irány Párizs. Már csak azért is mert már volt egy sikertelen párizsi próbálkozásom. Gondoltam kegyenlítem a Párizs – Tyuki 1 – 0 – t. Írtam is valakinek lakás ügyben. Talán november 20 – án indultunk vissza Moldovából. Amint beérek az országba, csörög a telefonom. A brassói ügynökség, hogy mikor szeretnék menni december 1- én vagy 15 – én, ugyanis nekem van vízumom és ez elég nagy helyzetelőny a többiekkel szemben. Természetesen december elsejét mondtam.
Most december 2 van és gépen vagyok Detroit felé, ahonnan ha minden jól megy (ezt lassan ki se merem mondani, később meglátod, hogy miért) Orlando felé veszem az utamat ami a célállomás.
Szóval úgy nézett ki a helyzet, hogy tíz napom van az orvosi vizitet, szerződést, repjegyet meg minden lópikulát elrendezni. Utólag kiderült, hogy csak egy hét mert ebbe a periódusba esik az amerikai Hálaadás ünnepe, ami elvesz a szervezéstől hétvégével együtt három napot. Szem előtt tartva, hogy Romániában élünk, most se értem hogy ez hogy sikerült. De ez megér egy külön sztorit. Megpróbálom kronológikus vázlatba szedni:

orvosi vizit Brassóban; kiderül, hogy nincs rendben a szívritmusom, gond van a szisztoléval ami lehet a fáradtságtól is de mindenképp kell egy otthoni kardiológustól EKG és igazolás, hogy végezhetek fizikai munkát; az is kiderül, hogy a Disney legújabb hajójára megyek, a Dream – re és Amszterdamba kell repülnöm; közlöm velük, Budapestről szeretnék menni, rendezze a cég és a fedélzeten kiegyenlítem

két nap múlva elintézem a szív problémát; ott is csak másodszor volt jó, de megnyugtattak, hogy minden ok; mondanom se kell, hogy Brassó után az én szívem szúrt, vert, kalapált, nyomódott, minden az ég áldását csinált; tudtam, hogy fejben van az egész de nem segített


elküldöm az irodának e-mailben az EKG – t meg az igazolást, később az eredetiket is postán

Thanks Giving

kiderül, hogy nem a Dreamre megyek hanem a Wonder – ra; ennek egy kicsit örülök is mert állítólag a vadiúj hajó mindig szopás

disznóvágás előrehozva a váratlan indulás miatt; részvétel kipipálva hálistennek; sok bőr, hurka, bor, minden

a terv szerint december 1 – én repülök Pestről; november 30 – án az utazásom napján reggel 9 - kor hívnak Brassóból, hogy minden OK csak éppenséggel a cég Bukarestből foglalta a jegyet nem Pestről; délig meg kell érkezzen gyorspostán a szerződés, az eredeti orvosi meg a többi papír; csenget a postás, itt van

de mi legyen az úttal? az iroda ír a cégnek, hogy foglalják inkább Pestről; utána visszahív az iroda, hogy ajánlatosabb talán Bukarest ami biztos, hisz lehet Pestről már nem lesz hely, a válaszra délutánig kell várni és már nem lesz időm lemenni Bukarestbe és se itt nem leszek se ott (szóljatok ha elveszítettétek a fonalat:) )

legyen Bukarest! hajnali háromra a reptéren kell legyek; most délelőtt 11 van; egyetlen opció Kolozsvár – Bukarest repülő; az iroda lefoglalja a jegyet; 15 órára fuvart szervezek Kolozsvárra, közben banki utalással fizetem az irodának a repjegyet, utána emailezem az igazolast, de át kell még nézzem az iratokat amiket a postás hozott és ki kell nyomtassak valami húsz oldalt ami ma reggel érkezett e-mailen de még nem csomagoltam egy fél évre és lassan fél 2, háromkor meg indulunk

huh.. elindultunk Kolozsvárra, a reptéren nyomtató után kunyerálok hisz valami fontosat elfelejtettem kinyomtatni (csoda?); nyugodt repülés; Bukarest reptér este 8 óra

hajnali 3 becsekkolás; nem ismeri fel a gép a foglalást átküldenek a pulthoz; ott okosabbak leszünk a foglalásom vissza lett mondva még mielőtt kifizették volna;

Bar; Wi – Fi; Skype; Disney 24 Emergency Nr; a nő vonalban rettentő kedves, köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig a foglalás érvényes menjek vissza és ha nem rendezek semmit hívjam ismét fel; vissza pulthoz a pasi köti az ebet a karóhoz, hogy nem érvényes, de fáradjak át a Lufthansahoz hátha okosabb leszek; átfáradok, ott a néni rettenetesen nem kedves és végérvényesen megerősíti, hogy nem érvényes

Bar; Wi – Fi; Skype; Disney 24 Emergency Nr; a nő vonalban ismét megerősíti, hogy nekem igenis van érvényes foglalásom de különben is ő nem a ''Ticketing'' – től van és nem tud segíteni; olyan opciói vannak, hogy 1.hazamegyek, 2. várok holnapig Bukarestben és napközben rendeznek valamit

a repülő elmegy és maradok és szép nyugodtan bóbiskolok 9 – ig; 9 – kor Bar; Wi – Fi; Skype; Brassó Protos; a nő a vonalban nagyon kedves, majdnem elájul, vele ilyen soha nem fordult elő; mi legyen – hogy legyen? gyorsan foglalnak egy másik gépet Amszterdamon és Detroiton keresztül Orlandoba a KLM – el; 10.15 kor van a gép most 9.15 és jegyzetelem a számkódot a Wi – Fi – s Barban; rohanok az Amszterdami járathoz, becsekkolok

kiderült a beszélgetés közben, hogy Pestről volt a jegyem; valamit elbénáztak, de senkire nem tudtam haragudni

Bukarestben ólmos eső pusztít (itt hadd jegyezzem meg, hogy romániában januárban is váratlanul éri a hatóságokat a tél, sőt meglepetésszerűen támad :) ); délután kettő után szállunk fel, körülbelül amikor az én Amszterdami csatlakozásom (hadd ne írjam le a rengeteg töketlenséget, szervezetlenséget és balfaszkodást amit a TAROMék lenyomtak; aki tudja tudja)

abban bízom (mert ezzel bíztattak), hogy lesz valami más ami esetleg el tud vinni Orlandoba

nem lett; már csak abban bízom, hogy lesz szállodám mert olyan rémhírek is keringtek, hogy a TAROM nem fizet ha időjárásbeli problémák miatt kell éjszakázni; lett szálloda; következő nap reggel 7.50 – kor indulunk Detroitba; a szállodában jót vacsoráztam egy román házaspárral (intermezzo) akiknek semmi bajuk nincs a magyarokkal csak nem értik miért akarunk mi mindent magyarul tanulni, szerintük Markó és az egész RMDSZ egy disznó bagázs hisz nekik soha semmi nem elég; próbáltam nekik magyarázni, hogy ez máshol hogy van, miért fontos az anyanyelvi oktatás, szerintem is rettenetesen fontos románul megtanulni, kétnyelvű táblák stb.; a nő valceai, a pasi Nagy Román Vranceaból de Bukarestben élnek amit utálnak és soha az életben nem repülnek többet a TAROMmal; hahaha; különben rendesek voltak, de tényleg

semmire nem voltam jó, nagyon jól esett egy kis alvás; reggel, a havazás és a rettenetes hideg ellenére 8 körül felszállunk

a repülés jó, kitöltögetem a szerződest és a többi papírmunkát

időben érkezünk Detroitba (10.30); a csatlatkozást (12.15) a boarding protection miatt lekésem; kapok egy stand by jegyet 14 órára; megtelik a gép, maradok; kapok egy másik stand by jegyet 17.35 – re valamint egy igazi foglalást 20 órára; akad egy utolsó hely és a 17.35. - el elrepülök

Orlandoban nagy meglepetésemre már vár a csomagom; a szállodához forgatókönyv szerint jutok el; nahát... ezt nem is értem

az elszállásoltatásnál kikerekedik a történet, hisz olyan szobát adnak ami már foglalt; húzigálom a bőröndjeimet mint egy idióta egyik helyről a másikra; majd két óra töketlenkedés után éjfél körül sikerül betennem a lábamat a szobába (amit csak arra az éjszakára adtak); amint becsapódik mögöttem a az ajtó, végigzuhanok az ágyon

másnap (dec.3) egész napos tréning; délután öt körül érek vissza a hotelbe ahol újrakezdődik a szobahercehurca; ezt már inkább nem is részletezem (a lényege, hogy az ajtó előtt várok vagy ismét húzigálom a bőrödömet mint egy idióta); kb. nyolckor jutok be az új szobámba; állítólag új programot használnak és még nem értenek rendesen az alkalmazottak hozzzá, ezért ez a rengeteg bénázás

szombat (dec.4), szabad; vasárnap hajnalban lesz az indulás a hajóra; tiszta szívből remélem, hogy az utazási – elszállásoltatási rémálomnak vége

Hirtelen ennyi. Már a hajón vagyok, de erről már a következőben.