A felhők magasságában szállunk, már nem látom New York fényeit. Útban pontosabban levegőben vagyok hazafele. Az eljövetelem a lehető legjobban sikerült. Bejelentettem, hogy nekem haza kell mennem, mert gond van a családban. Az MSA - ben (Staff Manager Administration) közöltem, hogy szeretném ha a cég fizetné a jegyemet és amikor visszajövök akkor visszafizetem. Az F&B aláírta a ajánlólevelet igénylő kérvényemet, de nagy bánatomra közölte, hogy nekem kell fizessem a jegyemet. Ezen teljesen kiakadtam. Pay Day után voltunk, még azt se mondhattam, hogy nincs pénzem. Erőszakoskodni meg cirkuszolni nem akartam. Egyrészt nem a stílusom másrészt nem tudok. Például Tamás simán nem ment be dolgozni és rögtön hívták, hogy legyen szíves dolgozni menni - ''lesz jegy''. Ezt nem akartam eljátszani mert nekem kellett a papír, hogy egy éve nyomom náluk a sódert ügyesen és faszán. Ez meg is lett, de a repjegy árába belesajdult a szívem. Két heti munka. Aztán nyugtatgattam magam, hogy ez az ára a nyugalmamnak, hogy ha minden kötél szakad, egy emailembe kerül és van munkám. Ezért nem akartam felmondani. Sokat duzzogtam, nyavalyogtam és monologizáltam magammal, hogy hogy és mint, meg a fene egye meg, meg jól van ez már így, meg nem ezen múlik ésígytovább. Utolsó előtti Sea Day - en jön a lefoglalt jegy. Nagyon örültem az se érdekelt már, hogy én fizetem. Azért megkérdezem másnap az MSA - s csajt, hogy ez a jegy ki van fizetve vagy csak le van foglalva? Ez ki van fizetve, hiszen így kértem. Szóval az F&B és az MSA között nem működött tökéletesen a kommunikáció és nekem a cég kifizette a jegyemet. A vigyortól nem tudtam a számat összefogni és ''mint aki halkan belelépett'' szépen elsündörögtam.
Ezt a pár sort már itthonról pötyögöm. Szinte olyan érzésem van, hogy most már szabadságon vagyok és a blogírás nem ide tartozik. Mivel ez egy hajós blog és én már szárazföldön vagyok. Egy - két dologról szerettem volna még írni vagy kifejteni.
Arról, hogy az utóbbi hetekben nagyon sok kanadai vendégünk volt és mennyire szerettem őket. Nem adtak borravalót de valamiért európaiabbak valamiért másabbak mint az amerikaiak. Ha csak az emberanyag alapján kellene döntenem, egyértelmű lenne számomra, hogy inkább Kanadában telepednék le. Borravaló nélkül is.
Volt egy kellemetlen élményem egy new yorki afgán étteremben. Nem éreztem, hogy el vagyok látva. Utánam érkeztek valami arabok és én féltékeny irigy vendéggé változtam hisz még a vak is láthatta, hogy ők extra adag húst, szószt és ''hospitality'' - t kaptak. Miamiban a nikaraguai fickó szöges ellentéte volt ennek. Már csak azzal is, hogy sokat beszélgetett velem. Vissza is mentem hozzá párszor. Ez egy kicsit furcsa volt, mert nem először találkoztam az amerikai szárazföldön faragatlan modorral. Kifejezetten vendéglátásra gondolok. Jó hogy nekünk szinte már a földön kell csúsznunk a mosolygástól meg a seggnyalástól, a vendégeknek mindent szabad, mindenre kell mosolyogni, mindent kell teljesíteni míg kint azért is duzzoghatnak a pincérek ha más asztalhoz szeretnél ülni. Valami ezzel sem stimmel.
Véletlenül ráakadtam a házra ahol Bartók az utolsó évét töltötte. Azért jó érzés volt egy kicsit a plakett előtt álldogállni, nem kimondottan büszkélkedni vagy löttyös indulatokkal nagymagyarkodni, de valami azért megcsendült bennem. Ehhez hasonló érzelmi kategóriához tartozik amikor legelőször láttam meg New York - ot és a Szabadság szobrot a hajóról. Ugynezt látta ötven - hatvan évvel ezelőtt sok honfitársunk. Próbáltam pár pillanatig azonosulni a félelmeikkel - reméyeikkel. Különben lenyűgöző látvány. Amint közelítesz a felhőkarcolódzsungelhez az az érzésed, hogy fenyegető és kihívó is de kecsegtető és reményt keltő is egyben. Többnyire a második.
A román játszótársaknak már gyerekkoromban meggyűlt a bajuk a nevemmel. A hajón se volt ez másképp. A Szabolcs kimondása elég nehéz próbatétel volt szinte bármilyen nációnak. A Szabival mindenkit kibékítettem. Íme néhány próbálkozás fonetikusan: Szábáláx (India), Zábodzsi (Jamaica), Zábol (Indonézia), Szápó (Thaiföld), Szabaska (gyerekkori román játszótársak; néhányan a mai napig így szólítanak )
Színház.. Hát ezzel kapcsolatban nem is tudom hogy fogalmazzak. Nem lenne kedvem most semmi szín alatt színpadra állni. Nem is érzem magam képesnek. Emlékszem anno ha láttam egy érdekes karaktert sokat gondolkodtam azon, hogy lehetne megformálni vagy egy - egy gesztus magatartást próbáltam magamban felfedezni vagy megérlelni. Hát lényegében ami a szakmánk velejárója de most nem kifejezetten arra gondolok, hogy kap az ember egy szerepet és azzal vajúdik. Hanem ez idővel a mindennapi életben is az agy meg a lélek részévé válik. Döbbenetes és ijesztő volt tapasztalnom, hogy bármilyen ehhez hasonló folyamat elindul bennem a gépezet automatikusan leáll, begörcsöl. Mintha megszólalna bennem egy vészcsengő. Ugyanez történik bennem amikor próbálok egy már ismert szövegrészt feleveleníteni. Ezt azzal magyarázom, hogy lélekben most teljesen máshol vagyok és a fent leírtaknak ebben a stádiumban nincs helye az életemben. No szakma.. no színház. Reklámot viszont szívesen vállalnék.
Komolyabb cégeknél állítólag nagyon nagy a katonaság. A Carnival hozzájuk képest lötyögés de ha lesz lehetőségem akkor is átmegyek. Biztos vagyok benne, hogy ha nehezebb is, a rend egyben megkönnyíti az életet. Ugynakkor a szakmai tudás se árt. Mert büszkélkedhetek én, de a menütudásom azért elég sok kívánnivalót hagy maga után. Például az öntetek összetevői, a borok és a szószok területén jócskán van mit bepótolnom. A Carnivalnal ezen tudás nélkül is lehetsz főpincér. Például volt aki nem ismerte a sajtokat. Nem tudta elmagyarázni a vendégnek, hogy melyik sajt mi. Ez egy ötcsillagos társaságnál elfogadhatatlan. Egyelőre elköszönök, de remélhetőleg minél hamarabb visszatérek. Mindenkinek a legjobbakat.

Na... érik az idő. A hazamenetelre. Amikor még nem tudtam, hogy mi - hogy - merre, a szerződésem elején, pingpongoztam a hónapokkal. Egy és ha nem akkor megyek, három és ha nem akkor megyek, kettő és ha nem akkor megyek... Tizennyolcadikán lenne három hónapja hogy itt vagyok. De én mához egy hétre már nem leszek itt.. mint a nótában. Tizennegyedikére kérek emergency - t és hazarepülök. Semmi kilátás promócióra. Muszáj tartanom magam saját magamhoz. De még ha lenne kilátás azt hiszem akkor is így cselekednék. Ráadásul kapóra jött a hónap végi interjú. Persze azzal is számolok, hogy nem sikerül és akkor más utakat kell keresni. Emergencyvel állítólag fizetik a jegyemet és nem égetek fel semmit magam mögött. Ezzel valahogy mindig óvatos vagyok. Nem akarom becsapni az ajtót magam mögött. Lehet ez így okos. Legalábbis Kun Laci nagybátyám így tanította. De azt kell, hogy mondjam, hogy nem mindig. Például Komáromban is rést akartam hagyni, aztán jól becsapták utánam. Ami az előnye... legalább tiszták a dolgok és nincs totojázás. Szóval érdekes dolgok ezek. Különben lassan itt is körvonalazódna egy baráti kör. Géza, Erika, Petra, Zoli, egy ukrán meg egy cseh pincér gyerek. Jókat iszogatunk. Másnap nagyon fáradt vagyok, de akkor is megéri. Egy részem szinte bánja, hogy haza kell mennem. Főleg ha a még nem látott kikötőkre gondolok. Ugyanis tizenhatodikától útvonalat vált a hajó. A meló is OK. A főpincérem fantasztikus. Jó csapat vagyunk. Már egy kicsit unom a péksüteméyeket a Lidoban (szerintem ez természetes, hiszen lassan három hónapja minden reggel hat-héttől péksüteményeket rendezgetek délig), de hát semmi nem tökéletes. A hazamenetel időpontját is tologattam, egyrészt az új kikötők miatt, másrész meg arra gondoltam, hogy tíz nap alatt is gyűl valamennyi pénzem. Míg otthon elmegy. Ez egy másik csapdája az itteni létnek. Sok embert látok, főleg európaiakra gondolok (pontosabban keleteurópa, balkán, exszovjet blokk), akiknek már mindenük megvan otthon: egy - két ház, kocsi, félretett pénz és állandóan visszajönnek. Látom, hogy fásultak, rettenetesen boldogtalanok de mégis itt vannak mert reszketnek hogy otthon egy idő után elfogy körülöttük a levegő ha nem jön be a havi háromezer. Nagyon kell ezzel vigyázni, hisz ugye tudjuk, hogy soha nem elég és nem boldogít.
Valamelyik este egy zsidó pár vacsorázott nálunk. Következő este egy arabul beszélő, valószínűleg apa - fia kettős. Harmadik este egymás mellé kerülnek. A zsidókról tudtam, hogy zsidók, az arabokról nem tudtam, hogy melyik országból valók. Megkérdezem. Ramallah, Palesztina. Hirtelen nem is tudtam, hogy erre hogy reagáljak. Wow, hogy az milyen cool és mivel kicsit hülyén éreztem magam, gyorsan kerestem magamnak tennivalót. De hogy elüssem a lehet csak általam képzelt dolgok élét, azzál távoztam, hogy hagylak mert biztos van megbeszélnivalótok... Erre teljesen lazán a fiatalabbik palesztin bevágja, hogy persze... most győzködöm, hogy ideje lenne már egy kis földet visszaadniuk. Ez aztán tényleg nagyon ''funny'' volt és megbeszéltük a hatalmas közhelyet, hogy a politikusok milyen hülyék, meg mindenért ők tehetnek és egyébként mindenki imádná egymást és nélkülük mennyire boldogok lennénk. Perszehogy nem így van. Különben mindannyiuk az Államokban élnek már.
Azt mióta hajón dolgozom, mindig sejtettem, meg láttam, hogy mennyit energiát papírt és kaját használunk. Nyugodtan írhatnám azt is, hogy pazarlunk. Megtudtam, hogy mennyi a napi üzemanyagfogyasztása egy ilyen fehér monstrumnak. Fogózzatok meg, napi száz tonna üzemanyag. A legtöbbet a légkondicionáló berendezés használja. Ehhez hozzájön a papír, az élelem valamint a tengerbe ürített szennyezett víz. A román mérnök aki ezekről mesélt azt is elmondta, hogy az élelmet mindig New York előtt még nyílt tengeren ürítik és a delfinek Pavlov kutyaként állandóan ott vannak. Csak akkor és csak ott. Napi száz tonna... csak a Carnivalnak van lassan huszonnégy hajója. Környezetvédelmi szempontból, ezeket az álomszép fehér hajókat, nyugodtan lehet az óceánok vizein mozgó gennyes keléseknek tekinteni.
Valamelyik reggel az F&B Manager, Maitre D' meg majdnem az összes fejes körútat tartott a Lidoban. New York, lassan elkezdődött az USPH szezon. Én szokás szerint rakosgatom a tejeskartonokat és a péksüteméyeket. Odajönnek és az F&B megkérdezi, hogy a hűtő midig tele van-e tejjel? Persze ő tudja, hogy mindig tele van, de a USPH - nak azt kell mondani, hogy nincs tele és ha van is benne valami akkor azt négy órán belül el kell dobni. Szerintük (USPH) elveszíti a hőmérsékletét és már el is romlott. Mi nem dobjuk el hanem addig tesszük - vesszük amíg elfogy, de azt kell mondani, hogy eldobjuk. Lassan én is belezavarodok, de remélem érthető. Summa - summárum rossz választ adtam. Elmagyaráztam nagyon értelmesen, hogy én igazából ezzel nem foglalkozom, hanem mindig megpakolom a vitrint, lehetőleg tisztán tartom meg ilyesmi. Akkor ő nagyon szépen elmondta, hogy ezt négy óra hosszán belül mind el kell dobni. Az a durva, hogy mindenki tudja, hogy nem lesz kidobva. Ezután odajön a Maitre D' és négyszemközt elmondja, hogy hogyan is számítok promócióra amikor össze - vissza beszélek. Vissza kellene menjek a Crew Messbe tanulni.. A Maitre D' egy barom gyökér, nem lepődtem meg, hogy letámadott. Nem mondom, hogy nem volt igaza de olyan modortalan stílusban oktatott ki, hogy otthon a csordással nagyobb tisztelettel beszélünk. Nem is tudtam, hogy reagáljak. Nem reagáltam sehogy. Ezután odajön az Asst. Maitre D' Lido és elmondja, hogy ez elképzelhetetlen, hogy ennyire el legyek tévedve. Most már tudom, hogy miért nem leszek promoválva. Ő alapvetően rendes, barátságos figura de amikor a felettese a közelében van, bepánikol a bizonyítási vágytól. Ez már vicces volt. A promóció része. És az, hogy mind a ketten egymástól függetlenül ebbe haraptak. Olyan világos mint a nap, hogy nincs promóció. Mindentől függetlenül. Akkor miért ennyire kisstílűek és ezzel ráncigálnak. Mint amikor egy szülő tudja, hogy ígysem - úgysem veszi meg a gyerekének a kisautót és amint a gyerek egyet bakizik, rögtön a szeme közé vágja, hogy na látod.. ezért nem kapsz kisautót. Röhejes is meg undorító is.

Új képek a Picasan..

http://picasaweb.google.com/szabolcstyukodi/CarnivalMiracle?feat=directlink

Lassan elegem lett a Head Waiteremből. Hálistennek ma hazament. Nem volt rossz gyerek, de amikor nagyon sok vendégünk volt elveszítette a kontrollt. Csak utasítgatott egész vacsora alatt. Csináld ezt, csináld azt! A Team Waiterrel futottunk mint a bolondok és a legkevesebb elismerést vagy hálát se éreztem részéről. Még csak gesztus vagy formalitás szintjén se. Csak a munka számított. Nem is a munka hanem a gyorsaság. Ez volt az egyetlen cél. Faster...faster. Mi másfélszer annyi vendéget szolgáltunk ki mint a szomszédaink. Záróra előtt még tele volt a szekciónk. Ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy én többet rohanok mint a többi Asst. Waiter. Viszont a borravalón ez nem mutatkozott meg (a többiek 70 -100 $, mi 20 - 40 $ per cruise). Kevesebbet beszélgetett a vendégekkel. Ennek többnyire ez az oka. Valamint amint később kiderült az ő munkáját is elvégeztem azzal, hogy terítettem az asztalokat, újratöltöttem a cukortartót, elrendeztem a menüket, stb. Ügyes volt (kapott is elismerő oklevelet - positive performance letter), alapvetően rosszindulatúnak se mondható, de valami nem volt kóser. Ma kapok új Head Waitert. Kíváncsi leszek.
Elbeszélgettem ma az egyik Assistant Maitre D' - vel. Olyan jó érzés volt hallani egy főnök szájából, hogy amit a cég művel velünk, az több mint ''exploitation''. Egyenesen szemétség. Nagyon - nagyon magam alatt lennék, ha nem határozom el (lassan egy hónapja), hogy ÁTSZERZŐDÖK. Ha minden igaz, október végén lesz a meghallgatás Brassóban. Ennek is megvan a maga kálváriája.
Íme: Amikor még Pesten voltam interjún megkérdeztem az irodavezetőt, hogy melyik a legjobban fizető cég. A válasz - Disney. OK... elraktam az infót jobb időkre. Vagy rosszabbakra, hiszen ennél felhősebb már nem lehet az ég a Carnivalnal. Mondják, hogy ''most'' decemberben jön egy új hajó és akkor lesznek promóciók. Csak türelem. Addig dolgozz mint egy barom ezer dollárért. Ráadásul nem találják a papírjaimat az előző hajón letett tesztekkel. Az eredményeket nem vitték be a rendszerbe mert valamit elkúrtak. Most kell írjanak az előző hajónak, hogy küldjék el az eredményeket, amelyek gyakorlatilag a jegyeim, hogy vigyék be a rendszerbe, hogy kerülhessek fel a promócióra várók listájára. Nem egyszerű. Azt mondják, hogy volt már olyan, hogy elvesztették valakinek az eredményeit és újra kellett vizsgázzon. Velem ezt nem fogják megcsinálni. ''No Papa...'' ahogy itt mondanák. Közben az előző szerződés utolsó hónapját is beleszámolva, lassan három hónapja nyomom a Dining Roomban, úgyhogy kutya kötelességük lenne több pénzt perkálniuk. Nem perkálnak. Én meg szépen otthagyom őket. Azt hiszem Komáromban nagyon megtanultam a leckét. Ha valahonnan el kell menni, akkor el kell menni. Tökölődésnek nincs sok értelme mert minden összeomlik körülötted. És ezzel kanyarodok vissza a Disney - hez. Szóval megmaradt a név. Itt is utánaérdeklődtem. Nem rossz pénz, csak rengeteg a gyerek és borzasztó a fegyelem. Üsse kő! Valamit valamiért. Ahogy Manesz mondta: négyezerért legyél megborotválkozva. Volt még egy opcióm a Seabourn. Állítólag az egyik legelitebb cég. Visszaírt az ügynökség, hogy nincs elég tapasztalatom. Pedig meghamisítottam a CV-met úgy, hogy már két éve dolgozom a Carnivalnak. Pontosan az esélyek növelése érdekében. Puskás Öcsi is, Isten nyugtassa, hazudott anno a korát illetően, hogy bekerülhessen a keretbe. Egy másik opció lett volna a Princess, de az okosak azt mondták a fórumon, hogy inkább Disney. Egy negyediket is lebegtetek, ez a Celebrity. Több fülest hallottam, hogy jó a cég, megéri benne gondolkozni. Ide nem sikerült még a jelentkezés módját megtalálnom. Na szóval akkor Disney. Kihalászom a Disney francia ügynökségének az elérhetőségét. Nem tudok direkt a weboldalukról jelentkezni az interjúra, mert nincs outlookom. Kihalászom egy magyar lány elérhetőségét egy fórumról, aki ott dolgozik már, hogy ő hogy ment? Ugyanazzal a francia ügynökséggel, de Londonban interjún és kapok tőle egy emailt. Az ügynökség képviselője. Írok. Nagysokára visszaír. Küldjek önéletrajzot. Mindent küldök. Az a válasz, hogy ha Romániából vagyok akkor a saját országom ügynökségével kell mennem. Ekkor kaptam majdnem sokkot. Nem fért a fejembe, hogyhogy román állampolgárként használhatok magyar ügynökséget, de már franciát nem? Hiszen a Duna Rapszódiával jöttem a Carnivalhoz. Hogyhogy a magyar állampolgárok használhatják ugyanezt a francia ügynökséget? Teljesen ki voltam akadva. Nem tudtam nem a román állampolgárságnak betudni ezt az elutasítást. Azt hittem, hogy a komáromi pecsételgetéssel egyszer s mindenkorra megszabadultam ettől a román kereszttől. A tököm tele van már vele nagyon. Hirtelen arra gondoltam ha jövőre kettős leszek, Orbán Viktor már csak ezért is megérdemelte a lájkolást a facebookon. És még nagyon sokat bonyolíthatnám a szálakat, úgy ahogy bonyolítottam is, amíg eljutottam oda, hogy október közepe táján elmegyek Brassóba, hogy jelentkezzek a hónap végi Disney interjúra. Természetesen ha az égiek is úgy akarják. Amíg ide eljutottam, a Jóisten a megmondhatója hányszor voltam fent meg lent, aszerint hogy milyen emaileket kaptam. A mostani céggel meg lassan eljutok oda, hogy akár a feneeküket is kifordíthatják mert egyszerűen nem érdekel. Persze a munkámat igyekszem ugyanúgy tisztességesen elvégezni.
Megvolt az első cruise az új Head Waiterrel. Nagyon jól éreztem amit éreztem. Össze nem hasonlítani a kettőt. Patchareenak hívják és egy borzasztó kedves, a végtelenségig jóindulatú thai lány. Nem érzem, hogy öncélúan és kényelemből csak futtatna és utasítgatna. Rendesen felmegy a pumpám ha csak eszembe jut az előző pincérem savanyúbalkán macedón feje. Nekem is jobb a kedvem, többet beszélgetek a vendégekkel, nagyobb a munkakedvem. Nem mindig a vérgeci profizmus a lényeg. Sőt. Ezalatt a kirándulás alatt nagyon sok quebeci vendégünk volt. Tudtam hálistennek egy kicsit hetyeregni franciául. Azt mondták, nagyon jó a franciám. Én tudom, hogy nagyon rossz, de már nem adnak el. És a végtelenségig hálásak amikor megszólal valaki az ő nyelvükön.
A közérzetem jó. Sőt, átlagon felülinek mondható. A múlt héthez képest mindenképp amikor egy kicsit meg voltam fázva, állandóan fáradt voltam, fájtak a lábaim és mindent és mindenkit utáltam. Túl vagyok rajta hálisten'. Jókat eszem, jókat iszom.. a többinek is eljön az ideje. Ha már a kajánál tartunk. Éva, nem látok bele, hogy hogy készítik a kajákat. Most kimondottan receptekre gondolok. Viszont sikerült egy részletes menüleírást kapnom, ahol minden de minden, az utolsó csepp szószig meg van magyarázva. Hogy mi micsoda. Ennek nagyon örültem. Nagyon más ízek vannak mint az otthoni vendéglőkben. És ez a különféle szószoknak, fűszereknek köszönhető. A gasztronómiát én is egy végtelen csodának tartom. Ez is egy ok amiért szívesen dolgozom az étteremben. Sok garnélát, homárt és tengeri mütyüröket eszem (ezekhez otthon nem igazán fűlt a fogam). Vagy lazac és különféle halak. De a szteak, bélszín, disznóoldalas, tarja és kacsa is állandó terítéken vannak. Csirkét szinte soha nem eszem. Ezek meg vannak matyukálva rendesen. Általában kevés a köret. Többnyire sima párolt zöldség, max egy - két szelet krumpli. Viszont esznek egy - két előételt, plusz leves, plusz saláta. A végén desszert és kialakul. Én általában két főfogást mentek el magamnak (a Bar Waiternek is hozok valamit, ő cserébe hozza a sört; ez mind fekete biznisz, ezért akár haza is küldhetnének - nem érdekel). Az indiai vendégeknek mindig van valami indiai. Kiváló. A curry szinte mindenben. Basztatják is őket, hogy curryszagúak. Az ázsiaiakat meg azért gúnyolják, mert többnyire kézzel esznek (itt nájlon kesztyűvel, otthon anélkül). De ez nekem igazából tetszik. Sokszor én is azt érzem, hogy jó azt a darab húst kézzel megfogni. Mint amikor elmész kirándulni és nem igazán szarakodsz, hogy hogyan tudjál minél szalonképesebben enni, hanem a kaja és az evés a lényeg. Egyszer kérdem tőlük, hogy ti otthon soha nem használtok evőeszközt? Van nekünk is minden, de többnyire a vendégek használják - és ezen nagyon jól szórakoznak. Mindennel rizs. Vagy inkább rizs mindennel. Kis gumókat gyúrnak az öt újjukkal és lapátolják befele. Az indonézekkel jól kijövök. Főleg a balinézekkel. Szerintem ők is bírnak mert érzik, hogy nem nézem le őket. Főleg a balinézekről meg a thaiokról érzem, hogy általában véve jóindulatúak. Az indiaiak nagy csalódás volt. Élt a fejemben egy ilyen szelíd, Ghandi arcú, nem bántjuk a teheneket ember archetípusa. Ehhez képest ordítozó, akarnok, valami nem oké velük tipusú emberek vannak körülöttem. Ehhez a gondolathoz ismét muszáj hozzátennem. Kivételek mindig vannak.

Megjött a bicskám! Aki ismer, az tudja menyire tudok örülni ezeknek az apró baromságoknak. Lehet, hogy ez nem egy jó tulajdonság, de néhány tárgyamhoz nagyon kötődöm. Persze attól még simán elveszítem őket. Ez a másik rossz tulajdonságom.

A múlt cruise a lehető legjobban sikerült. Sokkal rosszabbul is sikerülhetett volna hiszen az Earl hurrikán elől menekültünk, vagy kerülgettük nem tudom. De az a lényeg, hogy nem mentünk Nassauba hanem egy nappal hamarabb érkeztünk New Yorkba. Ez azt jelentette, hogy a szokásos nyolc óra helyett huszonhatot töltöttünk NY - ban. Nagyon megérte. Elmentünk E.-val, az ő javaslatára, az Amerikai Természettörténeti Múzeumba (American Museum of Natural History), ami a világ egyik leghíresebb múzeuma. Itt játszódik egy állítólag ismert film (Night in the museum), amit én nem láttam. Egy hét se elég rá, hát még egy délután. Vágtattunk át a termeken és igazából csak kapkodtuk a fejünket, hogy te jóisten... ez is meg, ez is, meg még az is... A világ minden kontinenséről, egészen a legrégebb időkig visszamenőleg mindenféle anyagot találunk. Polinézia, Amazónia, Észak-Amerikai indiánok, eszkimók, afrikai őslakosok. Életnagyságú babák életszerű helyzetekben, autentikus viseletekben, fegyverekkel, mindenféle tárgyakkal, lehetetlen lenne felsorolni. Hatalmas kedvem kerekedett antropológiát tanulni. A kedvencem volt egy olyan pavilon (sok kedvencem volt egyébként) amelyik nemtudommilyen Dél-Amerikai törzs szeánszát eleveníti meg. Abból áll a történet, hogy nagyon sok sörszerű alkoholos folyadékot, isznak és aztán kihányják, hogy még többet tudjanak inni és közben mindenki mindenkivel. Hasonló dolgokat műveltek a görögök sok százezer kilométerre a bacchanáliákon. Anélkül hogy megegyeztek volna. Egy kukkot se szóljon senki, hogy a mai világ így meg úgy, meg hogy bezzeg a mi időnkben. Engem a dinoszauruszok soha nem nyűgöztek le. Nem tudom miért. A Jurassic Parktól se tojtam be anno. Dinoszauruszos részlegünk is volt. Csak álltam mint a székely a zsiráf előtt az állatkertben. Márpedig ilyen állat nincs! Na jó... Lehet hogy volt. Volt egy univerzumos rész galaxisokkal , meteoritokkal, kőzetekkel. Gyönyörű dolgokat látttam de ez sem igazán az én világom. Ami viszont nagyon bejött a preparált állatok pavilonja, szintén kontinensenként váltakozva. Próbáltak természetes környezetet imitálni és azokba helyezni az állatokat. Tükrökkel, fényekkel, festményekkel, többnyire jól sikerültek. Kedvenceim az Észak-Amerikai állatok voltak. Az alaszkai barna medve, a havas hajnali tájban vágtázó farkasok, a bölények, a grizzlyk. Ezek az állatok olyan fenségesek voltak. Olyan érzése volt az embernek amint elnézte őket, hogy egyszerűen nem lehet őket nem tisztelni. Ha kultúr, etno és társadalomtörténetnél antropológus, itt vadász szerettem volna lenni. És érdekes mód azon gondolkodtam, hogy le tudnék-e teríteni egy-egy ilyen teremtményt. Nem voltam benne biztos. Tényleg megilletődtem ezeknek az állatoknak a nagyszerűségétől. Nem is akartam ezt az érzést a Gift Shoppal mérgezni, éppen ezért gyorsan elhagytam a múzeumot.
Most ez nagyképűen hangzik, pedig tényleg nem úgy mondom. Ha New Yorkban jártok, ne hagyjátok ki. Egészen biztos vagyok benne, hogy nektek más dolgok fognak tetszeni. Nekem is borzasztó sokminden volt ami bejött, de lehetetlenség lenne mindent felsorolni.

Este meló után Time Square. A hurrikánnak köszönhetően belekóstoltam egy kis késő Péntek esti NY-ba. Próbáltam elképzelni milyen lehet itt a Szilveszter. Amit minden Újévkor látunk a híradóban. Asszem megelégedtem ezzel a fény, reklám és plakátdömpinggel amiben most volt részem.

A kikötő mellett van egy Hustler Club nevezetű hely. Hát úgy elsétáltam mellette, hogy vajon mi lehet ez. Nem sikerült eldönteni, hogy kupi vagy csak sima striptease bar. Na mindegy gondolom, ez már úgyse derül ki hiszen mi úgyse vagyunk itt soha este, amikor nyit. Erre mit ad Isten! Hazafele a központból szépen bementem. Striptease bar. Szerettem volna úgy bemenni, hogy lehetőleg ne találkozzak semmiféle crew member-rel. Nem mintha nem vállalnám, hogy én bemegyek egy ilyen helyre, de minek reklámozni. Jóformán be se érkezek a helyiségbe egy nagy csoport indonéz vigyorogva integet az első sorból. Na mondom jól van... otthon vagyunk. Egyébként semmi extra. Drága és semmi extra. A kolozsvári Moon Light százszor zsebretette minden szempontból. Be is zárták mert a hatóságok és más fontos ''szervek'' gyakran jártak oda ''kikapcsolódni''. Rá pár napra kérdi egy szakács, hogy ''na hogy tetszett a Hustler?'' Hát mondom, semmi extra. Ááá szerinte se. Menjek inkább Miamiban el. Ott aztán... Ladies from Cuba, Columbia, Venezuela... amerre csak nézel ''pussy..pussy''. Jól van haver. Majd ha élünk, akkor oda is elmegyünk.

Néha attól félek, hogy elhülyülök. Ezt már kifejtettem. Valamelyik nap iszonyatosan felhúzott a Miss Bacchus Dining Room. Így neveztem el hoszteszünket akiről már írtam. Egyébként végképp és végleg kiesett az érdeklődési körömből. A Maitre' D - n kívűl senkivel nem lehet látni vagy nagyritkán beszélgetni. Azt találta mondani, hogy terítsem én is újra az asztalokat, mert az az én dolgom is, egyébként járkálok körbe-körbe és nem csinálok semmit. Se főnököm, se ingem, se gatyám, se semmim. Hogy jön ő ahhoz, engem dirigáljon, kioktasson, utasítson? Nagyon felhúzta az agyamat. Erre lemegyek a konyhába és azon kaptam össze egy indonézzal, hogy kié legyen a rákfasírt. Ki volt ott előbb? Mondogattuk egymásnak a magunkét gyakorlatilag mint a gyerekek. Visszafele a lépcsőn meg ledöbbentem, hogy hova süllyedtem. Hagyom magam egy hülye picsától felhúzni és kondásszinten leállok vitatkozni. Ez nem jó. Amíg ezeket észereveszem és képes vagyok kívűlről látni, szerintem nem lehet baj. Szintén ezekhez a félelmekhez kötődik szerintem a ma délutáni álmom. Egy szűk gyárfolyosón kellett áthaladjak. Egyértelmű volt, hogy hajó: a padló, a színek, a szagok, a hangulat. Kétoldalt gépek amelyek hangosan és zajosan működnek, kattognak borzasztó közel egymáshoz. Ezen a szűk folyosón kell áthaladjak és nagyon félek attól, hogy egy gépkar vagy egy szíj elkapja valamelyik ruhadarabomat és beránt. Világos mint a nap. Az álmok fontosak és nem hazudnak.

Megvan az új netbookom. Ugyanolyan kicsi, ügyes, szép mint az elődje csak nem HP hanem Dell. Ugyanis aki nem tudná, (és miért ne legyen ez publikus, hogy mekkora marha vagyok) a vakációban elvesztettem a bőröndömet. Egy kolozsvári taxisnak szereztem egy jó napot vele. Már nagyjából újravásároltam a dolgaimat (következő New York-kor meg kell jönnie az Opinel bicskámnak), a külső merevlemezt hanyagolom és az új fényképezőgépem hangos mozgóképet is tud felvenni tehát a kamerát se kell újravásárolnom. Csak a bőröndöt meg a kedvenc lenvászon pólóimat hiányolom, de már ez se fáj annyira mert vettem helyette másakat.

Képzeljétek egy este a Dining Roomban messziről rámköszön egy Bar Waitress magyarul. Szólnék, hogy te, hogy - mi - merre, de nem hagyja, csak annyit mond, hogy olvastam a blogodat és tovasuhan. Azt hittem a tányér kiesik a kezemből. Utólag kiderült, hogy a kommenteken keresztül konzultáltunk is egy - két dologban. Azt mondja, hogy az anyukája is követi a blogomat (Üdvözlöm!), és ő figyelmeztette, hogy ugyanerre a hajóra jön ahol én vagyok. Minő egybeesés! Örvendtem neki.
Az Imagination sokkal zsúfoltabb, nehezebb hajó. Itt (Miracle) nyolc napos kirándulások vannak. New York a 'homeport'. Minden nyolcadik nap ott vagyunk. A mostani programom szerint kábé három órát tölthetek kint. Tíz perc alatt a Broadway - n vagyok. Húsz perc a Central Park, fél óra az Empire State Building. Az utóbbihoz nem sikerült még eljutnom. Szeretem New Yorkot. Még otthon kacérkodtam a gondolattal, hogy mi lenne leszállni és itt keresni valamit. Most hogy itt vagyok azt érzem, hogy nem. Túl nagy emésztőgödör. Legalábbis amit eddig láttam belőle. Jó lenne megnézni Manhattan-t és más nyugisabb részeket. Gondolom kialakulna egy másik kép is. Ami most van előttem... abba nem szeretnék bekerülni. Sokkal klasszabb mint Los Angeles de ijesztően nagy a tolongás. Tényleg azt érzi az ember amit a bahamai kocsmáros barátom mondott 'U should not forget, that U are a small fish in a big Ocean'.
Visszatérve az IM-re, annak ellenére, hogy nehezebb ott a munka és az élet, a legénység sokkal összetartóbb, barátságosabb. Továbbá, hogy ott van a Bar és a Photo College is, van egy állandó körforgás. Mindig újak jönnek. Vadonatúj emberek akik tele vannak kíváncsisággal, félelemmel. Ilyen szempontból jobb volt ott. Más szempontból meg jobb itt mert a pincérek, meg nem csak a pincérek, nem ölik meg magukat annyira, és megkeresik ugyanazt a pénzt. Nekem most kifejezetten tetszik a programom. YTD schedule. Reggel 6.30-tól délig Lido (45 perc szünet amit én 1.15-re pumpálok és ha úgy intézem, hogy munkaidőben kajáljak akkor lesz az 1.30-1.40 is) és délután 5-től este 11-ig Dining Room. Tudok pihenni, olvasni, blogot írni, stb.

A többi kikötő igazából, egy nagy nulla karibi fos. Beach - shopping, beach - shopping, beach - shopping. Erről szólnak ezek a kirándulások. Ja meg a food. Ezzel kellett volna kezdjem. A vendégek szempontjából. Sajnos csak minden negyedik cruise szól Puerto Ricoba. San Juan csodálatos. Tiszta Spanyolország, hamisítatlan mediterrán hangulat. nagyon kevés karibi beütést lehet észlelni. Információim szerint ezek is az utóbbi években épültek. Szinte Mallorcan éreztem magam (Tami gondoltam Rád). Valósággal felüdülés volt San Juan. Imádtam egyedül sétálni, fotózni, figyelni. Ittam a várost. Feltöltött. Valamint nem felejtettem el, hogy egyik kedvenc színészem itt született (Joaquin Phoenix).

Half Moon Cay - a Carnival magánszigete. Egy csodálatos szigetecske lehetne. A szigeten nincs semmi. Pár ember takarítja a strandokat. Ennyi a lakossága. Kikötője sincs... a hajó lehorhonyoz öt-hatszáz méterre a parttól és egy kisebb dereglye (vagy nem tudom minek nevezzem) a vendégeket oda-vissza hordozza amíg fel nem vonjuk a horgonyt és tovább nem hajókázunk. Mi megyünk ki elsőnek. Mármint a legénység egy része akik előkészítik a kaját és a bárt. Visszük magunkkal a hamburgereket, Coca Colat, gyümölcsöt, dzsúszokat meg minden a jóisten áldását. Borzasztó meleg van. Kevés idő alatt, viszonylag gyorsan kell mindent megcsinálni. A főnökök ugráltatnak mert ha nincs valami kész, akkor az ő seggük is szorül. No.. itt valóban rabszolgának éreztem magam. A meleg, a főnökök, a parancsszavak és ''a vendégek mindig elsők'' miatt. Szóval a vendégek elmennek fürdeni az egyébként gyönyörű fehérhomokos strandra, utána jönnek megeszik amit mi előkészítünk és visszafele menet vásárolnak valamit. Mi mindent összeszedünk, nyomás vissza a hajóra. Du. 3-4 mire visszaérünk. Este Dining room. Az egész evészet két óra hosszát tart. Ezért sokat kell szopni, főleg az assistant waitereknek mert elsőknek megyünk, utolsóknak jövünk. Ami jó benne, hogy ezt is megéltem. Nem játszom, hogy nemtudomhányadik században nemtudommilyen ültetvényen dolgozom, hanem megélem, hogy a Carnivalnal, Half Moon Cay-n iszonyat melegben, kínai műanyagpólóban nyomom a sódert. Perverznek tűnik, de az hogy ezt megélem... az tetszik.

Grand Turk. Szintén Karib. Mostanig nem is hallottam erről a szigetről. Taxival bementem a központba. Érdekes. Kicsit visszajött a filmekben látott gyarmatok hangulata. Főleg hogy a Katrina mindent elpusztított, kicsit olyan világtól elfeledett helynek tűnt. Minden rongyos, épülőfélben. Ha valami szép - új akkor az tuti hogy valami gazdag, fehér és főleg nyugateurópai ''telepesé''. Főleg a vendégházak. Minden esetre itt tényleg távol vagy a világ zajától... és lehet pihenni. De a legtöbb vendég és crew, a hajó melletti strandtól nem megy távolabb.

És most visszatérek San Juanra egy másik témával. Egy román pincér csaj igyekszik kifele a mólón. Kérdezem tőle, hogy lehet feljutni a várba. Ő nem tudja, ő csak 'face cumparaturi in San Juan'. Vagyis: shoppingol. New Yorkban találkozom két román sráccal a Gift Shop-ból. Büszkén mutogatják mind a ketten az új Omega órájukat. Mondom szép. Mennyi? Röhögés. Hetvenöt, mondja az egyik. Ezerháromszáz, mondja a másik. Röhögés. Ment ez a tökölődés még egy darabig ahhoz hogy kiderüljön, hogy a kínai piacon vettek egy-egy hamisított Omegát és most borzasztó büszkék, hogy megszólalásik (a hátlapon levő dombornyomattal együtt) olyan mint egy eredeti. És most ők milyen frankók, mert mindenki azt fogja látni, hogy ők milyen frankók az Omegáikkal. És nem értik, hogy én ezt nem értem. Pontosabban nem értékelem. Sajnos ez a sötétség a hajón 80-90 % - os. Ezt egy kicsit nehéz elviselni, de az elefántcsonttornyom már szinte kész van.

Kedves Kálmán! A relativitáselmélettel járó hasonlat, telitalálat. Díjazom. Szívesen elmennék veled dolgozni. Nem hiszem, hogy a Karibra. Nekem unalmas és nem az én világom. A gyönyörű strandokra megtaláltam a legjobb hasonlatot. Egy idő után az az érzése az embernek velük kapcsolatban, hogy nem többek mint a szép, de buta nők. Ha van rá lehetőség meg kell bennük fürdeni, ha nincs...nem sokat veszít az ember. Én szeretem a dombjainkat, az erdőinket és sajnos amiből egyre kevésbé van részünk, a csikorgó fehér teleket. Ilyen régimódi vagyok. De attól még keresgélhetünk. Ölellek.

Kedves Éva! Igazad van.Igazad van. A probléma az én fejemben van és fölösleges terhekkel járok ahelyett, hogy gondolkoznék és kinyitnám a szemem. Természetesen nagyon sok vagány imádnivaló nő van. Ezek az itteni életet figyelembe véve, elvétve jönnek hajóra vagy nem maradnak. Továbbá nagyon valószínű, hogy ezek a nők (akikről itt írtam) a szárazföldön is a kigyúrt BMW-s csávókat vagy a Mercis kopaszodó trottyokat hajtanák. Kösz a felvilágosítást. Írd meg privátban, hogy miért voltál (remélem csak voltál) szomorú a szabolcstyukodi@gmail.com emailcímre. Puszi.

Nemsokára kitelik a hónap. Az első. Már túl vagyok a mélypontokon. Már ami a beilleszkedést valamint a kilátásokat illeti. Múlt szombaton Nassauban az Imagination is ott volt. Gyorsan átszaladtam és körülnéztem. Találkoztam pár kedves ismerőssel váltottunk pár szót...Kicsit megdöbbentő is volt találkozni azokkal akiket otthagytam már lassan több mint három hónapja és látni, hogy az életük pontról pontra, napról napra ugyanaz. Mennyi mindent csináltam én otthon ezalatt a két hónap alatt? Nagyon sok minden történt velem. Ellenben akik a hajón vannak..., kinti szemszögből mintha nem is élnének. Igazából a Maitre D’ – t kerestem aki román, és a véleményét vagy legalább egy őszinte helyzetjelentést kértem tőle, hogy mi is aktuális helyzet a promóciókat illetően. Nem találtam a hajón viszont véletlenül ráakadtam egy közeli internetkávézóban. Nem sok jóval bíztatott. Szerinte a flottában két – három hónapig nem lesz promóció. Ennek az az oka, hogy sok az ember és már rég nem jött ki új hajó (jövőre jön egy). Valamint egy másik ok, hogy változtatják a rendszert. Kevesebb emberrel akarják üzemeltetni az egész katyvaszt. A lényeg a lényeg, hogy ezt a retkes melót assistant waiterként még minimum ennyi ideig fogom csinálni. Kettő – három hónap esetleg több. Ezer dollárért. És most már ezen van a lényeg. Az első szerződés az agymosásról szólt meg a partikról meg az újdonságról. Azért jöttem vissza mert ez a szerződés viszont már a pénzről kellene szóljon. Eléggé padlóra vágtak a tények. De felpofoztam magam viszonylag gyorsan és millió dolog kattog az agyamban. Pozícióváltástól a szárazföldi munkán át a cégcseréig minden megfordult a fejemben. A pozícióváltással az a helyzet, hogy tisztább munkát végezhetnék, többnyire szellemit kevesebb órában kevesebb pénzért (1500-1800 $). Ez se rossz. De azt mondtam magamnak hogy miért ne legyek képes nehéz fizikai munkát végezni ami stresszes, mosogatóleves meg ételmaradékos, de havi kétezer – kétezerötszáz dollárért. Nem esik le a karikagyűrű az újjamról és bírom. Amúgy is a hajón levő emberek min. 80 % - a hülye. Olyan mindegy hogy staff vagyok vagy crew vagyok. Leszarom a privilégiumokat meg a vendégdiszkót. Azért vagyok itt, hogy pénzt csináljak. Na most a meló ugyanaz, de a lóvé meg a legszarabb. Ezt kapd ki. De mi a Jóisten édes áldásáért menne nekem minden szépen és olajozottan? Vajon minek? Muszáj kavarás és komplikáció legyen a történetemben. Pl. az előző Maitr D’ (a mostani Maitre D’ egy nulla; két értelmes szót nem képes váltani az emberrel és a zsebén kívűl semmi nem érdekli) kb. nyolc embernek adott promóciót. Olyanoknak akiknek megvan minden tesztjük és tréningjük. Mint nekem is. Közben meg az van, hogy az alku amit önmagammal kötöttem a csicska munkát illetően nem áll. Pontosabban a mérleg nincs egyensúlyban. Főleg amiatt voltam deprimált, hogy most mi van... miért is csinálom ezt, és hogy rosszul játszom a lapjaimat meg vesztegetem az időmet. Na... de elmúlt. Elkezdtem emailezgetni. Jobbat kell találni. Amíg nincs jobb addig jó ez is. Lehet mire találnék jobbat addigra már ez is jó lesz. Majdnem mint a nőkkel .. Ja.. azok továbbra is ’disaster ’. A jó nő kevés. Azon kevés pedig hülye vagy nagyképű, vagy mindkettő. Akárcsak a szárazföldön csak itt minden olyanabb. Minden hatványozottabb intenzívebb, gyorsabb. Például egy szép Restaurant Hostess (ülteti a vendégeket, szépen mosolyog a bejáratnál, többnyire ’display’ pozíció, havi kétezerért) érkezett nemrég Fehéroroszországból. Úgy libeg végig a Dining Roomon, mintha ő lenne az étterem hattyúja. Miután váltottunk pár mondatot, gondolom meghívom valamire. Ááá... az ’appointment’ kizárt. Neki borzasztó sok dolga van. Gyakorlatilag úgy veszem észre csak a Maitre D’ – vel ér rá beszélgetni. Valósággal úgy nézett rám, hogy ’Hogy jössz te ahhoz, hogy Engem meghívjál?’ s közben Clint Eastwoodosan rág egy rúzsos fogpiszkálót. Közben ott az ellenkezője. A vendégek. A Lidoban szemet vetett rám egy kolumbiai nő. A péksüteményeket szolgálom és kicsit többet beszélget velem vagy legalábbis érdeklődőbb mint az átlag. Mondom Románia, mondja Kolumbia és még egy kis blabla. Két nap múlva ugyanott találkozunk. Mondja, hogy a fiával van aki tíz éves. Nem tudom már mit mondok. Mondja, hogy New Jersey ben él és ápolónő. Se szó se beszéd belevág a közepébe: ’Are you married?’ Mondom ’No’. ’Wow, You should call me’ mondja. Egy kis fecsegés emailcsere és ennyi. De nem ezen van a lényeg. A lényeg az, hogy számára így vendégként, egy magas szőke pincér vagyok Transzilvániából. Ha ugyanez a nő teszem azt a hajón dolgozna, mondjuk ápolóként, ismeri ugye a hierarchiát, a nyakam rá, hogy csak egy assistant waiter lennék neki. Istenem... a lányok többsége ebből a szempontból milyen buta. A társaság alakulófélben. A románokkal itt is jól el lehet lenni. Nehéz beismerni, de barátságosabbak, érdeklődőbbek, nyitottabbak mint az anyaországi honfitársaim. Valahogy jobban lehet velük bratyizni. És ez nem azért van mert többen vannak. Azért mert ők ilyenek. Például ha holnap hirtelen le kellene szálljak a hajóról és senkitől nem tudnék elköszönni, hiányérzetem lenne, hogy nem tudtam szólni Mariusnak, Costinak, Ionutnak vagy Vladnak. Ez sajnos egy anyaországi honfitársamra se érvényes. Neveket szándékosan nem írok. Itt most több az erdélyi román. Valamint összefutottam Johnnal aki az előző hajómon szaxofonozott. Egy este elpanaszolta, hogy az a probléma a nőkkel az ő szempontjából, hogy sajnos nem szexi a hangszere. Nem gitáros vagy dagadó izmu izzadó dobos. Hisz látja jól... erre buknak a csajok. Az ő zenéje számukra nem érdekes. Hiába nyugtatgattam, hogy a szaxofon mennyire modern és mai életerzéseket remekül kifejező hangszer, nem sikerült meggyőznöm. Különben a zenészekhez érzem magam a legközelebb. Intellektusban, habitusban. Jim iszonyat jó fej. Szólógitáros. A Crew Messben eszik mert nem bírja a kollégáit. Már előtte feltűnt és szimpatikus volt, hogy van egy staff aki mindig a Crew Messben eszik. Neki az a baja, hogy Bob Dylan meg Elvis dalait jobban ismeri mint a sajátjait. Milliószor elénekli őket. Unja. És nem fejlődik mert öt – hat óra örökzöld melódiák után nincs ujja meg (el is hiszem) lelke gyakorolni. De azt mondta, hogy talán jobb is így mert legalább nem szórja a disznók elé a gyöngyeit. Ugyanezen gondolkodtam pár nappal azelőtt. Vajon nem ezt csinálom – e ? És még azon is, hogy korpa között érzem magam. Megesznek – e vajon a disznók? Szerintem nem. Visszatérve Jimre, színész is, de főleg apróbb és ’standing’ (ha helyesen emlékszem a kifejezésre) munkái voltak. Pl. bemérik rajta fókuszt a távolságokat, az egyszerűbb jelenetek koreográfiáit, eltökölnek fél órát- egyet, mikor mennyit és jön Tom Hanks és leforgatja a jelenetet. Lassan ötven fele jár és reméli, hogy a szárazföldön megcsinálja magát. Színész, táncos, zenész, jóformán mind egykutya. De még a költőt is idesorolhatjuk. Na és a festőt? Azon filóztunk Johnnal valamelyik este, hogy melyik művész a nagyobb lúzer a mai világban. Apropó táncosok, ami a hajón levő táncosokat illeti, katasztrófa hogy milyen üresfejűek.