Nemsokára kitelik a hónap. Az első. Már túl vagyok a mélypontokon. Már ami a beilleszkedést valamint a kilátásokat illeti. Múlt szombaton Nassauban az Imagination is ott volt. Gyorsan átszaladtam és körülnéztem. Találkoztam pár kedves ismerőssel váltottunk pár szót...Kicsit megdöbbentő is volt találkozni azokkal akiket otthagytam már lassan több mint három hónapja és látni, hogy az életük pontról pontra, napról napra ugyanaz. Mennyi mindent csináltam én otthon ezalatt a két hónap alatt? Nagyon sok minden történt velem. Ellenben akik a hajón vannak..., kinti szemszögből mintha nem is élnének. Igazából a Maitre D’ – t kerestem aki román, és a véleményét vagy legalább egy őszinte helyzetjelentést kértem tőle, hogy mi is aktuális helyzet a promóciókat illetően. Nem találtam a hajón viszont véletlenül ráakadtam egy közeli internetkávézóban. Nem sok jóval bíztatott. Szerinte a flottában két – három hónapig nem lesz promóció. Ennek az az oka, hogy sok az ember és már rég nem jött ki új hajó (jövőre jön egy). Valamint egy másik ok, hogy változtatják a rendszert. Kevesebb emberrel akarják üzemeltetni az egész katyvaszt. A lényeg a lényeg, hogy ezt a retkes melót assistant waiterként még minimum ennyi ideig fogom csinálni. Kettő – három hónap esetleg több. Ezer dollárért. És most már ezen van a lényeg. Az első szerződés az agymosásról szólt meg a partikról meg az újdonságról. Azért jöttem vissza mert ez a szerződés viszont már a pénzről kellene szóljon. Eléggé padlóra vágtak a tények. De felpofoztam magam viszonylag gyorsan és millió dolog kattog az agyamban. Pozícióváltástól a szárazföldi munkán át a cégcseréig minden megfordult a fejemben. A pozícióváltással az a helyzet, hogy tisztább munkát végezhetnék, többnyire szellemit kevesebb órában kevesebb pénzért (1500-1800 $). Ez se rossz. De azt mondtam magamnak hogy miért ne legyek képes nehéz fizikai munkát végezni ami stresszes, mosogatóleves meg ételmaradékos, de havi kétezer – kétezerötszáz dollárért. Nem esik le a karikagyűrű az újjamról és bírom. Amúgy is a hajón levő emberek min. 80 % - a hülye. Olyan mindegy hogy staff vagyok vagy crew vagyok. Leszarom a privilégiumokat meg a vendégdiszkót. Azért vagyok itt, hogy pénzt csináljak. Na most a meló ugyanaz, de a lóvé meg a legszarabb. Ezt kapd ki. De mi a Jóisten édes áldásáért menne nekem minden szépen és olajozottan? Vajon minek? Muszáj kavarás és komplikáció legyen a történetemben. Pl. az előző Maitr D’ (a mostani Maitre D’ egy nulla; két értelmes szót nem képes váltani az emberrel és a zsebén kívűl semmi nem érdekli) kb. nyolc embernek adott promóciót. Olyanoknak akiknek megvan minden tesztjük és tréningjük. Mint nekem is. Közben meg az van, hogy az alku amit önmagammal kötöttem a csicska munkát illetően nem áll. Pontosabban a mérleg nincs egyensúlyban. Főleg amiatt voltam deprimált, hogy most mi van... miért is csinálom ezt, és hogy rosszul játszom a lapjaimat meg vesztegetem az időmet. Na... de elmúlt. Elkezdtem emailezgetni. Jobbat kell találni. Amíg nincs jobb addig jó ez is. Lehet mire találnék jobbat addigra már ez is jó lesz. Majdnem mint a nőkkel .. Ja.. azok továbbra is ’disaster ’. A jó nő kevés. Azon kevés pedig hülye vagy nagyképű, vagy mindkettő. Akárcsak a szárazföldön csak itt minden olyanabb. Minden hatványozottabb intenzívebb, gyorsabb. Például egy szép Restaurant Hostess (ülteti a vendégeket, szépen mosolyog a bejáratnál, többnyire ’display’ pozíció, havi kétezerért) érkezett nemrég Fehéroroszországból. Úgy libeg végig a Dining Roomon, mintha ő lenne az étterem hattyúja. Miután váltottunk pár mondatot, gondolom meghívom valamire. Ááá... az ’appointment’ kizárt. Neki borzasztó sok dolga van. Gyakorlatilag úgy veszem észre csak a Maitre D’ – vel ér rá beszélgetni. Valósággal úgy nézett rám, hogy ’Hogy jössz te ahhoz, hogy Engem meghívjál?’ s közben Clint Eastwoodosan rág egy rúzsos fogpiszkálót. Közben ott az ellenkezője. A vendégek. A Lidoban szemet vetett rám egy kolumbiai nő. A péksüteményeket szolgálom és kicsit többet beszélget velem vagy legalábbis érdeklődőbb mint az átlag. Mondom Románia, mondja Kolumbia és még egy kis blabla. Két nap múlva ugyanott találkozunk. Mondja, hogy a fiával van aki tíz éves. Nem tudom már mit mondok. Mondja, hogy New Jersey ben él és ápolónő. Se szó se beszéd belevág a közepébe: ’Are you married?’ Mondom ’No’. ’Wow, You should call me’ mondja. Egy kis fecsegés emailcsere és ennyi. De nem ezen van a lényeg. A lényeg az, hogy számára így vendégként, egy magas szőke pincér vagyok Transzilvániából. Ha ugyanez a nő teszem azt a hajón dolgozna, mondjuk ápolóként, ismeri ugye a hierarchiát, a nyakam rá, hogy csak egy assistant waiter lennék neki. Istenem... a lányok többsége ebből a szempontból milyen buta. A társaság alakulófélben. A románokkal itt is jól el lehet lenni. Nehéz beismerni, de barátságosabbak, érdeklődőbbek, nyitottabbak mint az anyaországi honfitársaim. Valahogy jobban lehet velük bratyizni. És ez nem azért van mert többen vannak. Azért mert ők ilyenek. Például ha holnap hirtelen le kellene szálljak a hajóról és senkitől nem tudnék elköszönni, hiányérzetem lenne, hogy nem tudtam szólni Mariusnak, Costinak, Ionutnak vagy Vladnak. Ez sajnos egy anyaországi honfitársamra se érvényes. Neveket szándékosan nem írok. Itt most több az erdélyi román. Valamint összefutottam Johnnal aki az előző hajómon szaxofonozott. Egy este elpanaszolta, hogy az a probléma a nőkkel az ő szempontjából, hogy sajnos nem szexi a hangszere. Nem gitáros vagy dagadó izmu izzadó dobos. Hisz látja jól... erre buknak a csajok. Az ő zenéje számukra nem érdekes. Hiába nyugtatgattam, hogy a szaxofon mennyire modern és mai életerzéseket remekül kifejező hangszer, nem sikerült meggyőznöm. Különben a zenészekhez érzem magam a legközelebb. Intellektusban, habitusban. Jim iszonyat jó fej. Szólógitáros. A Crew Messben eszik mert nem bírja a kollégáit. Már előtte feltűnt és szimpatikus volt, hogy van egy staff aki mindig a Crew Messben eszik. Neki az a baja, hogy Bob Dylan meg Elvis dalait jobban ismeri mint a sajátjait. Milliószor elénekli őket. Unja. És nem fejlődik mert öt – hat óra örökzöld melódiák után nincs ujja meg (el is hiszem) lelke gyakorolni. De azt mondta, hogy talán jobb is így mert legalább nem szórja a disznók elé a gyöngyeit. Ugyanezen gondolkodtam pár nappal azelőtt. Vajon nem ezt csinálom – e ? És még azon is, hogy korpa között érzem magam. Megesznek – e vajon a disznók? Szerintem nem. Visszatérve Jimre, színész is, de főleg apróbb és ’standing’ (ha helyesen emlékszem a kifejezésre) munkái voltak. Pl. bemérik rajta fókuszt a távolságokat, az egyszerűbb jelenetek koreográfiáit, eltökölnek fél órát- egyet, mikor mennyit és jön Tom Hanks és leforgatja a jelenetet. Lassan ötven fele jár és reméli, hogy a szárazföldön megcsinálja magát. Színész, táncos, zenész, jóformán mind egykutya. De még a költőt is idesorolhatjuk. Na és a festőt? Azon filóztunk Johnnal valamelyik este, hogy melyik művész a nagyobb lúzer a mai világban. Apropó táncosok, ami a hajón levő táncosokat illeti, katasztrófa hogy milyen üresfejűek.

Kedves Barátaim!

Íme visszatértem! Nem is tudom hol kezdjem olyan sokminden történt mióta otthonról ismét eljöttem. Kezdem ott, hogy a vakációról nem írok semmit. Legyen az magánügy vagy nevezhetem intim időintervallumnak. Aki kellett tudjon rólam az úgyis sokmindent megtudott azalatt a két hónap alatt míg otthon voltam.
Ott fejeztem be az előző bejegyzést, hogy azt érzem, hogy ide nem szabad visszajönni. Jól éreztem de erről egy kicsit később.
Az út, pontosabban a repülés zökkenő és turbulenciamentes volt Los Angelesig. Szilvivel repültem akivel az előző szerződésben dolgoztam. Jókat aludtam, ettem szóval minden rendben volt. Megnéztem Izlandot felülről. Lestem a gejzíreket vagy egy szerencsétlen vulkánt de semmi. Mindazonáltal meg kellett állapítanom, hogy legalábbis felülről nagyon szép. Sajnos Grönlandot végigaludtam csak a Hudson öböl jégtábláira ébredtem. Az is szép volt. A Sziklás hegység hófoltos csúcsai is szépek voltak de ez mind-mind semmi a Nevada sivataghoz képest. Oda mindenképp el akarok menni. A Grand Canyontól nem messze repültünk de nem láttam, úgy ahogy Las Vegast se. Csomaggal minden rendben. Az időeltolódástól se szenvedtem. Szállodával is minden rendben csak éppen a nevünk nem volt rajta semmilyen listán. Mármint, hogy milyen hajóra kell felszállnunk. Telefonáltunk az ‘Office’-nak, másnap már ott voltak a repjegyek. Az enyém New Yorkba szólt. De volt egy teljes napom amikor vásároltam Egy LA Tour-t. Voltam Beverly Hills-ben, végigrobogtunk a Sunset Boulevard-on, megnéztünk egy pár sztárházat (volt ahol csak a kaput láttuk, pl. Tom Cruise, Michael Jackson vagy Nicholas Cage villái esetében) és elmentünk Hollywoodba is. Láttam végre a nagy fehér betüket. Meg kell hogy mondjam, különösebb hatással nem volt rám. Borzasztó unalmasnak találtam az egészet. Nagyon sok kocsmát meg éttermet mutogattak hogy melyik sztár hova jár vagy hogy melyiknek ki-ki a tulajdonosa. Anthony Hopkinsnak elég pofás kocsmája van. Összességében itt is inkább maga a tudat volt érdekes, hogy ‘Jajistenem ez a Michelle Pfeifferé’, meg hogy ide jár Tommy Lee Jones vagy ott eszik George Clooney. De ennyi. Alapjáraton az egész cókmók botrányosan unalmas, és ezt nem nagyképűségből mondom. A sivatag... azt inkább meg kellene nézni. A Universal Studiókhoz már nem volt időm elmenni. Meg egy kicsit már a pénzt is sajnáltam rá, pedig lehet nagyobb élményben lett volna részem. Viszont Hollywoodot ki kellett pipálnom, ami szerintem természetes. Amit viszont feltétlenül meg kell említenem és az tényleg fantasztikus volt, az az időjárás. Vakító, gyönyörűszép napsütés és cseppet sem az az elviselhetetlen meleg. Tökéletes.
Ez a kirándulás második nap volt, hogy odaértünk. Este fél tizenkettőkor már gépre kellett szálljak. Eredetileg egy LA-ből induló hajóra kellett volna szállnom de ez mindig változik, ezért kellett LA-ből átrepülni New Yorkba. Így utólag megköszönöm a Carnivalnak ezt kis hollywoodi sétát még akkor is ha egy kicsit fárasztó volt.
Éjszakai repülés. Késve indulunk, Cincinattiban lekésem a csatlakozást New Yorkba. Két óra késéssel érkezem New Yorkba, gőzöm sincs hogy az én hajóm mikor indul. Ráadásul a sofőr se vár aki ki kellene vigyen a kikötőbe. Hívogatom a tel. számot amit megadtak. Csak várjak mert jön. Eltelik másfél óra, nem jön senki. Kezdett a történet egy kicsit beszarásos lenni. Kétszáz dollár volt a zsebemben, már kezdtem kalkulálni. Újabb egyeztetések után két és fél óra késéssel megejelent egy sofőr a nevemmel egy A 4.-en. Kiderült, hogy más tarsaság járatához küldték. Na mindegy az a lényeg, hogy előállt a limo. Nem viccelek. Egy hatalmas fekete limuzinnal vittek keresztül New Yorkon. Már nem kalkuláltam, megint kezdtem magam tökösnek érezni. New York az döfi... remélem lesz alkalmunk jobban is megismerkedni.
A hajóra legkésőbb háromig kell visszaérjenek az emberek. Fél háromkor érkeztem meg. De hálistennek megérkeztem. Már szinte tudtam a forgatókönyvet. Hova kell menni, mit kell csinálni... Vidáman huzogattam a nagybőröndömet (sajnos a kicsit más huzogatja) egyik helyről a másikra. Addig tartott ez a vidámság amíg a Crew Messhez nem értem és meg nem csapott a konyhából a szag. Az a szag ami először is sokkoló volt de három-négy nap után már nem éreztük (úgy ahogy már most se érzem amikor ezeket a sorokat írom). Nincs mit szépítsem, még a gyomrom is felkavarodott. Úristen, hogy lehet itt dolgozni? – kérdeztem magamtól. Aztán felvettem a cipőt meg az egyenruhát és este hatkor már a Staff Messben nyomtam az ipart. Meg kell hogy mondjam nem volt a legjobb érzés. Ugyanott kezded mint az előző szerződést. Kicsit kipukkadt a rózsaszínű hajófelhő. A kezdeti örömbe elég sok üröm vegyült. Főleg a helyben topogás miatt. Meg amiatt hogy mennyire hajtottam az előző szerződés alatt, ahhoz hogy ismét a Back Dining Roomban kezdjek. Senki nem ismer. Nem akaródzik megint rohanni mint egy hülye, hogy bebizonyítsam, hogy én ügyes vagyok ám. Beszéltem a főnökeimmel a promóciót illetően. Nem sok jóval bíztattak. Szóval nagyon pozitív hangulatban indult az egész, és nagyot huppant a morálom rekordidő alatt. Egy fokkal talán nem annyira szervezetlen a dolog mint az Imagination. De most másképp csinálom. Nyugodtan, hideg fejjel, lazán. Nem rohanok, kímélem magam, keveset iszom (nincs is nagyon kivel). Van egy pár ember az előző hajóról. Különben a Miracle-n vagyok. Már négy napja lassan. Most már egy fokkal jobban vagyok. Megszoktam ismét a konyhát. A léyeg, hogy remélhetőleg többet tudok foglalkozni magammal és minél hamarabb megkapom a promóciót, hogy ne vesztegessem az időmet. Különben most, hogy már tudom mi miről szól, összehasonlíthatatlanul könnyebb minden mint az első szerződésnél. A Dining Room talán nehezebb lesz. Nagyobb a hajó, nagyobbak a távolságok. Mozgólépcsőn kell vinni a tálcákat egyik szintről a másikra. Egy este dolgoztam ott, nagyon elfáradtam. A Staff Mess ehhez képest bokajáték, úgyhogy amíg nincs promóció, nem is szívesen ölném magam a DR-ban. Hirtelen ennyi. Szerintem ritkábban fogok jelentkezni. Kell vegyek másik laptopot, de mindenképp hallatok magamról és tőletek is ezt várom. Üdv.

Senki nem reagált semmit az utolsó youtube-os klippre. Lehet nektek van igazatok hisz úgy nézek ki rajta, hogy No Comment. Ákos, hova t

űntél? Szóval egy kis kitartás, mert valószínű az utolsó bejegyzés következik.

Most már nem ügyetlenkedek a DR-ban. Sőt! A múltkor egy kanadai párral végig franciául beszélgettem, bort szervíroztam, én vettem fel desszertrendelést... Meg kell mondjam, sikerélmény volt. Egy napra beosztottak egy perui Head Waitresshez. Pár nap múlva találkoztam a csajjal a konyhában és azt mondta, hogy fogja kérvényezni, hogy ismét velem dolgozhasson. Na... szóval ügyes vagyok. De egy nap például nagyon szarul éreztem magam, semmihez nem volt kedvem (főleg dolgozni nem). Mindent szarnak láttam. Kétszer ejtettem le a tányérokat a Lidoban. Másodszor el is törtem. Ott termett a supervisor (a török) és rögtön felírt (hisz ő ott az ügyelő). Vannak rossz napok és akkor semmi nem megy. Most egy indonéz idős fickó a Head Waiterem. Megy a dolog, de már csak azt várom, hogy a napok teljenek. Szintén a nem teszem az ablakba kategória, amikor a VIP asztalnak össze-vissza cserélgettem a desszertrendélését.

Mindegy. Két nap múlva repülök. Egy utolsót fürd

őztem a Bahamákon. Nagyon jól éreztem magam. Egyedül voltam egy félreeső strandon emberek, ragge, Coca Cola és sült csirke nélkül. Az elmúlt nyolc hónapon elmélkedtem egy kicsit. Borzasztó gyorsan eltelt. Tele az emlék, élmény és a tapasztalatbőröndöm. Egy kis zsebpénzem is marad. A sok nehézség ellenére azt mondom, hogy szép volt-jó volt és megérte. De tényleg megérte. A sok kellemetlenségre is klasszul fogok emlékezni. Egyelőre csak sejtem de határozottan kimondani nem merem, hogy nem szabad ez több legyen mint egy érdekes kaland, tapasztalat vagy nevezzük akárminek. Továbbá azt mondom, hogy a hosszú és kemény órák ellenére ez az élet hihetetlenül könnyű. Nincs felelősség, nem kell a gyereket óvodába vinni, nem kell téligumit cserélni, nem kell kilincset javítani, nem mosogatni, értelemszerűen főzni. Dolgozni kell és aludni. Ennyi. Azon kevés szabadidődben ami van, mehetsz a strandra vagy shoppingolni. Az emberek nagytöbbsége ezen a szinten is van és marad is. Viszont hosszú távon valamit biztos veszítesz. Valamiből kimaradsz. Nyolc hónap alatt egyetlen könyvet olvastam. Érdekes, hogy az olvasás lekötött de a filmnézéshez nem volt idegem. Minden műfaját untam.

Állíttólag a háborúban a katonapszichológusok akkor küldik haza a katonákat amikor az otthonuk helyett a háborúval kezdenek álmodni. Ilyenkor szabadságra kell menni a pszichének. Én is egy ideje már tányérokkal meg szakácsokkal álmodok. Nekem is ideje hazamenni.

Ezek most már lassan az utolsó sorok. Sok mindent nem tudtam megírni. Mindent egyébként is lehetetlen. Azt majd elmesélem. Vagy ti meséltek. Ma estére megrendeltem a masszázst, holnap már csomagolok. Köszönöm, hogy olvastatok, velem voltatok, bátorítottatok. Sziasztok.

A Dining Room... Szóval benne vagyok a tutiban. Gyakorlatilag ezért szopják az emberek végig ezt a hét-nyolc hónapot, hogy itt dolgozzanak és keressék a pénzt. A rendszer nagyjából a következ

ő: Említettem már, hogy két étterem van a hajón (Spirit, Pride). Ezek fel vannak osztva ''station''-ekre. Egy stationben kb. húsz-huszonöt ember kajál. Ezt a húsz-huszonöt embert szolgálja ki a főpincér (Team Headwaiter) és a pincér (Team Waiter). Két ''seating'' van (18.00 h és 20.15), ami azt jelenti, hogy mindenkit ellátunk, újraterítünk és aztán megint mindenkit ellátunk. Legkésőbb este tizenegyig általában mindennek vége. Azt hiszem ez a legjobb eddig. Az idő gyorsan telik és azt csinálod lényegében amiért jöttél (a nap többi részében a Lidoban dolgozol annyit, hogy kijöjjön a napi tíz-tizenkét órád). Szóval élvezem a Dining Room-ot és itt ragad rám valami abból, hogy hogy is kell igazából felszolgálni. Meg kell vallanom, hogy az első négy öt napban nagyon el voltam veszve. Azt se tudtam hány hét két hét. Kb. öt nap kellett, hogy megint azt érezzem, hogy van tököm. Persze hibáztam is bőven. Nagyon sok múlott a Head Waiteremen aki egy nagyon öreg haiti származású (de már amerikai) pincér. Teljesen szétszórt, lassú, pánikolós, sürgetős idős bácsi (főleg fejben lassú a rendelések összeadásánál). Nem tudtam rá haragudni mert nagyon jóindulatú fickó, csak bosszankodtam, mert mindig mi voltunk mindennel az utolsók. És semmit nem magyarázott, hogy mit hogyan kell csinálni. Szóval meg voltam áldva rendesen az első főpincéremmel. Tudtam hogy ebben az a jó, hogy ettől rosszabb nem lehet. És ez is valami. Aztán megszoktuk egymást. Én is megtanultam, hogy mi a dolgom és kicsit jobban ment az ipar, de éreztem, hogy valami nem stimmel és ez nem az igazi. Hálistennek két hét után áthelyeztek a másik Dining Roomba egy másik Headwaiterhez. Edgardhoz Panamából. Jól éreztem, hogy jobb lent kezdeni ahonnan csak felfele lehet menni. Ez a fickó összeszedett ügyes és profi. Szinte mindig elsőnek végzünk, nincs pánik, rohanás és főleg gyomorideg hogy minden jól menjen. És nem az van, hogy várom, hogy legyen már vége ennek az estének. Sőt még tanulok is. Ugye mennyi minden múlik a rendezőn? És már megint a színháznál tartunk. Ez tisztára olyan. Mondom: Jövünk ötre, hogy bekészítsük a kellékeket (hatkor ugye kezdődik az előadás) (a kellékek a vizeskancsók, a kenyér, a vaj, a tejszín, a kávé). Mellesleg megborotválkozva jelmezben kezdjük az előkészületeket. Hatkor kezdődik az első felvonás (amit ugye seatingnek mondunk). Utána tizenöt-húsz perc szünet és kezdődik a második őrület. A második felvonás végén mindent eltakarítunk, visszatesszük a dolgokat a kelléktárba (vagy eldobjuk esetleg megesszük főleg hogy többnyire fogyókellékekkel dolgozunk). A különbség annyi, hogy többnyire jelmezben sörözünk a büfében és csak utána jön az átöltözés meg a zuhany. Az előadásban van egy előadóművészeti betét. Erről írtam a blog elején, hogy a pincérek minden este kell énekeljenek meg táncoljanak. Ennek most részese lettem Borzasztó. Mintha a fogamat húznák kábé olyan érzéssel idétlenkedek. Emlékeztek az elején a ''Szabin nőket'' hoztam fel példának. Dettó. Egyetlen este klassz, amikor mindenki körbesétálva lobogtatja a hangedlijét, a vendégek is a kendőjüket, szól valami olasz sláger és érzem, hogy itt valami történik. Amerre a szem ellát az étteremben csupa lobogófehér kendő. Ez ok. A másik borzalmas dolog a szülinapi köszöntés. Kis tortával vagy süteménnyel és gyetyával két-három pincér körbeállja az ünnepeltet és ordítják ahogy a torkukon kifér a ''Happy Birthday''-t. Ami még borzalmasabb, hogy ezeknek az idióta amerikaiaknak tetszik. Sőt, kérik. Ha ez én születésnapomon valaki ilyen ordenáré módon üvöltene, kupánvágnám. Megint ami jó: végigettem a menüt. Mindent kipróbáltam. A steak ötféleképp átsütött fajtáját, most már tudom hogy kell enni a homárt, rák, kacsamell... Nagyon jó a kaja én meg nagyon szeretem a hasamat. A második seatingnél kihozom a konyhából az az extra adagot amit magamnak szánok. Eldugom, és a Crew Messben vagy az étteremben takarítás után megeszem. Szabályellenes, de ezen kevés tiltott privilégiumunk van. Nekünk pincéreknek. Találkoztam egy színésszel. Az apja görög, az anyja román származású (vagy fordítva) de ő már Amerikában született. Nagyon sok közös témánk lett volna, ha nem kellett volna annyira rohanni. A fia is színész lett (igazából innen sűrűsödött a beszélgetés), de most más szakmát tanul mert ezzel éhen lehet halni. Még amikor a Lidoban dolgoztam, találkoztam egy svéd származású szintén Amerikában élő színésznővel. Olyan harmincöt-harmincnyolc körül lehetett és huszonnyolc évesen jött el New Yorkba színésziskolába (azelőtt Londonban tanult).Valamiért kiszúrtam mert nagyon magányosnak tűnt. Kicsit beszélgettünk aztán kiderült, hogy mivel foglalkozik. Foglalkozott pontosabban, mert azt is elmondta, hogy amikor hiányzik a színpad akkor beteszi a felvételeit. Valami nem volt ok a csajjal. Most már biztos vagyok benne (főleg hogy valami másba is belekóstoltam egy kicsit), hogy sikerült a világ legnehezebb szakmáját választanom. Tíz nap.

Csak egy új felvétel bejelentése ez a bejegyzés. Youtube, tyukisz profil, ''Nu stiu''... Szerintem fog tetszeni. Üdv, Két hét...

Igazatok van... Lehet elvetettem a sulykot és egy kicsit túl bebonyolítottam a dolgokat a promóciós fejtegetéssel. Bocs.
Amikor nem olyan zsúfolt a Lido, akkor van alkalom egy-két vendéggel beszélgetni. Érdekes emberekkel lehet találkozni. Például találkoztam egy nyugdíjazott kanadai sportorvossal aki büszkén ecsetelte (mikor látta, hogy Romániából vagyok), hogy élőben látta Nadia Comanecinek a legendás gyakorlatát a montreali olimpián; a New Jersey-i reptér (az AEÁ második legforgalmasabb reptere) igazgatójával; egy kubai származású, amerikai légierőparancsnok (utálja Che Guevara-t és főleg, hogy mítoszt csináltak belőle; szerinte egy utolsó terrorista; számára az Államok az amerikai álom lehetősége amivel tudott is élni). Ezek érdekes emberek, érdekes beszélgetések. Természetesen mint mindenhol, itt is rengeteg a tapló, de lehet szelektálni.
Volt egy legendás indiai esküvő a hajón, amit meg kell említenem. Már Amerikában élő indiai gyámántkereskedők csemetéi mondták ki a boldogító igent. Állítólag a lánynak az apja benne van az amerikai leggazdagabb emberek Top 100-as listájában. Négyszáz embernek ő fizette a kirándulást, a nassaui Atlantis Hotelben az esküvői mulatság és busás borravalók mindenfele (nekem is jutott szerényke tíz dollár, mert a nagygypapa tolószékét én toltam be a hajóra). A szertartás alatt (menyasszonybúcsúztató meg mindenféle búcsúztató) nekünk kellett szervíroznunk a rákkoktélt, meg szusit meg a fittyfene tudja mi mindent. Szerintem a vendégeknek már elegük volt mindenből, alig ettek valamit. Az egész méregdrága gasztronómiai kütyüt, úgy ahogy van kidobták. Egyenesen mintha egy bollywoodi filmforgatásba csöppentem volna. Ja... és az indiai nők gyönyörűek.
Annyit rohangáltam az utóbbi időben, hogy fájtak a lábaim. Egyszerűen nem tudták magukat kipihenni. Van egy indonéz kolléga aki bíztatott, hogy megmasszírozza és van hozzá olaja amit otthonról hozott. OK mondtam. Majd elhaltam amikor mutatja az olajat és azt látom, hogy (figyelj Anita!): Cajuput. Patika, Patikusné, fogfájás... Gőzöm se lehetett, hogy hol köszönt majd vissza a Cajuput olaj. Vannak még a hajón emberkék akik kedvezményesen (kb. húsz dollár) masszíroznak. Ezek nem is a Spa részlegben dolgoznak. Van például egy indonéz hentes aki otthon masszásterapeuta de egyszerűen azt mondta, hogy neki nincs kedve ezeket az embereket masszírozgatni. Állítólag nagyon jó. Mielőtt hazamegyek egyeztetek vele egy időpontot.
Lasan mindent a hazamenetelhez kötök. Max négyszer kell addig mosnom és a mosóporom is elég lesz. Csekélyke három hetecske. Se. A Cajuput olaj és a többi színházi párhuzamhoz van egy jobb sztorim vagy hasonlatom, de az egy másik bejegyzéshez kötődik, mert időközben a Dining Roomban dolgozom.

Hivatalosan is megvan a hazautazásom dátuma. Május 7. Van a hajónak egy információs központja amit MSA-nek hívnak. Minden ügyes-bajos dologgal oda kell menni. Ha ki van írva a neved a listára akkor veheted is meg a jegyet. Ezt a dátumot eddig is tudtam mert meglestük a RS infós bázisában, de ez tudjátok elyan mint a szereposztás. Amíg nincs kitéve addig nem hivatalos. A lényeg, hogy már ki is fizettem a jegyet és ha Isten is segít egy frankfurti pisiszünettel nyolcadikán már Budapesten landolok. Ja... és nem csak a hazameneteled dátuma van kiírva, hanem a visszajöveteledé, meg a következ

ő hajód is. Az enyém júl. 16. és Paradise. Ne kérdezzétek, hogy visszajövök-e vagy sem. Csak akkor kapod meg a következő szerződést, ha retúr jegyet veszel. Ez a garancia a cégnek, hogy visszajössz. Én retúrjegyet vettem, mert a második szerződésnél lehet igényelni a tíz éves túristavizumot (B2). Nekem most tranzit van (C1D). Eddig azt mondtam, hogy ha biztosra veszem, hogy a második szerződést promócióval kezdem, akkor elgondolkodom, hogy visszajöjjek-e vagy sem (ha visszajövök-ha nem, nem szakad le az útlevelem a vízumtól; ezért vettem retúr jegyet).

Nahát ez a promóciós dolog ez egy külön sztori. Err

ől rengeteget lehetne írni. Mindenki, aki legalábbis ebben a szekcióban (Restaurant Service) dolgozik, erre hajt. Egyértelmű, dupla pénz. Rengeteg a különböző történet. Ki hogy kapta meg, milyen előfeltételek, szolgáltatások (amiket én promóciós díványnak nevezek), szóval ezer verzió. A lényeg, hogy a menedzsment kell bírjon. Ez a legfontosabb. Hogy hogy dolgozol az a következő fázis. Valamennyire összefügg azért. A másik, hogy állítólag meg kell érte harcolni és allandóan kell követelőzni, kérni, könyörögni, stb. A lényegét tekintve a dolgoknak, a háttérjátszmák semmiben sem különböznek a színházi praktikáktól. A mostani török főnökömnek (Baris) a Lidoban elmondtam, hogy nekem akkor éri meg ide visszajönni, ha promóciót kapok. Első szerződésben ''experince'' ürügyén elugrabugrálok ezer dollárért de ez nem mehet így tovább, hisz ez még viccnek is rossz, hogy mennyit dolgozunk ennyi pénzért. OK azt mondja, beszél a Maitre D'-vel (aki mellesleg román, mert az indiai, akiről az elején írtam elment; a román Maitre D'-ről írok még). Beszélt is. Sajnos már csak egy hónapom van hátra és az nem elég, hogy végigcsináljam a Dining Roomban a YTD-t (Your Time Dining; ez olyan, hogy bármikor jöhetnek a vendégek kajálni, nem egy bizonyos rend szerint; irgalmatlanul kell rohangálni, hatalmas a fejetlenség; nem igazán működik, de ezt nem igazán akarják bevallani; olyan mint egy rossz előadás amibe kurva sok pénzt öltek). Szóval no promóció. Ez nem baj, mert nem nagyon kapják meg az emberek az első szerződésben, de néhány szerencsés pincér megcsinálja a YTD-t már az első szerződésben. Na és akkor: Mircea YTD nélkül kapott promóciót, Dragannak mindene megvolt (tesztek, tréningek, kvízek, YTD), megjött a hajóra (mint második szerződéses) és magyarán addig baszta a fejét a Maitre D'-nek amíg kisajtolta belőlük a promóciót. Baris (tudod, aktuális török Assistant Maitre D') szerint messze nem érdemelte meg. Vissza a nevekhez: Dórának szintén megvolt mindene, nem volt a YTD-ről okmány, most még egyszer csinálja, Marinela már a harmadik szerződését tapossa és még mindig a Staff Messben ugráltatják. Szóval ilyen körülményes ez. Régen ment mint a karikacsapás. Közülünk Péter a mázlista. Csinálja a YTD-t. De ő meg is érdemli. Olyan lelkiismeretes, hogy az már néha sok. Ja és hogy mennyi múlik a menedzsmenten. Baris azt mondta, ha ő lenne a Maitre D', simán megadná nekem. Vagy ha tényleg a Paradise-ra kerülnék akkor szól a feleségének (aki ott F&B Manager) ''and she will take care of you''. De ez se garancia, mert a Staff Messben volt egy főnökünk aki benyomott Pavelt meg engem az itteni F&B-nél anno és nem lett semmi látszatja. Szóval így működik ez. A román fickóról meg annyi, hogy mindent ''a la carte'' csinál. Ő a ''procedure guy'' a hajón. Ki is vannak a románok akadva, hogy mi az hogy nem is beszélget velük. Vagy ha valaki ott van csak angolul szólal meg. És mi az hogy nem segít nekik. Nekünk. Nincs ezzel baj, ha ő ennyire korrekt szerintem. A paysanóim azért fortyognak mert azt látják, hogy általában ugyanazon nemzetiségű menedzsment segíti az ugyanazon nemzetiségű alattvalót. De sajnos Marian a ''procedure Maitre D'.

PS a promóciós gondolatokhoz: Most jött egy rendelet, hogy két-három hónapig blokkolnak minden promóciót, mert ezután nem a Maitre D' dönti el, hogy ki érdemes rá és ki nem, hanem az Office. Benne van a leveg

őben, hogy lent akarják tartani az embereket a szar melóra szar pénzért.

Szintén a fentiek margójára: Boris a Royal Caribbien-t

ől jött át a Carnivalhoz a barátnője miatt. A Royalnál sokkal többet kell dolgozni, sokkal szigorúbbak a szabályok, de sokkal szervezettebb, jobb a fizu és bármikor visszamenne. Ez a részleg a Carnivalnal elég nyögvenyelős és ha tudnák a velőt is kisajtolnák az emberből. Ezért van például az összes társaság máshova bejegyezve mint az Államokban. Panama, Bahamák... stb. Nem dolgoztathatnának többet mint heti bizonyos óraszám. A túlórákat kellene fizetniük, stb. De ez egy mocskos, zsivány, kapitalista kizsákmányoló banda. Mutassatok egy utolsó gethes céget ahol a szerencsétlen munkás kell megvegye a saját munkaruháját. Röhej. És a jövendő hajósoknak mondom: felejtsetek el minden idétlen tanfolyamot! Az égvilágon semmi szükség rá. Asztaltakarításhoz, koszos tányérok cipeléséhez és a fagyigép töltögetéséhez semmi végzettség nem kell. A hajón úgyse léphetsz egyik lépcsőfokról a másikra ha nem írsz bizonyos teszteket. Ha lekerülsz a Dining Roomba akkor megmutatják és csinálod. Nyomjátok az angolt. Ez a lényeg. A többi mese habbal.

A fent leírtak miatt nagyon sokan (f

őleg európaiak) váltanak pozíciót. Ez egyszerűen és olajozottan megy. Bemész az F&B Menedzserhez. Kitöltesz egy kérvényt és a következő szerződést máshol kezded. Tőlünk főleg a bárt választják. Nincs akkora nyomás, tisztább a munka, könnyebb és jobb az időbeosztás. Martin (kabintársam) már Bar College-os. Az elején vaciláltam de rájöttem, hogy nem. Meg lehet barátkozni ezzel sok zajjal, gőzzel, szaggal, mosogatólével. Perverz, de egy idő után teljesen normális. Plusz, hülyén hangzik de a gasztronómia jobban érdekel, mint idétlen koktélokkal futkorászni. A Bartender pozíció nem rossz, de az sem ilyen mű, jellegtelen, giccses és elcseszett helyen. Pl. egy jó kocsmában.... boldogan. Akár hobbiból is. (buta párhuzam, de az eszmei részét nem tudom elhanyagolni; színházat is csak akkor érdemes csinálni, ha érdemes; azt aztán főleg!!!) Hosszú távon nekem jobban tetszene Team Headwaiter lenni. Akkor már a pénz sem rossz és a meló is elviselhetőbb. A Lido-s ''food separation''-t viszont ők sem ússzák meg. Ezt a melót húsz évesen, egy jó társaságnál, négy-öt évig szerintem megéri csinálni. Az egyetemet utána is el lehet végezni.

Szintén a fentiekhez. Eddig azzal riogatták a Bar College-t, ha nem sikerül a vizsgájuk (hogy Bar Waiterek legyenek) mehetnek Bar Stewart-nak (

ő dobja ki az üres üvegeket meg a szemetet; a mosogató megfelelője; havi potom négyszázhatvan dollárért). Most azzal bíztatják a tanulásra, ha nem sikerül akkor Assistan Waiterek lesznek. Ebből is kitetszik milyen piedesztálon vagyunk a hajós társadalomban. Sebaj, esküszöm jólesik békaperspektívából szemlélni a világot. Tanulságos.