Kedves Ákos, a párhuzamot a napkinszámlálás és ''Gömböc Úr'' - ban való konfettiszórás között a közös zenei betétek szolgáltatása adta. Illetve még inkább, mindkét munkának az értelmetlensége és ha még pontosabban akarok fogalmazni, ugyanazt éreztem napkinszámlálás közben, mint konfettiszórás közben, a világ másik végén miközben szólt az YMCA. Csupán a díszlet, a kellékek, meg a hangosító különböztek

A múlt héten ellopták az ingeimet mosodában. A szolgálati ingeket. Képzelhetitek milyen emberek sokadalma ez, ha nagyon sok panasz érkezett, hogy alsónemük tűnnek el. Ötvenként dollárért újakat kellett vennem. Mikor jelentettem a biztonságiaknak, csak azt tudták javasolni, hogy őriznem kell őket. Úgyhogy most csücsülök a folyosón és őrizem az ingeimet miközben mosódnak.

Már írtam nektek a jómúltkorában Nagipról, az angol pincérről. ''He got banana...'' Több mint két hete részegen jött vissza a hajóra a diszkóból és elaludt a Staff Messben. Rátalált egy borzasztó rosszindulatú nőszemély. Egészségügyis. Szóváltásba keveredtek.Talán egy kis lökdösődésre is sor került. Kijöttek a biztonságiak, minden elsimult, Nagip kapott egy írásbeli figyelmeztetőt és rendeződni látszott a dolog. A háttérben közben zajlottak az események. Két hét múlva, reggel hatkor kopognak Nagip ajtaján, hogy van három órája összecsomagolni, mert el kell hagynia a hajót. Magyarán ki van rúgva. Amíg csomagol, őrzik a biztonságiak. Sőt csak akkor kapja kezébe az útlevelét, amikor a repülőtéren áthaladt a beléptetőn. Addig kíséri a security ,mint valami bűnözőt. Azért ilyen drasztikus ez a kirúgás, pontosabban ilyen hirtelen, mert attól tartanak, ha jóval előtte szólnak neki elkövet valami baromságot, hiszen úgysincs mit veszítenie. A Chief Securityt is kirúgták, akit borzasztóan sajnáltam, mert iszonyatosan jó fej volt. Érte állítólag az FBI jött. Azt mondja a folyosórádió, hogy a vendégektől csórelt. Nehezen tudom elhinni, de azt látom, hogy itt már semmin se szabad meglepődni.

Nehezen megy az írás. Egyre lustább vagyok, de igyekszem tartani a legalább havi három bejegyzést. Alapvetően jól megy sorom a Room Serviceben. Nem megerőltető és napi 10-12 óra munka után nincs semmi bajom. Kicsit olyan mint amikor a kosárlabdázókról leveszik a súlyokat meccs előtt. Olyan megkönnyebbülés ez a Back Dining Room után. Ez két hónapig fog tartani, amiből már eltelt majdnem egy és utána jön a nagy szopás. A Lido. Ez a tizedik emelet a hajón. A nap huszonnégy órájában teljes büfé. Semmi más dolga nincs az embernek mint asztalokat takarítani. Egy óra után azt érzed, hogy meghülyülsz. Akik nem szeretnek gondolkozni, azoknak megfelel ez a munka. De a munkarend borzalmas. Állítólag már az indonézek is, akiknek a tűréshatáruk jóval magasabb mint a mienk, át szeretnének menni a bárba. Kicsit irtózom tőle. Ez három hónapig fog tartani. Ezalatt már a Dining Roomban is fogok dolgozni a vendégekkel. Ezután pedig, ha minden igaz május 7-én megyek haza. De addig még sok van.

Semmi karácsonyi hangulat. De már két hónapja fel kellett diszíteni a Messeket.

Legalább úgy utáltam diszíteni, mint otthon a boltokat látni amikor már novemberben karácsonyi vásárt hírdetnek. Minden varázsát elveszíti. Főleg itt a Bahamákon ahol rövidújjuban lehet lófrálni. Nem ironizálok. Hiányzik kicsit a tél. A hó, a síelés. Hiányzik a Kossuth Rádió és a főzés. Hiányoznak a kocsmai hangulatok. A múltkor Miamiban megsimogattam egy macskát. Akkor jöttem rá, hogy a hajón nincsenek állatok és én mennyire szeretem őket. Néha érzem, hogy jó lenne egy értelmes dolgot próbálni. És ha már Karácsony van akkor természetesen a család. De semmi nem hiányzik égetően vagy bántóan. Tettem fel néhány új képet, a már megadott linken meg lehet nézni. Most már nagyon késő van és már huszonnegyedike, úgyhogy kívánok mindannyiotoknak egy hófehér, csikorgó, ropogós, gyertyafényben és szeretetben gazdag Karácsonyt innnen a langymeleg Bahamákról.

Ne aggódjatok, nem vagyok ennyire elszállva. Nagyon jól tudom, hogy az utóbbi években a globális felmelegedés rendre elkúrta a karácsonyainkat. Csókok.

Cozumelben van román vendéglő. A román ismerőseim áradoztak, hogy milyen klassz, hogy mennyire el kell oda menni, hiszen vineta, pacalleves, csorba de perisoara, miccs, gretár... Szóval minden ami kell. Egy lunch offot rászántam. Nagyon kellemes délután volt. Ezek a kaják mind voltak, de lehetett kérni paszulylevest vagy akár puliszkát is. Olyan szinten volt hazai a hangulat, hogy egy adott pillanatban felcsendült a manele. Először ledöbbentem, hogy ez mindenkinek tetszik (voltunk vagy nyolcan aztán a kaszinósokkal felduzzadtunk kb. tizenötre), aztán kicsit fanyalogtam, hogy nem hiszem el, hogy még a világ másik végén is..., aztán azt mondtam le van szarva: kicsit ízléstelen, kicsit hülyén hangzik, de a mienk. Olyan szinten volt otthoni a hangulat, hogy szentül meg voltam győződve, hogy a mellettem levő, a jóisten tudja milyen pálma, egy nagy cseresznyefa. Sajnos 5.15-re vissza kellett rohanjak a hajóra. Viszont a legszebb dolog a történetben, a találkozás a tulajdonossal, de nevezhetem házigazdának is, mert minden egy helyen van. Pistinek hívják, évekig hajózott, brassói és a párjával vendéglőt nyitott Cozumelben.

Hasonló sztori szintén Cozumelből. Az internetkávézóban felejtettem a pen driveomat. Erre csak pár nap múlva jöttem rá. Semmi gond, halálnyugodt vagyok, pár nap múlva majd érte megyek, hátha meglesz. Meglett. A tulajdonos, gondolom az akcentusomból kiindulva, megkérdezi, hogy honnan vagyok. Mondom magyar vagyok (már unom, hogy ''from Romania but I'm hungarian''). Erre kiderül, hogy ő Laci, évekig hajózott, magyarországi és internetkávézót nyitott Cozumelben. Állítólag még vannak exhajós magyarok Cozumelben akik mindenféle kocsmát, klubot vagy kávézót nyitottak.

Mióta saját gépem van és és a Room Service-ben dolgozom lassabban megy az írás. Ez gondolom amiatt, mert több a szabadidőm és egyszerűen el vagyok nagyon kényelmesedve. No meg egy kicsit lustulva is. Tény, hogy a RS-ben (Room Service) arany életem van. A meló nem megerőltető, az időbeosztás sokkal jobb és valami kis extra pénzt is lehet csinálni. Kihasználom az alkalmat és lelkiismeretfurdalás nélkül annyit lógok és lötyögök amennyit csak lehet. Lényegében kipihenem a Staff Mess fáradalmait. Különben mióta eljöttem, öt különböző ember mondta, hogy mennyire hiányzom onnan. Jólesett. Ja... és ezek mind nők voltak. Ez még jobban esik.

Ha már a nőknél tartunk akkor annyit árulnék el, hogy az utóbbi időben A., egy húsz éves (Úristen, még kimondani is vicces) angol táncosnő elég sok fej és szívfájdalmat okoz (ez még viccesebb). Sajnos R.-t, egy indiai fotós csajt, aki gyógyír lehetett volna, áthelyezték egy másik hajóra. Szóval a magánéletem az istennek nem akar virágba borulni. Egyelőre ennyi.

Kábé egy-másfél hónapja lehettem a hajón (tegnapelőtt volt három) amikor felvittek egy reggel a Dining Room-ba ''napkin''-t számolni. Havonta-másfélhavonta tartanak egy-egy leltárszerűséget, amikor mindent megszámolnak. A kendőszámlálás egy kifejezetten unalmas és monoton... hát nem is nevezném munkának. Reggel hatkor, borzasztó álmosan, ülsz vagy állsz és számolod a napkint. Ötvennél öszzecsapod a csomót és újat kezdesz. Ami ettől jobb, a koszos és tépett napkinek válogatása és számlálása. Egy hatalmas műanyag tartályban vannak a napkinek és szortírozod őket. Szóval nagyon fasza élmény napkint számolni. A lényege a dolognak, hogy ezen a reggelen pontosan szortírozás közben, borzasztó álmosan, azon járt az eszem, hogy '' Te Jóisten! Mit is csinálok én itt?'' Közben a napkinek keringtek szálltak a magasban, csak éppen fényesen kellett volna suhogniuk, hogy kurvára költői legyen a hangulatom. Én meg számolom őket. És ebben az áldott pillanatban felhangzik a YMCA. Belémhasít a felismerés: Gömböc úr, YMCA, konfetti, napkin. Hát gyerekek... azt az érzést, pontosabban azt szürreális vagy inkább groteszk helyzet szülte nevetést az életben nem felejtem el. És hogy minden meg legyen fejelve tíz perc múlva felcsendült a Go West. Ekkor már nem bírtam, rákönyököltem a műanyagkonténerre és nem tudtam abbahagyni a röhögést. Aki látott, szerintem meg volt győződve, hogy megbuggyantam. Biztos vagyok benne, hogy aki anno látta, vagy még inkább aki játszott az ominózus előadásban, tökéletesen érzi-érti, hogy miről beszélek.

Már rég terveztem Cozumelben robogót bérelni és körbecucukázni a szigetet. Tegnap megtettem. Fantasztikus volt. Óva intenek mindenkit robogóbérléstől. Akármi történik veled a hajón kívűl, a cég semmit nem áll. Egészségügyi ellátásra gondolok. Ha elcsúszol a lépcsőn, mondjuk munka közben, kitöröd valamidet és nem az ő cipőjuket viseled, semmit nem kapsz, szintén minden kórházi ellátást neked kell állnod. De ha teszem azt hátgerincproblémáid adódnának a sok emelgetéstől rögtön hazaküldenek és aláíratják veled, hogy ezelőtt is volt problémád. Ezt különösen hangsúlyozzák a tréningeken, hogy hogyan kell emelni. Nagyon védik magukat. Szóval nem érdekelt a veszély, hiszen akármit csinálsz ebben az életben, veszélyes. Sajnos éppen csak fürödni tudtam, képekre nem maradt időm. Belefutottam egy filmforgatásba is, de most egy ideig nem érdekel a szakma, úgyhogy különösen nem villanyozott fel. (ez most olyan nagyképűen hangzik mintha legalábbis negyven film lenne mögöttem) Ilyen szép tengerpartot utoljára Mallorcan láttam. Az egész kanyar 65 km. Vígan robogtam egy idő után hatvannal, és megerősödött bennem az elhatározás megcsinálom a jogosítványt motorra. Úgyhogy Janikám, ami késik nem múlik.

Ezeket a sorokat már az új netbookomon pötyögöm. Hálistennek. Elég sokat vakaróztam, meg mindenfélét spekuláltam amíg

sikerült megvennem. Aki ismer az tudja, hogy tudok ám dillemázni rendesen. Most se volt ez másképp se a típust, se a méretet se az időpontot illetően. Kutyából nem lesz szalonna. Elveszítettem már egy-két dolgomat. Volt amit megtaláltam, volt amit nem. Néha belazítok és dekoncentrált vagyok. Tegnap elfelejtkeztem két rendelésről. De nem ez jellemző. Alapvetően jól dolgozom és ha sokan vannak és a szükség úgy kívánja a leggyorsabban és a legösszetettebben tudok ott lenni. Arra is rájöttem, hogy nagyon jó főnök vagyok. Meg leszek is :-) . Nem rossz érzés beosztani a munkát meg egy

általán koordonálni a dolgokat. Na ennyit az önajnározásról.

Tegnap áthelyeztek. Room service-s lettem. Ez a következő lépés egy assistant waiter életében. Meg voltam lepve, de alapvetően kellemesen érintett. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem kerülgetett egy kis nosztalgiafelhő. Kilenc nap híjával, három hónapig reggel délben és este a Staff Messben voltam. Ismertem mindenkit. Megvoltak az úgynevezett barátaim akikkel a szokásos kellemes, semmitmondó beszélgetéseket folytattuk. Tudtam már, hogy kinek kell ''vegiecheesburger'' , kinek ''cheese omlette'' , kinek csak sima hamburger. Az indiaiak folyton a dal-t (ez egy híg, csípős-currys lencsefőzelékszerű dolog) zabálták. Kicsit hozzámnőtt a dolog. Meg az volt a jó, hogy azt éreztem hogy bírnak az emberek. Erre a periódusra, most nagyon furcsa lesz amit mondok (főleg ha visszaolvassa az ember a nyavalygásaimat), nagyon kellenmesen fogok visszaemlékezni. Most egy kicsit más dolog fog következni. Természetesen erről is fogok majd írni. Van még egy pár dolog amit nem említettem, de visszamenőleg mindent vagy legalábbis amit érdemes, bepótolok.

Egy ilyen említésre méltó dolog például, hogy meglátogattuk Péterrel és Szilviával a fedélzetet. Mármint ahonnan vezetik a hajót. Nagyon készségesek voltak az olasz tisztek, mindent mutattak magyaráztak. Néha úgy éreztem magam mint egy osztálykiránduláson vagy egy szoci gyárlátogatáson. Kicsit hülyén. De jó volt látni ezt is. Majd lesznek képek.

Ide kötődik az is amikor egy este az open decken ácsorogtunk és (a képeken ki lehet venni egy emelvényt rajta egy kolomppal) valamelyikünk belefogódzott a kolompba. Pár perc múlva leszaladt egy tiszt és nagyon szépen elmagyarázta, hogy a kolompot soha semmilyen körülmények között nem szabad megérinteni. Kivéve ha takarítják. Kb. olyan rangú szabály ez mint a "a színpadon nem fütyülünk". Anno ezzel jeleztek egymásnak a hajók köd illetve rossz idő esetén. Ma már többnyire dekoráció. Azt tartja a tengerészbabona, hogy ha megérinted a kolompot, vihart és szerencsétlenséget hozol a hajóra. Ezt a babonát a mai napig tiszteletben tarják és úgy kezelik a tárgyat mint a hajó amulettjét. Ez nagyon szimpatikus.

Szia Ágota! Azt hiszem, hogy lassan megengedhetem magamnak azt a nagyképűséget, hogy köszöntselek az olvasóim között. Természetesen mendenkit üdvözlök. Jó érzés látni szépen lassan szaporodtok. Laci te ne bújkálj J ! Elfelejtettem mondani, hogy ezeket a bejegyzéseket abszolút privát mailként is felfoghatjátok. Ezzel csak arra szeretnék utalni finoman, hogy nem sértődök ám meg ha egy-egy privát mailt kapok tőletek, hogy hogy vagytok, mit csináltok. Természetesen kinek nem inge ne vegye magára.

A múltkoriban, mikor lassan befejeztük a vacsora utáni takarítást, csörög a telefon. Henry hív, hogy 11 órára menjek a Spirit Dining Room-ba. Kettő van a hajón a Spirit meg a Pride. Ezerkétszáz vendégre. Nagyobb hajókon akár három-négy is lehet. Érdemes ezekre a nevekre odafigyelni. Meg a hajók nevére: Conquest, Freedom, Sensation, Imagination, Victory, Freedom, Fascination, Legend, Destiny, Fantasy, stb. Csupa hangzatos név. Mindegyik a győzelemre meg a képzeletre utal. A Carnival a legnagyobb társaság a világon. Számos más céget és kisebb hajóstársaságot magába foglal. Most már határozottan látom és érzem, hogy az emberek, mi, a végtelenségig ki vagyunk használva. Már vagy négy-öt napja csak hárman dolgozunk a Staff Messben. A negyedik srác beteg, de őt már a Room Serviceből (ahova kerülnek az emberek általában két-három hónapos Back Dining Room után) hívták le. Gyakorlatilag öt embernek a munkáját végezzük. Hosszabbak az étkezések utáni takarítások, többet kell rohangálni a rendelésekkel, meg egyáltalán mindennel. Az az érzésem, hogy a főnökeink látják, hogy így is megy, vagyis meg tudjuk csinálni és nem is hívnak új embereket. Természetesen ezzel pénzt spórolva. Ugyanis ha nem küldenek az office-tól új segédpincéreket (hogy használjak már magyar szót is) akkor simán elő tudnának léptetni egy-egy mosogatót. De azokat amint már említettem három-négy szerződésen keresztül havi ötszáz dollárért dolgoztatják. Az a durva, hogy Indonéziában és a Fülöp Szigeteken sorban állnak ezért az ótvar melóért. De ugyanezt eljátssza a cég a pincérekkel is. Miután lejár a Room Service ami szintén kb. három hónapig kellene tartson, utána jön a vendéglő. Namármost tudunk olyan assistant waiterekről akik már a harmadik szerződésük közepén vannak és még mindig nem kaptak promóciót. Team waiter, utána team headwaiter, senior teamheadwaiter, assistant maitre’ d, maitre’d. Ehhez hosszú évek kellenek. Van akinek tíz év elég, hogy a maitre’d-ig vigye, van aki még húsz év után is assistant maitre’d. Persze, hogy sok függ a képességektől, intelligenciától, stb. De visszatérve, a kilencvenes évek közepén, sőt még kétezer körül is 5-6000 dollárt megkeresett egy team headwaiter. És milyen erős volt a dollár! Egy szerződés, egy lakás. Valamint sokkal, de sokkal gyorsabban lehetett felfele menni a szamárlétrán. Most max négyet keres a team headwaiter és amint mondtam assistant waiterként, tréning ürügyén több szerződést nyomnak le az emberek. Ugyanazt a munkát végzik mint egy team waiter csak éppenséggel 1000 dollárért. Szóval régen sokkal könnyebb volt ez a munka sokkal több pénzért. Sokmindent elárul, hogy a gazdasági válság kellős közepén, amikor szinte minden szarul megy, több százmillió dollár értékben bocsájtanak vízre két hajót. A legnagyobb kategóriájút. Az egyik a Dream, ami már el is indult. Nahát, az ügyes menedzsmenten és a jó kommunikáción kívül, ezért tudott a Carnival ilyen bődületesre nőni. Különben a tulajdonosok zsidók, ami természetesen nem jelent semmit.

Most visszaugrok a legelejére ahol félbehagytam, hogy egy este munka után hívnak a Dining Roomba. Nagyon kiakadtam, hogy most megint valami extra munka lesz. Motyogtam is egy sort magamban, hogy a kurva életbe, hogy már megint valamit kitaláltak, stb. Megjelenek pontban 11-kor, hát mit ad Isten, a két Maitre’d, Henry, és a két hostess csaj ülnek egy asztalnál és vacsoráznak. Engem is vacsorázni hívtak. Nagyon kellemes meglepetés volt. A komáromi kapcsolatokkal rendelkező maitre’d vacsora alatt elmondta, hogy milyen fantasztikus a ’’personality’’-m és hogy mennyire ’’fit’’-s ehhez a ’’job’’-hoz és hogy csak ’’patience and patience’’. Nem dicsekvésből mondom... de, dicsekvésből mondom, hogy a Staff Messben már ketten is kérdezték, hogy mikor tesznek már fel a Dining Roomba mert én vagyok az egyik legjobb pincér. Szóval jó a reputációm. Azt mondta Henry egyszer Szilviának rólam, hogy én ’’too good to be a waiter’’ vagyok. Szerencse, hogy nem "to be true". Pedig nem sokat tudok az igazi profi felszolgálásról. Ezek szerint tényleg fantasztikus a ’’personality’’-m. A vacsorához még annyi fűződik, hogy eddig még soha nem ettem homárt. A rákocskákat szépen megettem, de a homárt egyszerűen nem tudtam, hogy kell enni. Nagyon kemény volt páncél, a kés-villa nem tűnt jó ötletnek. Ők már befejezték előttem a homárt. Utánozni már nem volt alkalmam. Nem akartam hülyének tűnni, inkább otthagytam. Senkinek nem mondtam semmit. Pár nap múlva Pétert hívják vacsorázni. Napközben, pontosabban munka közben, állunk a mosogatóban, mindenki csinálja a maga dolgát. Én meg Péter. Közben azon gondolkozom, hogy mondjam-e el neki, hogy hogy jártam a homárral. Miközben ezen morfondírozok, hogy tűnjek-e hülyének vagy maradjak-e hülye, megszólal mellettem Péter: Hallod, hogy kell enni a homárt? Azt hittem, hogy ott helyben meghalok a röhögéstől.

Szia Ágota! Azt hiszem, hogy lassan megengedhetem magamnak azt a nagyképűséget, hogy köszöntselek az olvasóim között. Természetesen mendenkit üdvözlök. Jó érzés látni szépen lassan szaporodtok. Laci te ne bújkálj J ! Elfelejtettem mondani, hogy ezeket a bejegyzéseket abszolút privát mailként is felfoghatjátok. Ezzel csak arra szeretnék utalni finoman, hogy nem sértődök ám meg ha egy-egy privát mailt kapok tőletek, hogy hogy vagytok, mit csináltok. Természetesen kinek nem inge ne vegye magára.

A múltkoriban, mikor lassan befejeztük a vacsora utáni takarítást, csörög a telefon. Henry hív, hogy 11 órára menjek a Spirit Dining Room-ba. Kettő van a hajón a Spirit meg a Pride. Ezerkétszáz vendégre. Nagyobb hajókon akár három-négy is lehet. Érdemes ezekre a nevekre odafigyelni. Meg a hajók nevére: Conquest, Freedom, Sensation, Imagination, Victory, Freedom, Fascination, Legend, Destiny, Fantasy, stb. Csupa hangzatos név. Mindegyik a győzelemre meg a képzeletre utal. A Carnival a legnagyobb társaság a világon. Számos más céget és kisebb hajóstársaságot magába foglal. Most már határozottan látom és érzem, hogy az emberek, mi, a végtelenségig ki vagyunk használva. Már vagy négy-öt napja csak hárman dolgozunk a Staff Messben. A negyedik srác beteg, de őt már a Room Serviceből (ahova kerülnek az emberek általában két-három hónapos Back Dining Room után) hívták le. Gyakorlatilag öt embernek a munkáját végezzük. Hosszabbak az étkezések utáni takarítások, többet kell rohangálni a rendelésekkel, meg egyáltalán mindennel. Az az érzésem, hogy a főnökeink látják, hogy így is megy, vagyis meg tudjuk csinálni és nem is hívnak új embereket. Természetesen ezzel pénzt spórolva. Ugyanis ha nem küldenek az office-tól új segédpincéreket (hogy használjak már magyar szót is) akkor simán elő tudnának léptetni egy-egy mosogatót. De azokat amint már említettem három-négy szerződésen keresztül havi ötszáz dollárért dolgoztatják. Az a durva, hogy Indonéziában és a Fülöp Szigeteken sorban állnak ezért az ótvar melóért. De ugyanezt eljátssza a cég a pincérekkel is. Miután lejár a Room Service ami szintén kb. három hónapig kellene tartson, utána jön a vendéglő. Namármost tudunk olyan assistant waiterekről akik már a harmadik szerződésük közepén vannak és még mindig nem kaptak promóciót. Team waiter, utána team headwaiter, senior teamheadwaiter, assistant maitre’ d, maitre’d. Ehhez hosszú évek kellenek. Van akinek tíz év elég, hogy a maitre’d-ig vigye, van aki még húsz év után is assistant maitre’d. Persze, hogy sok függ a képességektől, intelligenciától, stb. De visszatérve, a kilencvenes évek közepén, sőt még kétezer körül is 5-6000 dollárt megkeresett egy team headwaiter. És milyen erős volt a dollár! Egy szerződés, egy lakás. Valamint sokkal, de sokkal gyorsabban lehetett felfele menni a szamárlétrán. Most max négyet keres a team headwaiter és amint mondtam assistant waiterként, tréning ürügyén több szerződést nyomnak le az emberek. Ugyanazt a munkát végzik mint egy team waiter csak éppenséggel 1000 dollárért. Szóval régen sokkal könnyebb volt ez a munka sokkal több pénzért. Sokmindent elárul, hogy a gazdasági válság kellős közepén, amikor szinte minden szarul megy, több százmillió dollár értékben bocsájtanak vízre két hajót. A legnagyobb kategóriájút. Az egyik a Dream, ami már el is indult. Nahát, az ügyes menedzsmenten és a jó kommunikáción kívül, ezért tudott a Carnival ilyen bődületesre nőni. Különben a tulajdonosok zsidók, ami természetesen nem jelent semmit.

Most visszaugrok a legelejére ahol félbehagytam, hogy egy este munka után hívnak a Dining Roomba. Nagyon kiakadtam, hogy most megint valami extra munka lesz. Motyogtam is egy sort magamban, hogy a kurva életbe, hogy már megint valamit kitaláltak, stb. Megjelenek pontban 11-kor, hát mit ad Isten, a két Maitre’d, Henry, és a két hostess csaj ülnek egy asztalnál és vacsoráznak. Engem is vacsorázni hívtak. Nagyon kellemes meglepetés volt. A komáromi kapcsolatokkal rendelkező maitre’d vacsora alatt elmondta, hogy milyen fantasztikus a ’’personality’’-m és hogy mennyire ’’fit’’-s ehhez a ’’job’’-hoz és hogy csak ’’patience and patience’’. Nem dicsekvésből mondom... de, dicsekvésből mondom, hogy a Staff Messben már ketten is kérdezték, hogy mikor tesznek már fel a Dining Roomba mert én vagyok az egyik legjobb pincér. Szóval jó a reputációm. Azt mondta Henry egyszer Szilviának rólam, hogy én ’’too good to be a waiter’’ vagyok. Szerencse, hogy nem "to be true". Pedig nem sokat tudok az igazi profi felszolgálásról. Ezek szerint tényleg fantasztikus a ’’personality’’-m. A vacsorához még annyi fűződik, hogy eddig még soha nem ettem homárt. A rákocskákat szépen megettem, de a homárt egyszerűen nem tudtam, hogy kell enni. Nagyon kemény volt páncél, a kés-villa nem tűnt jó ötletnek. Ők már befejezték előttem a homárt. Utánozni már nem volt alkalmam. Nem akartam hülyének tűnni, inkább otthagytam. Senkinek nem mondtam semmit. Pár nap múlva Pétert hívják vacsorázni. Napközben, pontosabban munka közben, állunk a mosogatóban, mindenki csinálja a maga dolgát. Én meg Péter. Közben azon gondolkozom, hogy mondjam-e el neki, hogy hogy jártam a homárral. Miközben ezen morfondírozok, hogy tűnjek-e hülyének vagy maradjak-e hülye, megszólal mellettem Péter: Hallod, hogy kell enni a homárt? Azt hittem, hogy ott helyben meghalok a röhögéstől.

Nem tudom említettem-e már eddig, de K.-hoz fűződik az egyik legkellemesebb estém, amikor nagyon nótáskedvűre ittam magam. Nemcsak én. A lényeg az, hogy a Karib tenger is hallhatta az összes kedvenc népdalomat és nótámat egyaránt. Természetesen ez is éjszaka történt az Open Decken, amiről már sokat hallhattatok.
Körülbelül három hete jött egy új assistant waiter. Egy angol. A pozíciókról és a nemzetiségekről már beszéltem. Mindenki el volt hűlve, hogy mi az, hogy egy angol eljön assistant waiternek. Igazából marokkói származású de ő már Londonban született. Nagyon megörültem neki, mert végre megjelent valaki a színen aki színtiszta angolt beszél. Megbeszéltük, hogy ki fog javítani stb., stb. Sajnos tíz nap múlva áttették a Crew Messbe. Visszatérve, teljesen ki volt akadva, hogy mindenki a pozíciójára és az angolságára kíváncsi, senki nem kérdezi meg, hogy hogy van, meg egyáltalán. Különben én meg már a sok ’’How are you’’ - tól mászok falra. Ez a gyerek egy borzasztó beszédes jó kedélyű vidám fickó. Tanulmányértékű volt, ahogy napról napra fogyott nála a mosoly. Most is a fülemben van amikor egy reggel egy idióta tréning után háromszor kérdezi meg, hogy ’’What the fuck was that?’’ Mintha a Trainspottingból lépett volna ki valaki. Különben holnap reggel ’’Friendship and smilesharing’’ tréningünk lesz. Természetesen megint lecsípnek majdnem másfél órát a breakfast offomból, de még mindig jobb, ha egy teljes délutánt vennének el.
Ha a kapitány borával kezdem az estét, annak szinte mindig rossz vége lesz. Ez történt tegnap este is. Ma a reggelinél mindenhol voltam csak nem magamnál. Spontánul alakult az este de utólag rá tudom fogni, hogy tegnap ünnepeltem a második hónapomat a hajón.
Megkérdeztem Éva a hajó főszakácsának a kedvenc indiai ételét. Chicken..... Borzasztó elfoglalt ember de ha alkalom kerül rá, akkor megkérdezem, hogy kell elkészíteni. Minden esetre azt mondta, hogy egy ’’little bit difficult’’. Ha nem kerül rá sor, max megnézitek az interneten. Egy nagyon jó fej a főszakácsunk, de roppant heves vérmérsékletű. Néha valósággal kivetkőzik magából úgy tud üvölteni. Ezt megfigyeltem egy másik szakácsnál is aki kisebb főnök. Tőle szúrósabb tekintetű emberrel soha nem találkoztam. Viszont ha néha mosolyog, valósággal megszelídül. Az az érzésem, hogy ez a pasas valamiért nem bír. Legalábbis az elején nem bírt. Most már enyhül. Viszont a főszakács az nagyon kedvel. Még az első héten amikor idekerültem elmondtam neki, hogy én mennyire tisztelem a szakácsokat. És hogy mennyire felnézek rájuk, mert szerintem egy hajón nagyon fontos a kaja. Az előre bekevert koktélokat, meg a Coca Colat nemigen lehet elkúrni. Amikor ezt mondtam azt hittem, hogy ’’csak’’ egy szakáccsal beszélgetek. Fogalmam se volt, hogy ő a Chef de Cuisine. Szóval akaratomon kívül akkorát nyaltam, hogy csak tocsogott. Szarintem ha tudom, hogy ő a Chef, akkor nem mondok ilyet, főleg neki nem, mert én hivatalból nem nyalok. Még csak annyi, hogy a szakácsoknál három fokozat van. Ezt egy kis sál vagy nyakkendőszerűség jelzi. Sorrendben lentről felfele: kék, piros, fehér. Általában nem is egymás nevét mondják, ha szükségem van valamire, hanem: ’’Ask red scarf’’.
Akkor egy névtelen hozzászólnak és nem csak neki, egy átlagos nap:

6.00 – ébredés
6.30 - 9.00 reggeli
9.15 - 10.00 többé-kevésbé alvás
10.15 – 14.00 ebéd
14.15 - 17.00 napozás, alvás, blogírás, olvasás, stb.
17.15 - 21.30 vacsora
22.00 - 1-2 open deck, beszélgetés, piálgatás, fejszellőztetés

Sokszor ennél lényegesebben kevés a szabadidőnk. Gyakran később fejezzük be mint amit én megadtam és még utána is kitalálnak valami tennivalót. Ezek az időpontok az étkezések kezdését kivéve hozzávetőlegesek. Lehet több, kevesebb, de inkább több.
Különben egyre több ember mondja (olyan akinek van összehasonlítási alapja), hogy ez egy elbaszott hajó. Lényegesebben többet kell dolgozni. Legalábbis ami a Back Dining Roomot (Crew, Staff, Petty Officers, Officers és Captain Mess együttvéve) illeti. Továbbá más hajókon ad a staff borravalót. Itt nem ad. Egy új assistant waiter azt mondja, hogy az előző hajóján havi 150 – 200 dollárt megcsinált a fizu mellett. Szóval kifogtam egy eléggé gyatra menedzsmentet. Természetesen itt azt mondják, hogy örüljünk, hogy itt lehetünk, mert itt mennyire jó dolgunk van. Nem úgy ám mint más hajókon, ahol borzasztó sokat kell dolgozni. De úgy látom, hogy ez általános mert eddig két színházban voltam és mind a két helyen meg volt győződve a menedzsment, hogy az a legjobb hely a szakmai palettán.

Hirtelen azt se tudom mivel kezdjem. Lassan két hónapja vagyok a hajón. Akkor közhellyel kezdem: rohan az idő. De tényleg. Hetente két-három napon át iszonyatosan fáradt vagyok. Főleg a felkelések nagyon nehezek. A többi napokon rendesen jól érzem magam. Szeretek elbeszélgetni az emberekkel. Ha nem vagyok túl foglalt, mindenkivel eltraccsolgatok, kiviszem a kajákat. Teljesen oké. Valamelyik nap a konyhában összefutottam egy sarokban egy filipinoval, indiaival, indonézzel, burmaival. Egyszerre érkeztünk. Hirtelen átvillant az agyamon, hogy kevés olyan hely van ahol az ember ennyi nációval tud találkozni. A magyar az fogy. Mint mindig és mindenhol. Mikor idejöttünk voltunk vagy heten, lassan csak Péterrel és Szilviával maradunk. Egy-két fotós megfordul még. Pontosabban fotós tanonc. Mert a fotós college is ezen a hajón van ahonnan szétszórják az embereket miután ”leérettségiztek”. Akárcsak a bárosokat. Egyik este már a kabin fele tartottam amikor belebotlok a K.-ba. Ő is fotós, már egy másik hajón van. Kicsit elkezdünk beszélgetni.Elmeséli, hogy pénzügyileg összeomlott az élete. Nagyon rövid időn belül a barátnője bejelenti, hogy boldogtalan, másra van szüksége. Miután ilyen klasszul alakultak a dolgai eljött hajóra dolgozni. Na mondom várjál csak barátom mert nekem is van ám mit mesélnem és szépen visszamentünk az open deckre (pedig már lógott a nyelvem) ahol igen jól megvitattuk az élet dolgait. Erre a rövid időre míg a hajón volt, jóbarátok lettünk. Sajnáltam, hogy nem maradt ezen a hajón. De nem csak mi vagyunk így ezzel. Úgy vettem észre ha az emberek elmúltak 26-27, a pénzszerzésen túl valami más is elhajtotta őket otthonról. Reménytelen szerelem, csalódottság, kalandvágy vagy csak egyszerűen hátra akarták hagyni az addigi életüket meg életterüket mert elegük volt. Nem tudom mennyire gyógyszer ezekre a hajó, minden esetre kevés ideje van az embernek gondolkozni. Munka, buli, alvás. Sajnos az utóbbiból van része az embernek a legkevesebbet.

Nem meséltem, hogy a pálinkámnak mekkora sikere volt. Sajnos csak egy üveg volt belőle. De a szilágysági pálinkát egyaránt imádta az indiai, a hondurasi, a szerbekről meg a románokról nem is beszélve.. Az F&B (Food and Beverages) Manager, aki aztán mindent ivott már a égvilágon nagyon megdícsérte és duplát kért belőle. Büszke vagyok rá és igenis jobb mint a Chivas Regal.